A boldogság helyét lassan, de biztosan valami rossz érzés kezdi átvenni. Josh ravasz mosolya, amit mondott, és az üzenet, amit tuti hogy látott, ráadásul az, hogy holnap ahhoz a magazinhoz megy állásinterjúra, ahol dolgoztam, és ami a bulvárosodás útjára lépett, az egyet jelent azzal, hogy csúnyán el leszek árulva. Talán jobb lenne, ha Tomnak szólnék. Vagy... Nem szólok senkinek, hanem inkább nem találkozunk egy darabig.

Megtámasztom az állam az asztalon, és bámulom az üzenetet. „Imádlak". Ez az egy szó elég, hogy a felhők a fejem fölül feloszoljanak, és kisüssön a nap, pedig éjjel tíz óra is elmúlt. Keresek egy számot, és hívom.

– Ugye nem zavarok, Elsa?

– Szia, dehogy zavarsz. Mesélj.

– Imád! – Elnyomott sikítás a válasz, mint mikor valaki egészen szorosan magához nyomja a mobilt, de mindenen keresztül is áthallatszik amit tesz. – Örülsz?

– Nagyon!

– De ugye nem azért, mert akkor visszakapod Christ.

– Dehogy is. Nekem ugyan nem kell. Tudod milyen jó egyedül élni? Istenem, ez a szabadság.

Elhallgat, és bocsánatot kér. Én pont most vagyok szerelmes, és hogy ez tulajdonképpen az egyik legszebb dolog a világon, és ne értsem félre, ő is szereti Christ, de így most jobb.

– Ha megkér, igenis tessék hozzá menni, megértettél?

– Meg. De eszem ágában sincs férjhez menni.

Döbbent csend fogad, és magam is megdöbbenek a hirtelen kirohanásomon.

– Chris miatt?

– Lehet... Szeretem őt.

– Christ? Vagy Tomot.

– Természetesen Tomot – vágom rá, de elbizonytalanodom. Mi van, ha mindkettőt? Ha ezek a fanfiction-ök összezavartak? Abban biztos vagyok, hogy Tom a minden, hogy ha rá gondolok, majd kiugrik a szívem. Hogy őt akarom, de... Nincs de! Nincs semmi de!

– Itt vagy még? Úgy elhallgattál, mi történt?

– Szerinted hogy élné meg Tom, ha kiderülne?

– Micsoda Barbara?

– Minden. Ő és Chris, meg én, és ez az egész.

Most ő hallgat, csak a gyorsuló szuszogást hallom. – Fogalmam sincs. Chris azt mondta, ők ezen már annyiszor átrágták magukat, és hogy csak miatta nem került még nyilvánosságra, mert, hogy ott vagyok én, meg a gyerekek, de már nincs akadálya. Vagy valami másra gondoltál?

Legszívesebben elharapnám a nyelvem, hogy egyáltalán kimondtam. Hiába éltem az ő kenyerükön több, mint egy hónapig, annyira nem ismerem Elsa-t. Mi van, ha visszamondja Tomnak? Nem akarok magyarázkodni, ez különben is a jelenlegi lelkiállapotomat tükrözi, hogy kicsit még haragszom rá, hogy még nem teljes a bizalom, és így férjhez menni, hatalmas hiba lenne.

– Miért mondtad, hogy nem mennél hozzá férjhez.

– Alig ismerem, vagyis ismerem, de tudod a mondást.

– Igen. Lakva ismerszik meg a másik. Igazad van amúgy, ha újra kezdeném én sem mentem volna hozzá Chrishez. Egy nagy gyerek, az volt mindig és az is marad. Úgy áll a dolgokhoz, ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelte, akkor hisztizik meg tombol. Imádom meg minden, de azért ez el tudja venni az ember kedvét az együttéléstől. Tom fogalmam sincs, hogy kezeli ezt, de ez legyen az ő baja.

– Együtt élnek? – kérdezem döbbenten. Erre nem is gondoltam, hiszen szabad az út nekik, mindketten szinglik. Hiszen Elsa és Chris hónapokkal ezelőtt elváltak, és én is visszaadtam a gyűrűt Tomnak. Félek a választól, de nagyon kíváncsi is vagyok. – Elsa? Együtt élnek?

– Nem tudok semmit – válaszol, és ez a legrosszabb. – Azóta ha beszéltem Chrissel, mindig csak a gyerekek jöttek szóba, meg a vagyonmegosztás, pedig mondtam, hogy nekem nem kell semmi abból, ami az övé. De ragaszkodik hozzá, hogy a gyerekeknek legyen külön-külön bankszámlájuk, amihez, majd ha nagykorúak lesznek, akkor juthatnak hozzá. Eladta amúgy a Bayron Bay-i házat. Sajnáltam, de én nem tudnám egyedül fenntartani. Oda születtek a srácok, annyi emlékem köt oda, minden négyzetméteréhez.

– Sajnálom. – Eszembe jut a pince, és ő meg én, ahogy a bortól megittasulva megcsókolt. Itt van az illata az orromban, az íze a nyelvemen. Szeretnék vele erről beszélni, de kicsit szégyellem magam. Nem azért mert megtörtént, hanem mert még most is jól esik visszagondolni rá. Amikor belekezdtem az utazásba nem gondoltam, hogy az életem ennyire fenekestül felfordul majd. Teljesen más ember lettem, erősebb, sokkal erősebb, mint bármikor előtte. Olyanokat gondolok, amikről álmodni sem mertem, és olyanokat is tettem, amiket előtte, ha nem is ítéltem el, de nem tartottam nagyon helyesnek. De már simán jöhet bármi. Mondom bármi. Egy életem van, és ezt úgy akarom leélni, ahogy tetszik. Elköszönünk egymástól, és kérem, egyszer fussunk majd össze. Benne van, és megígéri, hogy jelentkezni fog.

Nyugodtan fekszem le, úgy, hogy a mai nap úgy zárul, ahogy annak kell. Csak Josh miatt fáj kicsit a fejem, de nem érdekel. Lebbentse csak fel a leplet. Nem tud újat mondani, mert hónapokkal ezelőtt már velünk volt tele az Internet. Majd most is az lesz, ennyi. Viszont ha Chrisről és Tomról ír, akkor kitaposom a belét.

Mérgesen bokszolok a párnába és ráhajtom a fejem. Mi a fenének hívtam fel magamhoz? Olyan egy balek vagyok, ezt valahogy nem sikerült leküzdenem. De ezek után mindent el fogok követni. Talán fel kellene hívnom Philt az irodából, hogy ne vegyék fel Josh-t. De mi van, ha pont a visszájára sül el, és már csak azért is felveszik, mert én annyira nem akarom? Nagyot sóhajtva terülök ki, és bámulom a mennyezetet. De aztán a gondolatokat felváltja valami más. Megint érzem, hogy fülig ér a szám, és lebegek az ágy felett fél méterrel. Feldobott hangulatomnak végül az álom vet véget, de nem a jobbikfajta, hanem a rémálommal megkeserített alvás. Már ketten állnak felettem, feketében, Tom és Chris. Egymás kezét el nem engedve bámulnak le rám, és hiába vergődőm, ordítok, Chris megcsókolja Tomot, és elsétálnak. Aztán hullik rám a föld, nyomja a mellkasom, nedves rögjei a nyakamba csúszva borzasztanak el. Sírva, a nevüket kiabálva ébredek fel, és tiszta nedves a lepedő alattam. Kezem magam mellett tapogat.

– Tom... – suttogom ijedten, aztán feleszmélek, hogy ő nincs itt. Pedig ha itt lenne már a karjába zárt volna, hogy megnyugodjak. Undorodva tépem az ágyról, szaggatom le magamról a hálóinget, hangosan zokogok, és patakban folyik rólam az izzadtság is. Már megint kezdődik? Pedig azt hittem ezeknek a rémálmoknak vége.

Remegve kapaszkodom a takaróba, és bevackolom magam a nappaliba. A kanapé sarkába húzódva bámulom a sötétséget. Amikor a rémálmok elkezdődtek, akkor jöttek elő sorban a betegségeim, amiktől azt hittem végleg sikerült megszabadulnom. Mi ez már megint? Valami újabb jel? Nem jön álom a szememre, képtelen lennék újra végig álmodni azt, hogy ők ketten hagyják, hogy élve eltemessenek. Fel-felzokogva ülök egészen hajnalig, akkor kimegyek a konyhába és főzök egy kávét, de még az átlagosnál is keserűbbnek érzem. A naptárra pillantok, és nagyot sóhajtva hajtom le egy húzásra a fekete levest. Szombaton névnapom. Sosem érzetem még ennyire súlyosnak a nevem jelentését, mint most. Idegen, külföldi nő. Igen. Idegen. Nem vagyok való sehová, nem szeret senki. Az önsajnálatba menekülve keresek valami zenei csatornát, de csak a jazz nyugtat meg. Hallgatom, magamra húzom a takarón át, és az egész éjszakai virrasztás végül maga alá gyűr, és elalszom.

Kábultan ébredek, miután átaludtam az egész napot. Nyoma sincs a tegnapi boldogságnak, és döntök. Nem maradok itt tovább, nem jó egy halott ember lakásában élni, félek, hogy a sorsom majd végül ugyanoda vezet, ahová Margaret sorsa. A pénz elég lesz néhány hónapig, attól nem félek, inkább attól, hogy mi lesz majd Tommal és velem. Felvillan előttem szenvtelen arca, aztán az, ahogy Chrisre néz. Abban van élet, van érzelem, van szerelem. Tudom, hogy csupán egy álom, mégis reszketek, ha rá gondolok. Péntek este aztán csengetnek. Egész héten ki sem dugtam az orrom a lakásból, kócos vagyok és nyúzott. Napok óta pizsamában fekszem hol a kanapén, hol az ágyon, onnan át a fotelbe, és ez a Bermuda háromszög lassan magába szippant. Ebből a letargiából zavar meg a csengetés.

– Barbara Page?

– Az volnék, igen.

– Csomagot hoztam – szól egy férfi a kapucsengőbe.

– Nekem? De hát nem várok csomagot. Ki küldte.

– Nincs feladó. Átveszi?

Felkapok egy köntöst, csizmába dugom a lábam, és lemegyek. A fiatal srác végigmustrál, elnyom egy kuncogást, és mutatja, hol írjam alá. Aprócska kis kemény dobozt nyújt át, aztán sarkon fordul és el is tűnik a ködös utcán. Fázósan húzom össze magam, és már a liftben feszegetni próbálom a csomagolást, de nem enged. kés kell hozzá, vagy fog. De hiába harapom, a műanyag csak nyúlik, és nem szakad. Hangosan káromkodva nyitom az ajtót, és már dühből is szurkálom és nyesem a dobozt, ami egyszer csak enged, és a tartalma végre ott van előttem.

Először egy levéllel találom szemben magam, aztán egy kis zacskóval, amiből – Istenem el sem hiszem – az eladott ajándék nyakláncom csusszan ki a konyhapultra. A levél nem kézzel írott, és nem is hosszú, csupán két mondat.

„Ez a tiéd, csakis a tiéd."
A rövid üzenet alatt egy cukrászda címe olvasható, meg egy holnap esti időpont.

Elfekszik a tenyerembe az ékszer, hálásan csillognak benne a kövek, és még erősebben ragyognak, amikor a szemem megtelik könnyel. Az enyém bizony. Soha többé nem válok meg tőle. Soha. A sírba is magammal viszem.