Minden reggel friss virág vár. Hogy mikor csempészi be? Fogalmam sincs. És hogy honnan veszi a chilei rózsát, elképzelni sem tudom. Szerintem már a hajamnak és a bőrömnek is rózsa illata van. Ha mellettem van, akkor olvas, Shakespeare-t természetesen. Mesék Shakespeare-től. A Rómeó és Júliát olyan átéléssel olvassa – még Júlia szerepét is –, hogy izgalmamban felülök, pedig megtiltották. Gyerekeknek, fiataloknak szól a könyv, és magukat a történteket ismertetik meg az írók, ő mégis átdolgozza, és kisebb részeket is előad belőle. Lenyűgöző. Otelló, Macbeth, Lear király, minden nap egy fejezet, hosszú órákig tart, de minden pillanatát élvezem, és mikor a végére érünk a húsz fejezetnek, közlik, mehetek haza. Vagyis egyelőre csak Chrishez, mert a repüléssel még legyek óvatos, legalább még maradjak két hétig.

Vajon kibírom-e velük? Mert hiába bizonygattam napokkal ezelőtt, hogy nem fog zavarni, hogy ők ketten... de ahogy közeledett az idő, úgy váltam egyre bizonytalanabbá és feszültebbé. Mindent tudtunk, hogy és mit ehetek, és hogy amint hazaértünk, keressek onkológust, mert a kemot nem szabad elfelejteni.

Ki fog hullani a hajam. Nem elég, hogy ezek ketten most két hétig egy fedél alatt lesznek, hanem még az is sokkolt, hogy a hajamtól meg kell válnom, attól, amit a legfőbb ékességemnek gondolok, ami miatt Tom becéz, azt el fogom hullajtani. Sírni tudtam volna, és sírtam is, amikor egyedül voltam.

Chris hatalmas mosollyal a napbarnított és kissé már ráncos arcán robban be a kórterembe. Rám néz, füttyent.

– Neked és szép napot – rivallok rá ingerülten, és ő hátrahőköl.

– Barbara, bocsánat, persze – hebeg –, szia, csak bocsánat, kicsit megfogytál. Ne haragudj!

– Remélem, finomat főzöl nekem, és akkor hízok pár kilót.

– Nem ezért, csinos vagy, sőt... ha Elsa meglát, olyan drasztikus fogyókúrába fog kezdeni, hogy csak na...

– És az baj? – karolok Tomra, aki le sem veszi a szemét a másikról.

– Eléggé, mert akkor nekem is azt kell ennem, amit neki. Gondolj bele, én zabálok, hogy ezeket megtartsam – vigyorog, és befeszíti hatalmas karizmát, ami vastagabb, mint a derekam.

– Hemswort, Tom talán bedől ennek, de én nem igazán esem hasra egy köteg izomtól.

– Ez neked egy köteg izom? Tom – néz rá megjátszott felháborodottsággal –, hallod mit mond az asszonyod?

– Hallom – Tom mintha szorosabban ölelne magához, miközben lassan elindulunk ki. – Igaza van. Őt ennél sokkal komolyabb dolgokkal lehet lenyűgözni.

Boldogan lépek ki a folyosóra. Először is, élve hagyom el ezt az egész kócerájt, másodszor meg Tom nekem ad igazat, Chrissel szemben.

– Shakespeare-rel, gondolom – morog mögöttem, és hozza mindkettőnk bőröndjét.

– Csak nem neked köszönhetem a könyvet, Chris?

– Szívesen.

Alig hallom, mit mond, de a hanghordozásából egyértelműen látszik, hogy bosszús, és ez nagyon jól esik.

– Mi már kiolvastuk, úgyhogy vissza is adjuk. Talán neked sem ártana, ha forgatnád néha. Mondjuk, Shakespeare nem egy, nem töltünk, csak lövünk kategória, de lehet, még te is értenél belőle néhány mondatot.

– Barbara – suttog Tom a fülembe – hagyd már, kérlek.

Közben elérünk a parkolóig, ahol Chris csilivili terepjárója vár.

– Ugye nem vettél másik autót a „balesetem" miatt.

– Nem. Csak kitisztíttattam.

– Gyerekek hogy vannak? – terel Tom, mert tudja, hogy nem áll szándékomban abbahagyni a csipkelődést. – Beülök az anyósülés mögé, és Tom becsatol, aztán becsukja az ajtót, és nem mellém ül, hanem az anyósülésre.

Összeszorul a torkom. Az ujjamon kezdem forgatni a gyűrűt és mikor Chris hangosra tekeri a zenét, és meglátom, hogy beszélgetni kezdenek egymással – amiből én persze semmit nem hallok –, bevetem az adut.

– Tom, nem is mondtad Chrisnek, hogy mi ketten... – Aztán elégedetten dőlök hátra, de aztán hirtelen lelkiismeret furdalásom is támad.

– Hogy ti...? – pillant rá Chris, de az utat is figyeli. Elég nagy a forgalom, pedig már tíz óra is elmúlt.

– Hogy nem utazunk tovább – dőlök előre –, hanem ha lehet, még nálatok leszünk egy hónapig.

Szinte hallom, ahogy Tom felsóhajt, sőt még Chris felől is megkönnyebbült morgást hallok. Nem állnak még készen rá, talán soha nem is fognak. Inkább hagyom, hagy mondja el Tom, ezért inkább szép lassan lehúzom a gyűrűt az ujjamról, és beleteszem a zsebembe. Bámulok ki az ablakon, és nem is figyelek oda, miről beszélgetnek, vagy, hogy néznek-e egymásra egyáltalán. Sokáig tart, amíg kiértünk a városból, és az út végigvezet az óceán mellett. Csodálatosan szép, ahogy a hófehér hullámok nyaldossák a partot, és a kék ég olyan tiszta, hogy nem is látom, hol a vége, és hol kezdődik a víz. Gyorsan megyünk, és csak hogy tudjam, mennyivel mehetünk, a műszerfalra pillantok. Aztán megáll a szívverésem. Chris keze a sebváltón, és Tomé pedig rajta. Legszívesebben kiugranék. Mi a fenének érdekelt engem, hogy mennyivel megyünk? Amúgy százharminccal hasítunk.

– Hogy utazol ott hátul? – villan Chris kékje rám, és Tom elkapja a kezét.

– Magányosan – sóhajtok.

– Mindjárt otthon vagyunk, aztán kipletykálhatjátok magatokat Elsa-val.

– Nem szeretek pletykálkodni.

– Vöri, kérlek! – szól kissé ingerültebben hátra Tom, és meg is fordul. 

Nyújtja az ülés mellett a kezét, amivel Christ fogta, de nem fogom meg. – Tom, még összekoszolom.

Visszarántja, és csak az oldalsó pillantóban nézzünk egymás szemébe. Szomorú, és nem érti, mit művelek. Nyitom a szám, de nem jön ki hang, csak tátogok neki: Ne haragudj!

Amikor megint meglátom a kezét, már úgy kapok érte, mint aki a szakadék szélén lóg, és kötelet nyújtanak neki. Nincs rajta a gyűrű, és érzem, ő is azt keresi rajtam. Szavak nélkül értjük egymást, mikor ő is eltátog egy köszönöm-öt. Oldalra dönti a fejét, és úgy néz rám. A szája szeglete halvány mosolyt villant, és viszonozom. Annyira szeretem, hogy el sem tudom mondani. Egy hónap, és megint csak az enyém lesz.

Nagyokat pislog, és látom, hogy hamarosan bebólint. A keze elernyed, és kicsusszan az enyémből.

– Chris, kérlek, kapcsold le a zenét. Elaludt.

A nagydarab szőke egy szót sem szól, csak nyúl a gombért a kormányon, és a zene azonnal elhal.

– Örülök nektek.

– Valóban?

Látom, hogy fehéredik az ujja a kormányon, az ízületei tisztán kivehetők. Oldalra pillant, aztán vissza rám. Szigorúan néz, és ettől teljesen más lesz az arca. Nincs az a bárgyú vigyor, amitől legszívesebben képen törölném. Szeretném tudni, mire gondol, de sejteni se tudom.

– Nem bántod meg, ugye?

– Én? Miért tenném? Szeretem...

– Mert azt már nem heverné ki – mondja, mintha nem is hallotta volna az ellenkezésemet. Nézem a kezét, és várom, hogy mikor engedi el a kormányt, és ér hozzá Tomhoz, de nem teszi. Erősen fogja a volánt, és csak mondja, és mondja. Hogy Tom mennyire jólelkű, és hogy milyen sokan bántották már, hogy mindegyik kapcsolata vakvágányra futott, hogy ettől visszahúzódó lett, és nagyon nehezen enged magához közel bárkit.

– Jó barát vagy Chris – érintem meg a vállát. – Legalább rád számíthat.

Bólint, és látszik, percről percre lazulnak el az izmai. A szeme visszanyeri vakítóan türkiz színét, és a komorság is lassan leolvad, helyén már megint csak az a pimasz hanyagság van, amit eleinte nem igazán bírtam. Most mégis máshogy látom. Nem buta ez a fickó, csak leplez így valamit. Tomnak is van egy ilyen nézése, amikor legszívesebben elmenekülne, de nem teheti, akkor zavartan nevet, tele szájjal, és merev arccal. Láttam már így, és rögtön tudtam, nem őszinte. Mindketten játsszák a szerepüket, mert így kell tenniük, mert talán megbeszélték, vagy ki tudja.

– Tom azt mondta, miatta ment szét a barátságotok? Igaz ez?

– Nem! – vágja rá határozottan, de még mindig suttogva. – Miattam volt minden.

– Mégis jobb, mintha egymást hibáztatnátok... Mikor békültetek ki?

– Nem kellett kibékülni, mert nem vesztünk össze, de a beszélgetés, amire gondolsz nem régen volt, mikor felhívott, hogy segítségre van szüksége, vagyis nektek. Azonnal felajánlottam és megköszönte. Aztán órákig beszélgettünk. Nagyon jó ember, Barbara.

– Tudom. Chris, én vigyázni fogok rá, és hidd el, nem azt látom benne, akit a világ. Nem is tudtam róla, hogy híres, mikor megismertem.

– Aha – bólint, és lekanyarodik az autópályáról. Érdekes, hogy nem hallom ki a kételkedést a hangjából. – Mindjárt ott vagyunk. Hagyjuk a kocsiban? Hátradönthető az ülés.

Megegyezünk, hogy nem hagyjuk itt, inkább felébresztjük, de hogy melyikünk, azt kő-papír-ollóval döntjük el, és hát az én kövem kicsorbítja Chris ollóját. Halkan csukja be maga mögött az ajtót, és irdatlan erejét felhasználva, felnyalábolja az összes cókmókot, és egyszerre visz be mindent. Kimászok én is a kocsiból, és óvatosan kinyitom az ajtót az anyósülés felől. Tom fejét még mindig oldalra buktatva alszik, és ajka félig nyitva csábít. Még a lélegzetemet is visszafojtom, úgy csókolom meg.

– Chris – morogja, aztán kinyitja a szemét. – Barbara.

– Megérkeztünk – sóhajtok csöppnyi csalódottsággal a hangomban, ami nem szándékos. Egy hirtelen mozdulattal elkapja a nyakam, és szenvedélyes csókkal igyekszik kiengesztelni. Lefagyok, és mozdulni sem tudok. – Nem akartuk, hogy a kocsiban aludj. Gyere, Chris bevitt már mindent.

Lassan elenged, és nem várok rá, hanem megyek a ház felé. Nem veszem észre a szépen nyírt sövényt, a harsányan zöldellő gyepet, a szökőkutat, ami kedvesen csobog, sem a hófehér kavicsokkal teleszórt ágyást a járda mellett. A ház sem köti le a figyelmem, pedig impozáns és gyönyörű, modern és letisztult, hófehérre festett falakkal és tele üvegfelülettel. Bent pedig kellemes langy meleg fogad, és egy szőke, pajkos szemű fiatal asszony. Hullámos, sűrű haját lazán fonta össze, és bár a ruhája is egyszerű – egy koptatott farmer és fehér póló, minden minta nélkül –, mégis olyan elegáns, hogy megszólalni sem merek.

– Végre, Barbara! Istenem, gyere be, ülj le, de le is feküdhetsz. – Annyira kedves, és közvetlen, mintha ezer éve ismernénk egymást. Chris még bőröndökkel a hóna alatt áll, az asszony hozzá sumul, így csókolja meg, mintha csak rám vártak volna. Egymásra mosolyognak, és látszik rajtuk a köztük lévő harmónia, de szenvedély az nem.

– Szia, köszönöm, de feküdtem eleget. Inkább ennék.

Elsa a hűtőhöz megy és kis ételhordó fedelét lepattintva apróra vágott almát és epret vesz elő, azzal kínál.

– Turmixoljam?

– Ez így tökéletes.

– Tom elküldte az étrendet. Itt van forrásvíz, ebből a tartályból ihatsz, szénsavmentes, csak oldott vitamin. A gyerekek is ezt isszák, Chris is, csak én szeretem a szénsavas vizet. Minél erősebb annál jobb.

– Ahogy a férfiak is, ugye?

– Bevallom – néz Chris után, aki eltűnik a nappali végén, ami kb. akkora, mint Joseph-el az egész lakásunk volt. –, imponál nekem, hogy a férjem úgy néz ki, ahogy. Láttad volna Tomot, mikor a Kong alatt itt lakott. Együtt gyúrtak, és mit mondjak. Van ott is izom ám, csak elő kell csalogatni.

– Ne sértődj meg, de én inkább szeretem, ha egy férfinak az agya izmos.

Érdekes formájú szeme a bejárati ajtóra szegeződik, és elmosolyodik. Tom lép be, és sápadtan jön felém, aztán meglátja Elsa-t és már nem fehér, inkább vörös.

– Akkor a legjobb férfit választottad Barbara. Tomnál okosabb pasit nem ismerek. Szia – néz rá, és az arcát nyújtja. Lehet, már mindent bemagyarázok magamnak, de ez a puszi kicsit tovább tart, mint ahogy egy átlagos puszi szokott, és Elsa elnyújtott sóhaja is a szívemig hatol. Mi a fene van itt?

Ajtó csukódik, és amikor megjelenik a házigazda, ezek ketten szétrebbennek.

– A kipakolást majd intézitek jó? A régi szobádat kapjátok Tom.

– Én külön szobát kérek — vágom oda nyersen.

Hárman néznek rám egyszerre, és hárman nem értik, miért. Tom hozzám lép, és átölel, de én nem ölelem vissza.

– Valami baj van? Miért nem akarsz velem aludni? – Alig tudom visszatartani a nevetést, annyira kétségbeesett arcot vág, és a szemöldöke, ami ilyen esetekbe a homloka közepéig szokott felkúszni, most soha nem látott magasságba ugrik.

– Majd a szöszi mellé bekuncsorogsz. Ahogy láttam, Elsa sem fog kirugdosni. Jó szórakozást nektek.

– Hogy micsoda? – néz értetlenül, és úgy sajnálom, de olyan jól esik bosszantani. Chris már megkapta, egyelőre, Elsa túl kedves, őt inkább kihagyom, de Tom, éppen kapóra jön.

– Jól hallottad. Kizárt, hogy ma éjjel veled aludjak.

Kicsusszanok a karjai közül, és csak a néma csendet hallom magam mögött.