A folyosó hosszú, a padlója szinte tükörsima. Az egész lakás olyan, mint egy kórház, mégis barátságos és meleg. Három ajtó vár, az egyiken halványan átlátszó üveg, az valószínű a kertbe vezet, mert mögötte zöldet látok. A jobboldali ajtót választom, és meg is örülök, amikor ott látom szépen sorban sorakozva a bőröndöket. Ez a szoba is fehér és óhatatlanul a kórházi szobám jut eszembe, de azért mégis más. Az ágy széles, vastag a matrac, és egy kellemesen halvány, lila takaróval van leterítve, ami máris kissé enyhít a falak vakító fehérségén. Hatalmas, húsos levelű növény zöldell a sarokban, és ablakon túl a kert. Az előbb a felindultságtól nem volt alkalmam megnézni, mi van odakint, hát most bepótolom. Gyönyörű minden, kedvem lenne levenni a szandálomat, és mezítláb belegyalogolni a fűbe. Észre sem veszem, és az ujjaim a nyakláncomon táncolnak, a kis köveket simogatják, aztán a zsebemhez kapok. Kiveszem a gyűrűt, és azt is végigsimítom. Ugyanazok a kövek díszítik, mint a nyakláncomat. Felhúzom az ujjamra, ott a helye, és nem a zsebem mélyén.

Ahogy ott állok, mintha enyhe légmozgás simogatna végig a nyakamon, és mikor megfordulok, ott áll Tom. Hátát az ajtónak támasztja, karja összefűzve maga előtt. Az ágy elé megyek, a bőröndök mögé, talán azoktól várok falat kettőnk közé. Megindul, olyan lendülettel, hogy meglepődök, de csak a bőröndig jut, ott a sajátjait felemeli, és kimegy velük. A könnyeimet nyelem.

– Ezt jól elintézted, te hülye – korholom magam, de aztán újra nyílik az ajtó, és most az én bőröndjeim jönnek.

– Gyere, a másik szobába leszünk.

– Ez miért nem jó? – érdeklődöm, és mint egy pincsikutya loholok utána. Ha farkam lenne, csóválnám veszettül.

– Mert itt a fürdőben csak kád van. Te még nem fürdhetsz, csak zuhanyoznod szabad.

A folyosó végén megpillantom Christ és Elsa-t, egymást átölelve figyelnek. Tom pakolni kezd, én pedig szemrevételezem ezt a szobát is. Nem sok mindenben tér el a másiktól, itt nem lila, hanem grafitszürke az ágyterítő, és az ablak a tengerre néz. A fürdőszobában kád van és zuhanykabin.

– Ide ketten is elférünk – szól szelíd hangon.

– Ketten? Huszonketten is.

– Elég leszünk ketten, nem gondolod? – ölel át gyengéden. Hozzá bújok, és csak szuszogok a szorításában. – Hiányzol.

Felemelem a fejem és elveszek a pillantásában. Mondanám, hogy te is nekem, hogy őrülten, hogy alig várom, hogy minden rendben legyen, amikor elenged.

– Feküdj le, behozom az ebédedet.

– Kiveszed a hálóingem?

– Minek az?

– Mi lesz, ha bejönnek? – Az ajtó felé mutatok a fejemmel, de csak nevet.

– Nem szokásuk bejönni, ha csak nem hívják őket. Itt rajtunk kívül senki nem lesz Vöri, nyugi. Vetkőzz.

Szégyenlősen fogom össze magamon a ruhát. Chris jól látta, fogytam, és hát honnan fogy egy nő a leghamarabb? Eddig sem volt nagy mellem, de most... Leveszem a ruhát, és úgy, fehérneműben bújok ágyba. Olyan sebesen, hogy Tom mikorra megfordul, már nyakig be vagyok takarózva.

– Barbara – lép hozzám, és leül mellém. Besüpped alatta a matrac, én mégsem mozdulok meg rajta. – Láttam rajtad a változásokat, de ne félj. Ugyanúgy bolondulok érted, hallod?

– Szeretsz? – nézek rá, és érzem, hogy elfutja a szemeimet a könny.

– Nem...

– Hanem?

– Imádlak. – Szeretem ezt a kis párbeszédet, ez csak a miénk, és már rengetegszer elhangzott a szánkból, mégis mosolyra fakaszt mindkettőnket. – Alig várom, hogy bebizonyítsam, mennyire, de figyelmeztetlek. Az első biztosan gyors lesz.

– Szerintem elég lesz rám nézned.

– Lehet velem is ez lesz. – Megcsókolja a homlokom. Feláll, és hamarosan a tálka gyömölcsökkel tér vissza. Legszívesebben befalnám az egészet, de nem lehet. Ő adja a számba, és számol. Szigorúan minden falat harminc rágás, és az eperről szó sem lehet. A magja miatt. Azt majd kipréselteti Elsa-val, és megihatom a levét.

Nyitja a száját, ahogy a kanállal közelít az enyémhez, és mint egy csecsemőt, úgy etet. Nem érzek jóllakottságot, sem éhséget, hiszen nincs mivel. A műtét után egy nagyon aprócska gyomordarab maradt hátra, azt mondták, az még egészséges volt, ebből készítettek nekem gyomrom, ami pillanatok alatt megtelik, ezért nem szabad terhelni. Tényleg olyan vagyok, akár egy kisbaba, sűrűn kell ennem.

– Aludj.

– Hová mész?

– Ki...

– Vele? – Az ölébe veszi a tálkát, és megsimogat. Bólint, aztán feláll, és kimegy.

Vele... Aludni szeretnék, de nem megy. Forgok, ahogy a gondolataim is, körülöttük. Aztán felállok, és az ablakhoz megyek inkább. A keret olyan széles, hogy pontosan beleférek. Párnát teszek a hátam mögé, és felkucorodom. Csodálatos a kilátás. Aztán meglátom őket. Chris és Elsa egymást ölelve, mellettük Tom, és fogja Chris kezét. Szívfájdító. Belezsibbad a látványba mindenem. Vajon Elsa látja, hogy ezek ketten egymás kezét fogják? Tudja, egyáltalán mi zajlik a két férfi között? Ha igen, akkor mit érez? Azt, amit én? Féltékeny? Kétségbeesett? Fél talán? Mert bennem ezek mind kavarognak. A ruhám a szék karfáján, érte indulok, de közben meglátom magam a tükörben. Rá se akarok nézni, de mégis vonzz az, amit ott látok. A bordáim kint, a csípőcsontom majd átszúrja a hófehér bőröm, és ott van ráadásul a heg is. A hasamon már észre sem vehető, de ez valahogy lassabban gyógyul, és élénk rózsaszínnel hirdeti, itt vágtak fel. Már másodszor ejtettek sebet a bőrömön és a testemen. És ezt köszönhetem Jozephnek és Kate-nek és az összes többi olyan embernek, akik miatt az életem reggeltől estig, sőt még álmomban is stresszes volt. Vagyis az orvos ezt mondta, hogy ez betegíti meg az embereket a legjobban. Erre tessék, ismét tiszta ideg vagyok. Felkapom magamra a ruhát, és kibontom a hajam. Ez még legalább a régi. Ujjaimmal elrendezem a fürtöket, és elindulok én is utánuk. A szandált magam mögött hagyom, és amikor a meztelen lábujjaim belesüppednek a zsenge fűszálak közé, hangosan felsóhajtok. Hogy ez milyen jó érzés. Hajnalban is ki fogom próbálni, azt tuti. Ahogy leérek a partra, a meleg homok egészen mást nyújt a talpamnak. Egy pillanatra megállok, és majdnem bokáig belefúrom a lábam. Meg tudnám ezt itt szokni. Ravasz fickó ez a Chris, a világ legszebb helyén teremtett otthont. A ködös és nyirkos London után nem csoda, hogy Tom vágyik ide. Elsa elengedte közben a férje kezét, és Tomba karol. Chris pedig gyalogol be a vízbe, aztán hívja őket, de csak Tom mozdul meg. Lekapja a pólóját, és idáig világít a bőre. Rohan a vízbe, emeli a lábait, aztán mikor már nem tudja, gázol Chris után, aztán karjait lendíti, és elmerül. Mindketten úsznak, beljebb és beljebb.

– Mint két gyerek – kacag rajtuk Elsa, én meg arra gondolok, hogy ha tudnád, miket csinálnak együtt, nem mondanád ezt rájuk.

– Igen.

– Jól vagy?

– Igen.

– Valami bánt? Elmondhatod. Tommal van baj?

– Nem, ő nagyszerű, csodálatos.

– Igen. – Most ő mondja, de az ő szájából az igen egészen máshogy hangzik. Az enyém undokul szólt, hidegen, az övé tele van melegséggel.

Leül a homokba, és akkurátusan hajtogatja össze Tom pólóját, és beleszagol, aztán elkapja az arca elől, és elnéz a távolba. Kérdőre vonjam? Minek...

– Tom szeret itt lakni, de szereti Londont is. Azt mondta, képtelen lenne választani.

– Mással is így van – nézek magam elé, és figyelem, mit csinálnak. Elsa belefúrja a lábujjait a homokba. Én is követem a példáját, de valami megszúr. Elkapom a lábam, és seperni kezdem a homokot. Egy törött kagyló, egy sérült kis szépség. Ez vagyok én. Kopott a külseje, csorba, de belül, mikor átfordítom, gyöngyházfényűen ragyog. – De szép.

– Tele van a part ennél szebbekkel, ott arra – mutat el a távolba. – Gyere, szedjünk, meglátod, milyen jól fogod érezni magad. Kincskeresés.

Feláll, leporolja magát, és elindul. Én a fiúk felé nézek, akik teljesen elfelejtkeztek a külvilágról. Tom észre sem vette, hogy kijöttem, bőszen spricceli két kézzel Christ, aki nem hagyja magát. Idáig hallatszik a nevetésük.

– Láttam ám a gyűrűt – néz rám, mikor már jó messzire eltávolodtunk. – Amikor megérkeztél nem volt rajtad.

– Nem. A kórházban nem hordhattam ékszert – hazudom, aztán eszembe jut a nyaklánc. – A kezemről le kellett venni mindent, de alig vártam, hogy újra hordhassam.

– Gratulálok nektek. Mikor lesz?

– Micsoda?

– Az esküvő Barbara.

Meglátom a parton a számtalan kagylót. Szebbnél szebbek, nekem mégis az, amit a markomban szorongatok, az a legértékesebb. Ezek itt olyanok, mint az, halottan is tökéletesek. De az az egy, törötten és szerényen, mégis a legszebb. Szedegetni kezdi, felemeli a szoknyája alját, és abba gyűjti, de én nem hajolok le egyért sem.

– Milyen esküvő? – kérdezek vissza sokára, és érzem, hogy nem jó itt lennem. Gyenge vagyok, és a tűző nap még azt a kevés erőt is kiveszi belőlem, amim még maradt. – Ez nem eljegyzési gyűrű. Születésnapomra kaptam a nyaklánccal együtt.

Rám néz, és látom rajta, hogy tudja, ez eljegyzési gyűrű, de aztán látom, hogy aggodalom csillan a szemében.

– Jól vagy? Nagyon elsápadtál... – kiejti a kagylókat, amik egymáson kappannak a homokban. Átlép rajtuk, és megragadja a vállam. – Menjünk vissza.

Támogat, és én kapaszkodom belé, de egyre nehezebb. Minek is jöttem utánuk, szidom magam, és a távolba nézek. Istenem, mérföldeknek tűnik a ház, és Tom is. Ölelkezve birkóznak a vízben, a nap fényében csillognak a vízcseppek körülöttük. Aztán a mozdulataik megállnak, csak az ölelés marad. Biztosan rosszul látom, nem is láthatok semmit, csak ájulás előtt álló agyam játszik velem. Chris csókolja Tomot, olyan vadul, hogy az mozdulni sem tud.

– Chris – kiált fel Elsa, és mikor odapillantok, ők ketten már méterekre vannak egymástól. Látnia kellett, mit csinálnak. – Tom!

Amit még utoljára látok az az, hogy mindketten nekiiramodnak. Elsa nem bír tartani, de mégis igyekszik tompítani az esésemet, és elfektet a puha homokban. Lábak hangja közelít, kiabálás, amiből Tom hangja érthető egyedül, ahogy a nevemet kiáltja. Hirtelen a térdem és a hátam alá nyúl valaki és megemel. Felnézek, és Chris arcát látom, vékonyra összehúzott szemét, amivel néz rám, miközben mond valamit, de azt már nem értem, hogy mit.