– Hogy érzi magát? – Már megint ez a kérdés. Nem tudom, volt olyan, aki erre azonnal nem azt vágta rá, hogy jól? Mert én reflexből rávágom. – Igyon egy kicsit.

– Mi történt?

– Igazából nem sok minden. Maga felugrott, aztán elájult.

Szóval csak álmodtam az egészet, jobb is így. Talán Tom észre sem vette, hogy ott voltam. Ha szerencsém van, akkor nem.

– Semmi más nem volt?

– Ja, arra gondol, hogy felpofozta Thomas Hiddlestont? – kuncog, és amikor kinyitom a szemét, látom, hogy még a feje is jár. – Tudja, a legszebb pillanat volt, amit láttam. Istenem, de megtettem volna én is.

– Maga? – nézek rá. Vékony, alacsony pasi, már majdnem kopasz. Nyújtja felém a vizet, és megköszönve elfogadom. Hűsíti a torkom, és az a pár korty is eltelít. – Elég volt, köszönöm.

– A feleségem odavan érte, a lányom szobája tele a posztereivel. A húgom mindenáron rá akar venni, hogy lopjam be, mikor mennek a próbák, hogy csak néhány szót válthasson vele. Miért olyan nagy szám?

– Erre nem éppen nekem kellene válaszolnom. Miért nem kérdezi meg őket?

– Már megtetettem. Fél óra áradozás jött. – Játékosan ledugja az ujját a torkán, aztán elhajol, mintha hányna.

– Hol vagyok? – Felülök, de zsong a fejem. Egy kis szobában fekszem egy kemény matracos ágyban, kulcsosszekrény, kapcsolók, régi színházi plakátok között. Valami intéző vagy kellékes lehet a férfi, aki most elfordul tőlem, és kiönti a maradék vizet a mosdóba. Kinéz az ajtón, aztán a tarkóját vakarva nyújtja a kabátomat.

– Mindenki elment már, akkora volt a zűrzavar, hogy hazazavarták a jónépet.

– Velem mi lesz?

Megvonja a vállát. Ő aztán nem tudja. A testőrök összeszedtek, meséli, és Tom kérésére ide hátrahoztak. Jön majd ő is, hamarosan, csak lerendezi a dolgot a szervezőkkel, mert, hogy ők annak ellenére, hogy Tom nem akar feljelenteni, felelőst követelnek a botrányért. Megköszönöm a gondoskodást, és a vizet.

– Van itt hátsó kijárat, vagy valami?

– Hová megy?

– Nem akarok vele találkozni – fognék bele a magyarázkodásba, de bólint. – Segít kiszöknöm?

– A pofon miatt igen. Kettő olyat adott neki, hogy megtántorodott tőle, ezt mesélték, de a hangot még én is hallottam, itt hátul. A pofom miatt segítek. Magácska is ugyanúgy nem csípi, mint én.

Mondanám, hogy talán nálam jobban senki nem szereti, de megfogja a kezem, és óvatosan kinézve jobbra tol a folyosó vége felé. Amikor kint álok az épület hátuljánál, akkor kezdek el remegni, de nekilódulok, és futok a legközelebbi metróállomásig. Hogy meddig bolyongok a városban, az akkor tűnik fel, amikor valaki nekem jön a járdán és szétnézve azt látom, hogy öreg este van. Órák óta császkálok céltalanul és jóformán csak a pofonon jár az eszem, meg Tom arcán, az örömön, ami sugárzott rajta, mikor meglátott. Eszembe villant a sajtótájékoztató és onnan egyenesen Margaret. Mit fogok leadni? Valamit ki kell találnom! Kell az állás, kell, hogy el tudjak Joshuatól költözni. Elég volt a színészkedésből, a vonzalom, ami annak idején megvolt iránta, mára már undorrá változott. Tom után már senkit nem kívánok, mégis újra és újra magamhoz engedem Josht, pedig egyetlen porcikám sem akarja. Valószínű érzi ő is, mert egy ideje már nem próbálkozik. Úgy egy hónapja.

Halkan csipog a kapu, mikor lehúzom a kártyát rajta és beenged. A biztonsági végigmér, és bólint. Nem meglepő, ha valaki éjszakára is bent marad dolgozni, nem szükséges külön engedély.

Benyitok az irodába, és lezuhanok a székemre. Eddig nem érzetem, de most sajog a talpam. Vajon hány mérföldet gyalogoltam? Előveszem a mobilt, hogy megnézzem, amikor feltűnik valami. Margaret irodájában ég a villany. Talán a takarító hagyta égve? Indulok, hogy lecsukjam, de földbe gyökerezik a lábam. Margaret van bent, feje az asztalon, mellette egy félig üres whiskey-es üveg. Hátrálni kezdek, hogy ne vegyen észre, de felnéz, és találkozik a pillantásunk. A szeme vörös, a haja zilált, a mindig tökéletesen kinéző főnökasszonyom most olyan, akár egy lecsúszott hajléktalan.

– Úgy tudtam, hogy bejössz – emeli fel a fejét –, hogy nincs hová menned. Olyan vagy kedvesem, mint én. Gyere, igyál velem.

– Köszönöm Margaret, nem ihatok. De leülök, ha van kedved beszélgetni?

– Két árva vagyunk mi, két boldogtalan ára. De neked még van esélyed. Neked még van!

Benyúl a fiókjába, és ahogy oldalra hajol, majdnem kiesik a székből, úgy kapok utána. Hálásan néz rám, és a kezembe nyom egy kivágott újságrészt.

– Olvasd.

– Kupon a Flora virágboltba?

Kikapja a kezemből és megfordítja. Egy fénykép, komoly arccal a kamerába néző kopaszodó kedves arcú férfi, és alatta a gyászjelentés. „Victor Cohelho élt ötvennégy évet. Megrendülten tudatjuk azokkal, akik szerették és ismerték, hogy türelemmel viselt hosszantartó betegség után Victor Cohelho május huszonötödikén elhunyt. Temetése június negyedikén délután három órakor lesz a Londoni Margravine sírkertben. Az elhunyt kérésére mindenki egy szál fehér rózsával emlékezzen meg rá. Szerető felesége, és lánya."

– A fehér rózsa volt a kedvenc virágunk. Az első randinkra azzal várt, és utána mindegyiken.

– Részvétem, nem is tudtam, hogy ön férjnél van.

– Az nem én vagyok – bök a gyászjelentés utolsó mondatára. – Túl büszke voltam, és egy ostobaság miatt ellöktem magamtól. Pedig mennyire szerettem, és ő is mennyire szeretett engem. Minden nap jött, sírva kért bocsánatot a botlásáért, esküdözött, hogy nem fordul elő többet. Hittem neki, mégis jól esett, hogy szenved. Aztán egy nap nem jött. És utána sem. Amikor én kerestem, már őt nem érdekelte. Azt mondta, megbűnhődött, és hogy nem hiszi, hogy igazán szerettem. Ha szerettem volna, akkor nem hagyom szenvedni. Igaza volt. És én még akkor is büszke voltam. Egy éve újra találkoztunk, a lánya akkor ment egyetemre. Elmondtam neki, hogy képtelen vagyok elfelejteni, és ha akarja, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Akkor már beteg volt. Közölte, hogy azokkal marad, akik végig kitartottak mellette, akik ápolták, akik soha nem okoztak neki fájdalmat, nem úgy, mint én. Soha nem bocsájtotta meg nekem, amit akkor vele tettem.

Megrendülten ülök, a kezeim az ölemben és azt bámulom. Akkor ezért mondta azt, amit, ezért engem küldött. Talán ez volt Tomnak és nekem az utolsó esély.

– Könyörgöm neked, ne tedd azt, amit én. Ne büntesd azt, akit szeretsz, mert tudom, hogy szereted.

– Az életemnél is jobban.

– Ő?

Nagyot szipogok, és mesélni kezdek. Hogy Tom lehet, hogy szeret, de hogy soha nem fog úgy szeretni, mint azt, aki talán most is vár rá. Elmondtam azt is, hogy én nem voltam más, csak egy béranya, akinek nem akartak a gyerekért fizetni. Margaret türelmesen végighallgat, önt magának egy ujjnyit és miután felhajtja, megborzong.

– Megcsalt azután, hogy összejöttetek? – Ingatom a fejem, hogy nem.

– Ott volt velem végig, amikor műtöttek, kifizette a kezelést, nem hagyott magara.

– És ezek után is azt mondod, hogy nem szeret eléggé?

Legszívesebben futnék hozzá, hogy amikor kinyitja az ajtót, a nyakába borulva csókolnám, ahol érem. Margaret még egy pohárral tölt, aztán az üveget emeli a szájára. Meredten bámulja a plafont és nagyokat kortyol. Az üres üveget, akár egy lelőtt nemes prédát megemeli, a feje fölé, elismerően csettint, és abból a magasságból ejti a mellette üresen álló szemeteskosárba.

– Még mindig itt vagy?

– Most menjek hozzá?

– Ne menj! Rohanj! – Felugrok és megcsókolom az arcát, mire akadozva felkacag, és legyint felém. Futok ki az irodából, de még az ajtóból visszanézek rá, és megtorpanok. Annyira árad belőle a szomorúság, a kétségbeesés, hogy indulnék volna vissza, de elzavar. Nézek rá hosszú másodpercekig az üvegablakon keresztül, a szívem szakad meg, ahogy látom, simogatja a fényképet, és felzokog.

A metró pont akkor fut be az állomásra, mikor odaérek, és remegő lábakkal lépem át a küszöbön. Az irodában még tettrekész voltam, de a lendület, még inkább a bátorság elillant, elfújta a metró szele. A következő állomásnál kiszállok, és hazamegyek.

– Már aggódtam érted – néz fel Josh, mikor bebújok a takaró alá. – Merre jártál?

– Bent voltam az irodában. Aludj csak.

– Láttam az újságban. Jól tetted...

– Valóban? – vágok a szavába, és felülök, egy mozdulattal felcsapva a kislámpát. Ő is felül, és bólint.

– Becsaptak.

– Ahogy te is.

– Én a munkámat végeztem.

– A munkaköri leírásod nem hiszem, hogy tartalmazta azt, hogy fektesd le az egyik alkalmazottat, aki történetesen nem más, mint annak a volt igazgatónak az élettársa, aki ellen a vizsgálatot folytattad. Te sem vagy különb, sőt, te rosszabb vagy. Mert te más érdekében tetted, és nem a sajátodéban. Tom nem akart rosszat.

– Ahogy én sem. Csak el akartam kapni két bűnözőt. Ez volt a dolgom, ezért fizettek.

– Hagyjuk ezt Joshua, meddő vita. Nem tudlak és nem is akarlak benneteket összehasonlítani.

– Mert szereted őt – kiált rám torka szakadtából.

– Igen – vágok vissza.

– Akkor mi a francot keresel itt? – Igaza van, ezt a kérdést már én is feltettem magamnak az elmúlt negyedévben párszor, szinte minden este, és reggel, mikor mellette feküdtem le és ébredtem fel. – Menj hozzá, talán nem hajít ki a nyilvános megalázás után. Ha szóba áll veled, akkor nyert ügyed van.

Felnyalábolom a takarót, és kicuccolok a kanapéra, ami kicsi is, és kényelmetlen is, de nem érdekel. Képtelen lennék még egy éjszakát egy ágyban tölteni vele, meggyűlöltem ez alatt a néhány hónap alatt. Jól mondják, hogy lakva ismerszik meg az ember, mert Joshua-nál ez be is bizonyosodott. Forgolódok, nem jön álom a szememre, és alig várom, hogy hajnalodjon. Csendben öltözködöm fel, de be kell mennem a hálószobába, hiszen a legértékesebb holmim ott van. A könyvet nem hagyom itt. Rá sem pillantok, csak néhány másodpercig hallgatom a szuszogását. A nappaliban a gardróbból és a fürdőben a fregoliról veszem le a ruháimat, szatyorba dobálom melléjük a fogkefét és fogkrémet, tusfürdőt, a cipőimet, és a vállamra kapom a kabátot. A kulcsot a konyhaasztalra teszem, és kilépek a lakásból. Remeg mindenem, amikor a liftet hívom, alig találom el a gombot. Szinte látom magam előtt, hogy utánam jön, és visszarángat, de nem történik semmi. Valószínűleg fel sem ébredt, és jobb is így.

Összehúzom magamon a kabátot, a szatyorba belekap a hajnali szél, és cibálja a kezemből. Annyira fásult és fáradt vagyok, hogy egy saroknál majdnem sikerül is elragadnia tőlem. Azt sem bánnám, én biztos nem futnék utána egy lépést sem. Egyetlen hely jut az eszembe, és arra indulok. Még két sarok, de ami máskor néhány perc, az most hosszú óráknak tűnik. Az ujjaim zsibbadnak, vánszorogva megyek, teljesen egyedül, akár egy posztapokaliptikus filmben. Újságokat kerget a szél, amikhez szemét és eldobott szórólapok csatlakoznak, és örvénylenek a lábam előtt, a bokámra csavarodva, mintha meg akarnák akadályozni, hogy tovább menjek. De semmi nem állíthat meg, mert nincs máshová mennem. Csak egy helyre.