Rántotta illatra ébredek, ami kicsit odaégett, de a vészesen ínycsiklandozó kolbászillat elnyomja. Folyik a nyál a számban, és ugrok ki az ágyból. Még szét sem néztem itt, de időm se lett volna. Őrült egy éjszaka van mögöttünk. A vállam sajog, a nyakam ég, és gondolom, Tom sem érzi máshogy magát. Fáj, ég szinte mindenem mégis felszabadult vagyok és könnyű. A bőröndök lent éjszakáztak, és nagyon nincs mit felvennem. Kinyitom a szekrényét, és egy illatos, puha fehér póló mellett döntök. Combtőig ér, tökéletes. A hajam felkontyolom lazán, és mezítláb megyek le, hogy meglepjem. Már meg van terítve, gőzölög a tea, ő pedig a lépcsőt nézi. Akármilyen halk voltam, tudja, hogy jövök.

– Jó reggelt – repülök a karjába.

– Ez az én pólóm.

– Az. Nem akartam meztelenül reggelizni.

– Miért? – néz végig rajtam, és megpaskolja a fenekem, aztán nevetve állapítja meg. – Nincs rajtad bugyi.

Csúfolódom, hogy persze hogy nincs, ha egyszer azok itt alszanak még valahol a bőröndben.

– Reggeli után el kell mennem. Hívott az ügynököm, lesz majd egy reklámfotózás.

– Máris munka. Alig jöttél haza, máris elárasztanak.

– Szerencsére, valamiből élni is kell. Együnk, nem szeretek sietni, elkésni meg végképp.

Már rutinból vágja nekem a pici falatokat, és olyan jól esik a rántotta, hogy kicsit többet is eszek belőle, mint szoktam, vagy mint szabadna.

– Este elviszlek vacsorázni.

– Randi? – kortyolom a teát, és nagyot sóhajtok. Ilyen tea csak itt van. Londonban. Kesernyésen sűrű, lágyan krémes a tejszíntől. Bármerre is jártunk, sehol nem ittunk ilyet, és ha más nagyon nem is, de ez hiányzott.

– Anyukám is ott lesz. Ez inkább ilyen bemutatkozás lenne, ha nem zavar.

Ez meglep. Közös vacsora az anyjával, úgy hogy meg sem kérdez, benne lennék-e. – Nem hát, hogyne. Örülök, hogy megismerhetem édesanyádat. – Pontosan azt mondom, amit hallani akar, és ezért kapok egy hálás csókot a homlokom közepére. Látom, hogy siet, kapkod, rohangál, amíg én szépen komótosan elpakolok. Aztán mikor már teljesen készen áll, már csak az átmeneti kabátot nem vette fel, egészen véletlenül leejtem a kiskanalat, és magamról elfelejtkezve hajolok le érte. Elérem, amit akartam.

– Ezt csináld még egyszer – fújtat, ledobja a kabátot a kanapéra.

– Mit? – nézek rá nagyon ártatlanul. – Nem mész? El fogsz késni.

– Várjanak csak, sztár vagyok, késhetek egy fél órát.

– Fél órát? Te jó Isten, mi történt, hogy nem indulsz?

– Csináld még egyszer – parancsol és felfal a szemével. De jó vele játszadozni, borzasztóan élvezem. A nyakam simogatva megyek oda hozzá, és megérintem a karját, amibe belereszket az egész teste.

– Nem csinálok semmit. Te most szépen elmész arra a megbeszélésre, én pedig kipakolok a bőröndökből.

– Vöri, kérlek. – Úgy kérlel, ahogy egy kíváncsi és türelmetlen kisfiú.

– Készen vagy? – Elkapja a kezem és az ágyékához húzza.

– Nem érzed? Barbara, van még időnk.

Kap egy futó csókot, meg egy erős, de közben gyengéd markolást. – Majd este, vacsora után. Tűnés!

Eljátssza a sebesült katonát a fronton, nyavajogva vánszorog az ajtóig, és vissza-visszanéz, hátha meggondoltam magam. Ha tudná, hogy mennyire akarom pedig én is. Becsukódik mögötte az ajtó, és belezuhanok a kanapéba. Tüzel a testem, vágytam rá nagyon, mégis meg tudtam állni. Gyorsan elkészülök, mert szét akarok nézni a házban.

Kétszintes, szokásos lakás, nem is az elrendezése az, ami izgat, hanem a bútorok a képek, az apró kis nippek, amik árulkodnak az ember személyiségéről. Emlékszem Jozeph lakásában fekete fehér képek voltak, autókról, nőkről, minden olyan szigorúan tökéletes volt és rideg. Amilyen ő maga is. Itt egészen más a kép. A bútorok összevisszasága, hogy random módon, mindenféle koncepció nélkül lettek összeválogatva, tetszik. Nagyon otthonos az egész. A konyha valóban használva van, zsírfoltos a csempe a tűzhely felett, vízköves a mosogatócsap. Otthonos és bohókás az egész. Ami viszont szemet szúr, hogy rengeteg a könyv. A bőröndömhöz futok, és kiveszem belőle a blúzokba csomagolt kötetet és felviszem a hálóba. Ahogy kinyitom az ajtót, megcsap az illat. Kettőnk illata keveredik, és kéjesen sóhajtok. Jó ezt érezni. A párnám alá dugom a könyvet, mert eltökélt szándékom, hogy ez mostantól mindig itt lesz. Már majdnem dél van, mikorra mindennel végzek. Ránézek a telefonomra, és felmennék a netre, de sajnos nem tudom a Wifi jelszót, pedig a KingHenrikLoki_2011 nagyon kínálja magát.

Ruhák a szekrényben, konyha ragyog, főzni kellene valamit, de szinte teljesen üres a frigó. Azon a két tojáson kívül, ami megmaradt reggeliről, csak fél doboz tej árválkodik bent. Van száraz tészta, meg egy kis konzerv bab, de akármilyen rutinos szakács is vagyok, ebből aztán nem sok mindent tudok kihozni. Már azon gondolkodom, hogy rendelek valamit, amikor hallom, hogy zörög a kulcs a zárban.

– De jó, hogy itt vagy, akarok rendelni valamit ebédre – eddig jutok a mondandómban, amikor lecövekel a lábam a nappali közepén.

– Szia, Barbara.

– Chris, te hogy...?

– Tom?

– Nincs itthon, de lassan már jönnie kellene. Gyere beljebb – hívnám, de már bent van. A cipőjét ledobja az előszobába, nyitja a szekrényt, és papucsot vesz ki. Vöröset. Én nem is tudtam, hogy van cipősszekrény, és azt pláne nem, hogy vannak papucsok, főleg, hogy neki saját van.

– Mindjárt jön, beszéltem vele.

– Ülj le.

– Mindjárt, csak főzök egy kávét. – Én viszont leülök, sőt lezuhanok a kanapéra. Mindent tud, hol van, rutinosan nyúl a szekrénybe a kávéért, a hűtőbe a tejért.

– Mit keresel itt?

– Elsa válni akar. El is költözött. – Valahol sejtettem, hogy ez lesz, és bár nem vagyok tőle boldog, azért örülök a fejleménynek.

– Sajnálom.

– Nem kell – csattan fel, és nem látok szomorúságot a szemében, valami mást viszont igen, és az nem tetszik. Az ajtó felé nézek, olyan jó lenne már, ha Tom itt lenne. Felhúzom a lábaimat, és a legnagyobb párnát magamhoz húzom. Elbújok mögé, mintha bármitől is megvédene. Miközben fő a kávé, az illata szépen lassan beteríti a nappalit, és ahogy engem is körülvesz, émelyegni kezdek tőle. Nem kínál meg, hanem leül velem szemben, és kortyolni kezdi, a gőze felett pedig engem néz. Aztán szekrényt nyit, és italt bont. Megcsap az illata, whisky. Nem tölti pohárba, úgy issza, megemelve az üveget. Nagyokat kortyol, közben meredten nézi a mennyezetet. Alig marad az üvegben, mikor leveszi a szájáról, és megtöröli a száját a pulcsija újával. – Amúgy köszönöm.

– Mit? – kezdek hátrálni tőle.

– Hogy beszéltél vele. Mondta, hogy felnyitottad a szemét.

– Nem kellett felnyitni.

– Márpedig igen, mert, ahogy mondta, neked volt igazad. Nincs szüksége rám. De te is erős nő vagy, szerintem neked sincs szükséged Tomra, úgyhogy én is segítek neked. Csak úgy baráti jó tett helyében jó jár alapon, rendben?

– Chris ne! – Meghallom Tom határozott, de mégis szelíd hangját. – Kérlek, attól a mi viszonyunk nem áll helyre, ha most te...

– Nem áll helyre, mert nem akarod. Te nem akarod! – mutat rá, kézmozdulata árulkodik róla, hogy máris megcsapta az ital. Nézi az üveg alján az aranyosan sárgálló löttyöt, és egyhúzásra eltűnteti.

– És most csak rontasz a helyzeten, Chris.

– Azt akarom, ami régen volt, hogy te meg én. Vissza akarlak kapni, érted? – csattan fel, és mindketten megrettenünk egy pillanatra a hangjára. Mozdulni sem tudok, lebénít az az elkeseredett erő, ami belőle áramlik. Most igazán szomorúságot látok az arcán. Az, hogy a felesége elhagyta, nem váltott ki belőle semmit, de hogy Tom is, ez az igazi kegyelemdöfés.

– Nem fog menni. Én már Barbara-hoz tartozom.

– Megígérted, hogy mi ketten, együtt...

Felugrok és Tomhoz futok. Védelmezve ölel át. Chris arca megkeményedik, és lecsapja a csészét. Fröccsen a kávé, szét az asztalon, a padlón, a ruháján hagy nyomot.

– Menj haza – suttogja alig hallhatóan Tom, és megcsuklik a hangja.

– Chris, én tényleg sajnálom – kezdem, de feláll, és ahogy közelít, arra elnémul a nyelvem.

– Tudod miért vagy itt Barbara?

– Chris hagyd abba! – fenyegeti meg Tom, de nem hallja meg.

– Akkor beszélgessünk. Elmondom neked az igazságot.

– Chris! Fogd be!

– Miért, ha nem akkor megversz? Ugyan Tom, nézz magadra, tudod, hogy esélyed sincs. Így is úgy is elmondom, amiért jöttem. Tudnia kell róla, és ha az után is marad, akkor tényleg nincs már reményem.

– Isten veled Chris! – mozdul Tom, és megy az ajtó felé. Kitárja, de az ausztrálnak esze ágában sincs elmenni. Inkább leül a helyemre, vagyis, ahol az előbb ültem. – Tűnj el a lakásomból!

– A lakásodból? Nem fog menni, mert ez nem csak a tiéd. Ha elfelejtetted volna, ez a mi lakásunk. – Tomra nézek, aki elvörösödik. – Tudod, azért vettük, hogy el tudjunk húzódni, hogy csak mi ketten legyünk, már erre sem emlékszel? Meg azokra az éjszakákra, hétvégekre?

– Hagyd abba, utoljára kérlek! Hogyne emlékeznék, sosem tudnám elfelejteni.

– Szeretlek Tom – csuklik meg Chris hangja, és azt hiszem, lenyugszanak a kedélyek.

– Tudom.

Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírom tovább a feszültséget. Elég lenne mozdulnom egyet, hogy kifussak a nyitott ajtón, bele a világba, de Tom elkap, és megcsókol. Megtámaszkodom a két tenyeremmel a mellkasán, hogy ellökjem magam, de nem enged.

– Ezt beszéljétek meg négyszemközt, kérlek. Miattam ne menjen tönkre közöttetek semmi. Én nem akarok és nem is tudok úgy boldog lenni, hogy ti szenvedtek. – Chris köhögve kezd nevetni.

– Ti aztán szépen egymásra találtatok, még ha az én kezem is volt benne. Ugye jól választottam, Tom?

– Miről beszélsz? – húzódnék el Tomtól, és nézek Chrisre, aki most megdöbben a saját szavain. Néhány pillanatig tart csak a bizonytalanság, aztán mesélni kezd, és úgy keményednek meg Tom izmai, ahogy halad előre a történetben. Ellök magától, és ráugrik Chrisre. Mindketten a földre kerülnek, és úgy gyepálják egymást, ahogy a suhancok a suliudvaron.

– Megmondtam, hogy fogd be, a kurva életbe kell pofáznod?

– Mert ez a próbátok bazd meg. Ha kiállja, akkor soha többé nem látsz, eltűnök a színen.

Tom felugrik, és látom, hogy szétszakadt az inge elöl. Hátrál két lépést, és majdnem elsírja megát.

– Honnan veszed, hogy azt akarom? Mi az, hogy soha többé nem látlak? Megőrültél?

– Szakítottál velem te barom – ordít rá Chris, és az ökle meglendül. Tom karja előrelendül, maga elé emeli, hogy kivédje az ütést, de azzal együtt sodorja el a másik. Tompa puffanás, és Tom elterül, mint egy darab fa. Nem mozdul, és engem elönt a jeges félelem, de látom Chris is elsápad. Odaugrik hozzá, megfordítja, és Tom szeme nyitva. Akár egy halotté. Aztán a pillanat törtrésze alatt történik minden. Tom ökle lendül, és álkapcson találja Christ. Most ő borul hanyatt, és Tom a derekára ül. Üti akár egy cséphadaró. Chris arcát elönti a vér, és nem bírom tovább nézni.

– Azonnal hagyjátok abba – sikítok torkom szakadtából –, ti szeretitek egymást. Elmegyek inkább én.

– Ne! – kiált fel Tom, és utánam veti magát.

– Tom csak gyereket akar tőled – nyög fel Chris fájdalmas arccal, és felülve a padlóra köp. Nagy adag vér csattan szét tócsában, aztán öklendezni kezd, és kitámolyog a mosdóba. Állok a nappali közepén, és úgy érzem magam, mintha leöntöttek volna forró vízzel és utána rögtön jeges kádba dugtak volna. Borzongok és remegek, és bár Chris részeg, én tudnék hányni.

– Hogy mit akarsz te tőlem?

– Gyereket! – hallom a fürdőből a morgást, aztán megnyitja a csapot és hányni kezd, ordítva és zokogva közben.

– Barbara, hallgass meg kérlek.

– Igazat mond? – ripakodok Tomra, aki lehajtja a fejét, és a vállait összehúzza, de hiába várok, nem mond semmit, és ettől elvesztem a türelmem. – Igazat mond, az isten verjen meg?

– Igen.

Ahogy rám néz, nem látok mást csak egy tehetetlen és kétségbeesett embert, aki egy kinyújtásnyira áll csupán tőlem és mégis olyan messze érzem magamtól, mint még soha.