A sarkon befordulva megtorpanok. Kisebb tömeg áll az iroda bejárata előtt, amihez még kordont is húztak. Az emberek dideregve beszélgetnek, néhányan felfelé tekintgetnek, és mutogatnak.

– Hová megy, jó reggelt! – áll elém egy rendőr. Az orra piros, az arca is, és látom rajta, hogy egy ideje itt posztol.

– A munkahelyemre, itt a belépőkártyám. – Kiveszi a kezemből, és fehér ujjai alig tudják megtartani. Bólint, hogy mehetek, és megemeli a szalagot, amit a szél cibál és tép, furcsa zizegős hangot csikarva ki belőle. Bent az előtérben is rendőrök, egyenruhásak és civilek is. Lehúzom a kártyát és indulok a lifthez. Vajon mi történt? Betörés? A liftben nem szól a zene, nem mintha zavarna, sőt. Még jól is esik a csend. Összedörzsölöm a kezem, az ujjaimba kezd visszatérni a vér, és hirtelen olyan erővel kezd el zsibogni, hogy felszisszenek. A bokámmal erősen szorítom a szatyrot, nehogy eldőljön, és kiboruljon itt nekem minden.

A csengőszó túl hangosnak tűnik, és össze is rezzenek tőle. Kilépek a folyosóra, és beleütközök még két rendőrbe.

– Jó reggelt – köszönök félénken. Valamiért kezd nagyon rossz előérzetem lenni. Már tegnap este is megvolt ez, de ahogy kiléptem a liftből, súlyként nehezedett a mellkasomra. Margaret arca villant be, a fájdalom a szemeiben.

– Magának is, oda most nem mehet be, helyszínelnek a kollégák.

– De hát mi történt az istenért? Betörtek? Tegnap este mikor elmentem bezártam magam mögött mindent.

– Maga itt járt este? – kérdezi összehúzott szemöldökkel és int be az ajtón belülre.

– Igen, de mondja már el valaki, hogy mi történt itt? – hallom a saját hangom, ahogy megremeg, és a hangomhoz hasonlóan mindenem reszketni kezd. Egy idős férfi jön ki, bemutatkozik, de ha agyon vernének, sem tudnám, hogy hívják. – Barbara Page, itt dolgozom.

– Pontosan mióta?

Minden kérdésre válaszolok, türelmet erőltetve magamra, közben belül majd szétfeszít az ideg.

– Ismerte Margaret Rose-t?

– A főnököm, miért, mi történt vele?

– Kiugrott az ablakon, vagy kilökték. Ezt akarjuk kideríteni. Mikor látta őt utoljára?

– Tegnap este, de fogalmam sincs, hogy pontosan hány óra volt.

– A belépőkártya szerint majdnem huszonkét óra, és fél tizenegy után pár perccel ment el.

– Mondom, nem tudom. – Könnyek szöknek a szemembe. Margaret halott, édes Istenem. Miért nem maradtam vele inkább, miért? Rémesen gyötört a bűntudat, és egészen rosszul vagyok tőle.

– Volt haragosa? – Mondom, hogy nem tudok róla, itt az irodában mindenki tisztelte, mást meg nem igazán tudtam róla, azon kívül, amit mesélt nekem. – Ön milyen viszonyban volt vele?

Intek, hogy le szeretnék ülni. Kapaszkodom a szék karfájába, amit kihoztak nekem, és hátradőlök. Hiába ülök, minden forog körülöttem, a fejem nem vagyok képes megtartani, úgy érzem, leesik a nyakamról. Alig jutnak el a szavai hozzám, de valami olyasmit hallok, hogy volt-e okom kilökni. Felkapom a fejem, és szembenézek vele. Majdnem elnevetem magam, pedig nagyon nincs jó kedvem.

– Nézzen már rám, alig vagyok ötven kiló, megmozdítani se tudtam volna, nemhogy kilökni.

– El sem hinné, mikre képes az ember, ha dühös.

– Nem lett volna rá okom, tiszteltem, ugyanolyan magányos volt, mint én. Éppen azt mondta, hogy ne roncsam el az életem.

– Semmilyen egyéb kapcsolat nem volt önök között?

– Mondom, hogy nem. Azelőtt nem ismertem, de miért fontos ez?

Meglátom a szeme villanását, ahogy a két rendőrre néz, akik erre diszkréten félrevonulnak, egészen a folyosó másik végéig elsétálnak és közben a magazin kiplakátolt legsikeresebb főcímlapjait olvasgatják.

– Csak mert mindenét magára hagyta – szól, és valahogy sokkal lágyabbnak tűnik a hangja.

Valamit rosszul hallok. Beletúrok a hajamba, és már fel sem veszem, hogy vörös szálak akadnak az ujjaim közé. Hetek óta ez van, de biztos a tavasz miatt. Eleinte megsirattam hajmosáskor, aztán már a reggeli fésülködésnél is csomóban kihullatott hajszálaimat, de mára már elengedtem a problémát. Kirázom a tenyeremből, és nézem, ahogy lágyan a padlóra hullanak.

– Miért tett volna ilyet? – nézek rá, és elővesz egy papírt a hóna alatt szorongatott viharvert kék mappából, aminek szélei már erősen foszlásnak indultak. Hosszába kettéhajtott fehér papírt nyom a kezembe.

– Olvassa. Ha az adatok egyeznek, és maga az a Barbara Page, akit itt ír az elhunyt – bök a lap közepére –, akkor a végrendelet önt nevezi meg egyedüli örökösnek.

Végigfuttatom a szemem a sorokon, az adataim egyeznek. Könnyeim között látom, mi is az örökségem. Egy tengerparti ház, a hozzá tartozó telekkel és partszakasszal, és minden ingóság, ami a bérelt londoni lakásában van, ami negyedévre előre ki van fizetve, és amibe beköltözhetek. Remeg a kezem, és majdnem kiejtem a papírt. Nézek a férfira, aki merev arccal engem figyel.

– Itt egy boríték, a levél mellett volt. Az elhunyt ékszerei és két kulcs. Egy gépjárműé és gondolom a lakás kulcsa. A vallomását felvesszük, kérem, addig ne menjen sehová.

Megint rámborul a már jól ismert búra, amin nem jönnek át a hangok, de sajnos a levegő sem. Kapkodva válaszolok a sokadjára feltett kérdésekre, és mikor végzek, vagyis mikor nincs több kérdésük, utamra engednek. A nyomozó megérinti a karom, és int egy rendőrnek.

– Ebben az állapotban nem engedhetem el, egy kollégám hazaviszi.

– Haza? – suttogom magam elé. – Nincs hová mennem.

– Dehogy nincs. Ott a lakás kulcsa a kezében.

Kellemesen édeskés illat csapja meg az orrom, amikor kinyílik az ajtó. Margaret bérelt lakása alig két háztömbnyire van a szerkesztőségtől, és igazán szép a környék. Bokros fás rendezett park van szemben, a ház előtt pedig ott parkol Margaret kis kétüléses autója. Én nem vezetek, úgyhogy első dolgom lesz, eladni a kicsikét. Megállok a nappali közepén, ami nem sokkal nagyobb, mint Joshua lakásában. Ízlésesen berendezett szoba, halvány pasztellszínű ülőgarnitúra, egyszerű, mégis láthatóan drága bútorok, és rengeteg könyv. A szatyromba nyúlok, és magamhoz szorítom az enyémet. Végig simítok a gerincén, és kíváncsian fut végig a szemem az itteni könyveken. Mind régi darab, amik között boldogan ellesz az enyém.

A hálószoba apró, kényelmesen elfér a kétszemélyes ágy, két éjjeliszekrény, innen nyílik egy gardróbszoba és mosdó is. A ruhákat látva elsírom magam. Mind annyira Margaret, virágos, színes, illatos és vidám. Összeszorul a torkom, amikor bevillan, milyennek láttam utoljára. Fekete és bánatos volt, mint egy varjú az üres szántásban. Ha maradtam volna, ha nem hagyom, hogy elzavarjon, talán még mindig él. A hűtőhöz megyek, és meglep, mennyire üres. Három natúr joghurt, egy kicsike sajt, és ennyi. Ha kisebb lenne a hűtő, talán nem tűnne fel, de ez hatalmas, két oldalra nyíló ajtóval, és csak kong. Attól is megszabadulok, ami benne van. Érdekes, hogy a ruhásszekrényei és a gardrób roskadásig tele van, de a konyhája és a spájz – a hűtőhöz hasonlóan – tök üres. Se egy csomag instant leves, se konzerv, csak kávé, tea, és édesítőszer. Zsákot keresek, szépen összehajtogatva mind belerakom a ruhákat és a cipőket. Odaadom majd valamelyik szeretetszolgálatnak. Ahogy a felső polcról rámolom a sálakat és kalapokat, beleakad a kezem valami keménybe. Jó hátra van tolva, szék kell hozzá, hogy elérjem.

– Margaret, milyen titkot rejtegetsz ebben? – motyogom, miközben leemelem a dobozt, ami mögött még látok hármat. Szépen egymás mellé teszem a konyhaasztalra, és megtámasztott állal nézem, figyelem. Van-e jogomban kinyitni? Mi van, ha valami sötét titok, amit Margaret jól elrejtett, hogy senki ne derítsen rá fényt? Mondjuk három levágott kéz. Beleborzongok még a gondolatba is.

Felpattintom az első kis zárját, és tátva marad a szám. Roskadásig van gyűrűkkel. Simákkal, kövesekkel, vékonnyal és vastaggal. A színéből adódóan aranynak gondolom, de nem értek hozzá nagyon. A második dobozt már gyermeki izgalommal nyitom, és nem lepődöm meg. Abban karkötők vannak, a harmadikban pedig fülbevalók. Ha ez mind arany, akkor egy kisebb vagyon, és mind az enyém. A széket visszatolom, és pipiskedve nézek a szekrény mélyére. Lapos dobozokat is találok, azokban kollekciók, és amikor szétterítem az asztalon sírva fakadok. Az kezemre borulva zokogok a megkönnyebbüléstől, ezeket ha eladom, akkor megszűnik a gondom, és végre orvoshoz is elmehetek. Nem múlik el nap, hogy ne jusson eszembe a kontroll, amit három hónapja halogatok. Tom megígérte, akkor ott a hajón az orvosnak. Hol van most Tom, és hol vannak az ígéretei. A héten beteget jelentek, van dolgom elég, rendszerezem az örökségem, ami nem kell, azt elajándékozom, amit lehet pénzzé teszek, a kocsit elég hamar el tudom adni, az ékszerek közül viszont néhányat megtartok, már csak emléknek is. A könyvek közül sem mind tartom meg. Találok viszont egy az én kötetemmel körülbelül egyidős másik Shakespeare kötetet, Szonettek címmel. Minden este azt olvasom, és sokszor nap közben is. Megnyugtat, kivéve mikor azon kapom magam, hogy a mondatok Tom hangjával elevenednek meg. Akkor ijedten csapom össze, és dugom a párna alá.

Veszek magamnak egy laptopot is, és végre, hónapok múlva először ránézek az üzeneteimre. Kiszórom a töméntelen mennyiségű reklámot, és bátran előveszem a mobilt is. Mondanom sem kell, hogy naponta bombázott Tom üzenetekkel, és az elmúlt pár napban Joshua is küldött. Mindkettő bocsánatot kér, leveleik csak erről szólnak, és hogy mennyire sajnálják. Gondolkodás nélkül törlöm az összeset. Tiszta lappal indulok, mert megadatott. Van egy házam a tenger mellett, és már pénzem is van.

Reggel úgy keltem fel, hogy ma lesz a napja, hogy megváltoztatom az életem. Útban a szerkesztőség felé még vettem a magazinunkból egyet, és a metrón azt olvastam. Megemlékeztek benne Margaretre, a kollékák mind szóltak róla néhány szót, és kicsit zavar, hogy kimaradtam.

– Jobban vagy? – fordul felém Phil. – Reggel nyolckor értekezlet, az új főnök tartja, még nem ismered.

– Milyen? – A férfi arca ellágyul és nagyot sóhajt. A mellkasa kitágul, és amikor kifújja a levegőt, remeg a hangja. Majdnem elnevetem magam. – Ne mondj semmit. Beleestél.

– Osztálytársam volt a főiskolán, és már akkor odavoltam érte.

– Hajts rá.

– Megőrültél? A főnököm.

– És akkor mi van? Egy életed van Phil, csak egy. Ugye igazam van?

Bólint, és kihúzza magát.

– Mindent megteszek, hogy felkeltsem az érdeklődését. Gyere, kezdünk.