Döbbenten toporgok, állok egyik lábamról a másikra, és nem hiszem el, ami történt. Kicsukott. Kizárt! Itt hagyott. Talán túllőttem a célon? Biztosan. Ráadásul a cuccaim bent vannak a lakásban. Mindjárt felrobbanok úgy érzem. A kezem ökölbe szorul, és ha most itt állna előttem, tuti behúznék egyet neki. Elviselhetetlen két napja, hogy mással az, kissé zavar, de nem érdekel. De velem is, és most meg kizár, kizár a házából, és lehet az életéből is, örökre. Legalább tudnám, mi baja, de duzzog és hallgat.

- Hogy gebedj meg Tom Hiddleston! - trappolok fel a lépcsőn és már éppen csengetnék, amikor látom, hogy az ajtó résnyire nyitva van, pedig határozottan emlékszem, hogy becsapta maga mögött. Belépek, óvatosan, mint egy besurranó tolvaj, és találkozik a tekintetünk.

- Azt hittem nem jössz be - morog rám.

- Elnézést, behívnák a kutyájukat? - kiáltok be, a válla felett, mintha ő ott sem lenne. - Nem merek bemenni, félek, hogy megharap.

- Menj a fenébe! - fújtat rám, és tenyérrel belöki mögöttem az ajtót, és egy határozott mozdulattal kulcsra is zárja.

- Menjél te. Kiállhatatlan vagy, elviselhetetlen. A jó modorod Ausztráliában hagytad a Szöszinél, vagy mi a franc van? - Elsápad, aztán elszürkül.

- Te vagy az oka - mutat rám, aztán bedobja még azt az egy árva bőröndöt is, ami szétnyílt az ajtaja előtt. Hullanak ki belőle a ruhák, akár ősszel a falevelek.

- Én? Én vagyok az oka, hogy teljesen elment az eszed? Akkora hatással azért nem vagyok rád.

- Hogy nem? Emlékszel mi volt az elérhetetlen álmom? Emlékszel még? - kérdezi és rám kiált.

Megvonom a vállam, és közlöm lazán - persze közben majd szétrobbanok a feszültségtől - hogy természetesen tudom: Bond.

Felordít, de olyan hangon, hogy szerintem a szomszéd azt hiszi, medvék és farkasok költöztek a házba.

- Nem! Nem Bond! Vagyis az egyik igen. Chris! - A hangja azonnal elhalkul, és elmereng a semmibe. - Chris volt az álmom.

- Talán én kértelek, hogy szakíts vele? Hisztiztem? Botrányt csináltam? Nem!

- Miért nem?

Pufogok egy nagyot aztán nevetek, kimérten, gúnyosan. - Asszisztáltam neked a légyottjaidhoz. Egy hónapja kérted meg a kezem, és máris jópofát kellett vágnom hozzá, hogy megcsalj a tudtommal. Amíg téged a szöszi döngetett, addig én nyeltem a könnyeim, és átkoztam magam, hogy annyira szeretlek, hogy ezt is elnézem. Belegondoltál, én mit érezhetek? Megdugattad magad, aztán jöttél hozzám, és nem szóltam egy szót sem, mosolyogva feküdtem alád. És ezért még én vagyok a rossz? Te nem vagy normális, neked elmentek otthonról!

Eszembe jut a szenvedély, amit Elsa szemében láttam, mikor Chrisre nézett. Már én is érzem, és akarom még tovább. Gyűlölve imádás ez. Féktelen harag, ami egyszerre vágy is, hogy ezt az embert, aki most némán áll előttem, aki a ráolvasott bűneitől letaglózva hallgat, megbüntessem. De úgy, hogy az nekem is jól essen.

- Na! Elég legyen. Azért ez már... nem is hallgatlak, felmegyek kipakolni.

- Nem mész te sehová! - kiáltok rá, és teljes erőmből mellkason taszítom. A nem várt kirohanástól hadonászva esik neki az előszobafalnak. A vállával leveri a kabátokat. Egymás után hullanak le a padlóra a nehéz fa fogasok. Meglepődik, főleg, mikor a markommal megszorítom a torkát. Megvillan a szeme, akár kisujjal is lefejthetne magáról, de csak néz rám meredten, megadóan. - Szóval az volt a baj, hogy nem csináltam botrányt. Akkor most csinálok. Szemét vagy Hiddleston! Egy rohadt szemétláda. Látod mi ez? Látod? Nézz ide! - Közvetlen a szeme előtt lóbálom a gyűrűsujjam. - Te húztad fel, kétszer is, mert annyira akartad. Én levettem, de te visszahúztad, aztán meg kiszöktél mellőlem az ágyból. Azt hiszed jól esett hallani, hogy nyögsz a Szöszin? Látni a kocsit, hogy mozog tőletek? Baszd meg, ki tudtalak volna nyírni, mindkettőtöket.

- Akkor miért nem jöttél? Miért nem estél nekünk?

- Mert Elsa lefogott. Könyörgött, hogy adjak nektek szabadságot, ahogy ő is teszi.

- Te nem vagy Elsa! Neked nem kellett volna hagynod - ragadja meg a csuklómat, és lefejti a nyakáról.

- Gyűlöllek - kiáltok az arcába.

- Valóban? - húzódik kissé kegyetlen mosolyra a szája. Elhúzódnék, de gyorsabb, egy szemvillanás, lendületet vesz és lekap, de úgy, ahogy még előtte soha. Elrántom a fejem, de most ő fog a nyakamra. Nyekkenve csapódok a falnak, és lendíteném a térdem, hogy ha kell, ágyékon rúgom, de hozzám préseli magát.

- Valóban. Gyűlöllek! Nem akarom, hogy hozzámérj, hogy megérints...

- Így? - fújtat a fülembe és tenyere a mellembe mar. A hajamba túr, tíz ujjal kapaszkodik a tincseimbe, és olyan erővel rántja oldalra a fejem, hogy pattanásig feszülnek meg az inak a nyakamban. Harap. Nem csak aprókat, nem csak a foga hegyével gyengéden, hanem marja a bőröm. Beleborzongok ahogy belém mélyeszti a fogait. Istenem, soha nem érzetem még ilyet.

- Nem akarlak többé látni! - sziszegem az arcába, mikor végre elenged. Úristen az égben, annyira kívánom, hogy már fáj.

- Akkor csukd be a szemed - mordul fel és az ajkaimra veti magát. Markolja a blúzom, vele együtt a mellem, belesikítok a szájába, de nem a fájdalomtól. Másik keze a szoknyámat cibálja, a gombokat rángatja, de türelmetlen és inkább hagyja, és a saját nadrágjával foglalkozik.

Felkap, és önkéntelenül is belekapaszkodom. Érzem, ahogy botorkál velem, botladozik, morog, aztán együtt zuhanunk végig a kanapén. Ránk hullanak a párnák, beterítenek. Kénytelen a csókot megszakítani és dobálja le a párnákat, amiben én is segítek. Végignéz rajtam, és vár. Zihálunk mindketten.

- Egy szót sem akarok hallani - fújtatok, és kigombolom a blúzomat. Ez az egyik kedvencem, tőle kaptam, Isten ments, hogy tönkre tegye.

- Valami eszméletlen gyönyörű vagy... - kezdi, de egy mozdulattal kiszabadítom a nadrágjából.

- Pofa be Hiddleston! - Megragadom a kezét, és a mellemre vezetem, aztán marokra fogom. Fellüktet és felmordul. Rám hajol, és már nincs idő levennem a bugyit, hogy ha egy percen belül nincs bennem, akkor így megyek el. Tudja ő is, érzi, ahogy fogom és húzom. Felfal. Akarom, még jobban, még mélyebben, be akarom nyelni! Nyom a szoknyám gombja, minden vad döfésnél olyan, mintha a hasamba akarna vágni. Kettőnk között matatok, hogy megszabaduljak ettől a zavaró tényezőtől, és végre sikerül kigombolni és lerángatni magamról. Bőre az enyémnek csapódik, a hang ütemes, egyre gyorsul. Hídba rándul a gerincem, úgy vonaglok alatta, mint aki szabadulni akar. - Istenem! - szakad ki belőlem, amikor elönt a fájdalmasan édes gyönyörűség. Szaporán zihálok, kapaszkodok a vállába, és felhúzom magam hozzá. Felrobbanok, elenyészek, megsemmisülök, és bennem minden lüktet, de úgy érzem, körülöttem is az egész világ. Tom is! Minden mozdulata, a hangja, a pillantása. Vadállatiasan morog, röfög és hörög egyszerre, és ez a hang, ez a kánok itt vibrál a fejemben. Hiába parancsoltam, hogy hallgasson, csak mondja, szinte öntudatlanul kántálja a nevem, hogy mennyire szeret, imád, hogy megőrjítem, az illatommal, a testemmel, a lényemmel. Sosem tapasztalt őrülettel tép a húsomba, a vállamba, a mellembe, a számba.

Mozdulatai kontrollálatlanok, vadak, aztán egy nagy és végső lökéssel elmerül bennem és csordultig tölt.

- A kurva életbe, mennyire vágytam már erre - motyogom a szájába, miközben harapja az ajkam, aztán hirtelen elmélyíti a csókot. Már nem marcangol, nem tép, csak teljes testével a kanapéba présel.

- Te hibbant csaj, te - nevet, miközben az ajkamról elvándorol a szája a nyakamra. -, hogy én mennyire szeretlek.

- Mennyire? - morranok fel, és dorombolok a szájába, mert a kérdésre csók a válasz. - Nagyon mérges vagy még rám?

Teljes lélekkel és testtel összeolvadva igyekszünk kiheverni az elmúlt perceket. Szétnézek magunk körül, a kanapé, a szoba olyan, mint tájkép csata után. A hadszíntér tele ruhákkal, cipőkkel, azokkal a törött és sérült holmikkal, amiket a párnákkal levertünk, és minden közepén ott fekszünk mi, a két ellenséges fél, sérülésekkel tarkított testtel, de boldogan. Ezt a csatát mindketten elvesztettük és meg is nyertük egyszerre. Megkínzott nyöszörgésemre végre lefordul rólam és én azonnal bújok hozzá.

- Rettenetesen az vagyok. Te ilyenre is képes vagy, és eddig titkoltad. Kérhetek ebből a Barbarából néha?

- Csalogasd elő.

- Mivel?

- Azzal a Tom Hiddleston-nal, akit meg te rejtegettél.

- Imádom, hogy velem vagy - dünnyög, az ujja végigsiklik a gerincemen. Beleborzongok, és a bizsergető simogatástól, na meg a kimerültségtől lassan elalszom.

Fekszem a tengerparton, a puha homok lágyan öleli körül a testem. Szemérmetlenül tárom szét a combom, hagy jusson a napsugár oda is, ahová még soha. Forrón nyaldossa végig a testem, és nagyot sóhajtva élvezem. Hűvös szél fúj a mellkasomra, a nyakamra, az arcomra, és ott is marad. Milyen szél ez? Kinyitom a szemem.

- Kérsz egy kávét? - ragyogó mosollyal néz rám, fejét megtámasztja a tenyerével, úgy könyököl mellettem.

- Tudod, hogy nem ihatok.

- Egy kortyot azért mégis, amúgy is csak pótkávé van itthon.

- Azt kérek.

Felugrik és indul a konyhába. Végignézhetem a pompázatos hátsóját, ahogy elflangál előttem. A körmeim nyoma ott a hófehér bőrön, nyolc élesen kirajzolódó vörös csík. A derekán szintén és a hátán is. Fütyülve, dalolva rakja meg a kávéfőzőt, készít két bögrét, és mintha teljesen kicserélték volna. Az a goromba fickó, aki két napig volt, valahol eltűnt a párnák és a szétdobált ruhák között. Ne is jöjjön elő, mert én biztos nem akarom látni többé.

- Tej meg hab nincs itthon, csak cukor meg kávé, de tejpor talán még akad. - Széket húz a szekrény elé, és pipiskedve matat a legfelső polcon. Izmosra feszül a vádlija és a combja. Felállok, megbabonázva megyek oda, és meg kell érintsem. Kőkemény izomkötegek a hófehér bőr alatt. - Mi van Vöri? Bejön a lábam?

- Mindened bejön - paskolom meg a combját és hirtelen ötlettől vezérelve beleharapok a fenekébe, mire megugrik. Felkacag, önfeledten és vele nevetek én is. Meztelenül kávézunk, és néha a csésze felett végigfut rajtam a tekintete, ahogy az enyém is rajta. - Hogyan tovább?

Féltem feltenni ezt a kérdést, de úgy érzem pont itt az ideje.

- Megiszom a kávét, elmosogatok, te lezuhanyozol, aztán...

- Aztán? - Kacsint, engem meg elönt a forróság. Olyan vadságot, amit az előbb csiholt belőlem, biztos nem tudok produkálni, de mi van, ha nem is vágyik rá. Leteszi a csészét a kezéből, és idejön. Finom a csókja, puha kávé íz kúszik át a számba, a nyelvével együtt. Felhúz, ölel, aztán ő paskol a fenekemre miután gyengéden eltol magától. - Futás zuhanyozni!

- Azt sem tudom, hol van a hálószobád.

- Felmész a lépcsőn, és jobbra. Balra meg a fürdő. - Egy harapás a vállamba, amitől úgy érzem, ő még kérne a vad Barbara-ból, és ebbe beleremegek. - Várlak.

- Te nem zuhanyozol le?

- Menj! - int a fejével, és futok. Igyekszem a zuhany alatt elképzelni azt az érzést, ami előhozta belőlem a vadságot, de nem jön. Behunyom a szemem, és miközben a víz a gerincemen zubog végig, látom magam előtt, ahogy Chris húzza a garázs felé Tomot. A zene lágyan szól a kocsiból, miközben más ütemben ringatózik az egész kaszni. Hallom Tom apró mély nyögéseit, Chris morgását és várom a hatást. Tenyeremmel a csempére csapok, egymás után többször, hergelem magam, sikerrel. Mást is látok, amik meg sem történtek. A képzeletem cikázik, különböző helyeken szeretkeznek, és már forog a diónyi gyomrom a féltékenységtől. Dörzsölöm magam a törölközővel, a bőröm válik le a húsomról annyira durván csinálom, és amikor meglátom az ágyban elheverve, szinte őrjöngve vetem rá magam.

Mindkettőnk bőre megsínyli ezt a nászt, amit a féltékenység által kiváltott őrjöngésem tett szenvedélyessé, hogy amikor véget ér, félig öntudatlanul elterülve bámuljuk a plafont.