Amikor kippattan a szemem, és körbepislogok, azt érzem, egyedül vagyok. Vagyis első látásra úgy tűnik, hogy senki nincs rajtam kívül a sötétben, de aztán meglátom. A sarokban, egy széken alszik. Karjai ernyedten az ölében nyugszanak, a feje előre bukva, és nagyokat szuszog. Forgatom az ujjamon a gyűrűt, az ajkamhoz veszem, és puha csókot nyomok rá. Átmelegedett. Már látszik kint a hajnal, és a folyosóról is szűrődnek be zajok. Mi lesz velem? Hogyan lesz ezután? Nem szabad ezt tennem vele. Egyértelmű, hogy nem élhetek ezek után teljes életet, és nem akarom, hogy ezzel őt terheljem. Néhány órát voltam csak menyasszony, de annyira jó volt. Még a műtét előtt visszaadom a gyűrűt, és remélem, megérti majd. Nem kötheti az életet egy nyomorékhoz. Olyan édesen alszik, sajnálnám felébreszteni, de megteszi helyettem más.

- Jó reggelt! - csapja fel a villanyt a nővérke, és Tom ijedtében majdnem leesik a székről. Álmosan dörzsöli a szemét, és csak bólint, szerintem először azt sem tudja, hol van. Aztán feláll, nyújtózkodik.

- Elmegyek kávéért.

- Akartam épp mondani, hogy menjen ki, úgy fél óráig ne is jöjjön vissza, oké?

- A hölgyeknek hozzak valamit? - csókol homlokon, és ahogy mondja, érzem, ölni tudnék egy kávéért.

- Köszönöm, én már ittam, a beteg meg nem ihat. De kedves öntől. - Tom vállat von, és kapok tőle még egy puszit.

- Hogy egyedül maradtunk, akkor jöhet a beöntés. Ígérem, kíméletes leszek.

Tényleg az, és hogy elterelje a figyelmem, be nem áll a szája. Megtudom, hogy Londonból jött.

- Van egy ikertestvérem, aki viszont otthon maradt. Nem tudtam semmivel sem rávenni, hogy velem jöjjön. Azt mondta, neki még dolga van otthon.

- Mit csinál? - kérdezem megkönnyebbülve, mikor vége van.

- Ő is nővér, csak egy idős néni mellett gondozó. Ott is lakik, mert huszonnégyórás felügyeletre szorul a néni. Én nem tudnám csinálni, mert kötődnék a gondozotthoz. Bocsánat, de önök jönnek és mennek, időm sincs megkedvelni senkit, és nem is baj. Van, akit innen tepsiben visznek el, és ha pont egy olyan járna így, akit még kedvelek is... Egyszer elég volt.

Elkomorodik, sőt könny lepi el a szemét. Betakargat, eltakarít maga után, aztán kicsit leül. Úgy látom, jól esik neki beszélgetni, pedig biztos ezernyi dolga van.

- Ha hazamegy és véletlenül találkozna a nővéremmel, Claire-nek hívják és ugyanígy néz ki, mint én, talán kicsit soványabb. Mindig finnyás volt.

- Kit kedvelt meg? Elmeséli?

- Egy korom béli srácot hoztak be, neki is gyomorbaja volt, de félrekezelték. Sokáig volt bent, mert műtét előtt fel akarták erősíteni. Megszerettem, vagyis... megszerettük egymást. Műtét előtti nap megkérte a kezem és én igent mondtam. - Önkéntelenül kapok a gyűrűsujjamhoz. Nézem az arcát, amin kiütközik a gyász és a fájdalom. - Másnap a műtőasztalon halt meg. Akkor majdnem itthagytam mindent, de hát szeretem ezt csinálni. Magát megkedveltem, tudja?

- Tegnap engem is eljegyeztek.

- Tényleg? - csillan fel a szeme. - Nagyon jól tudom ám, hogy ki a pasi magával, és irigykedem is. Ha a nővérem megtudná, ő rajong Tomért.

- Én azt sem tudtam, hogy kicsoda, mikor találkoztunk. - Erre még jobban elkerekedik a szeme.

- De hát őt az egész világon ismerik. Még ilyet? Szerencsés egy nő maga.

- Szakítok vele, felbontom az eljegyzést.

A térdére csap, de akkorát, hogy nekem fáj. Felháborodottan ugrik fel, és majdnem felrúgja a vödör vizet, ami eddig a két lába köt pihent. Nagyot káromkodik, aztán rám néz.

- Miért tenne ilyet?

- Magamhoz láncoljam egy életre? Nem lenne tisztességes.

- Ne butáskodjon már. Hamar kiheveri a műtétet, ezzel együtt lehet élni, csak kell az ellenőrzés. Kap egy kis kemot, biztos, ami biztos, aztán még családjuk is lehet.

Család. De jó is lenne, de én már döntöttem. Bólintok, mintha úgy tennék, hogy igazat adok neki, csak azért, hogy megnyugodjon és a branült fájdalommentesen szúrja be.

- Ha kérdezik, akkor tegnap este is volt beöntés. Rendben? Mikor evett utoljára?

Jó ég tudja, mondanám, de a kérdés eszembe juttatja, hogy amit ettem a gépen, az ott szárad Chris kocsijának a kárpitján. Nagyot kordul a gyomrom és ez válasz a kérdésre.

Kimegy, de az ajtóból még visszafordul. - Nem lesz semmi baj, higgye el.

Nem lesz baj. Talán ezt mondta annak a fiúnak is, akinek a gyűrűje ott csillog egy kis láncon, a nyakán. Egyedül maradok, és ez rossz, mert csak én vagyok és a gondolataim, az egyre sötétebb és baljóslatúbb gondolataim. Már majdnem sírok, mikor Tom belép, és azonnal rohan hozzám. Kávé ízű a szája, és most még ez is jólesik. A nyelvem éhesen járja be a szája legapróbb zugát is. Alig húzódik el, újra nyílik az ajtó, és a lány óriási bájos mosollyal lép be.

- Hoztam egy kis kedélyjavítót.

- Nekem is kedves? - néz rá Tom, hasonlóan széles vigyorral, én meg belemarok a kézfejébe. Felszisszen, de nem húzza el a kezét.

- Majd ha önt is műtik, akkor kap tőlem. Tessék, ezt fél kilenckor vegye be, nagyon kevés vízzel.

Kimegy, és megállapítom az előbb nem ringatta magát ennyire. Mégsem olyan mély már az a gyász, gondolom, és nézem Tom reakcióját. Persze, hogy utánanéz.

- Van egy ikertestvére Londonban.

- Kinek? - néz vissza rám.

- Kinek... neki, olyan értetlen tudsz lenni Tom. Neki - intek a lány után a fejemmel -, ráadásul odavan érted.

- Kicsoda? - Legszívesebben hozzávágnék valamit, de nincs a kezem ügyében semmi.

- Tom szeretnék mondani valamit.

Megrezzen, aztán a mobiljára néz. - Egy pillanat, egy hívást el kell intéznem. Jövök nemsokára.

- Hová mész? - Nem is válaszol, már nyomja is a füléhez és még hallom, hogy nagyon hivatalos formára vált. A folyosón még egy darabig hallatszik a hangja, aztán megint csend lesz.

Nézem a falon az órát. Persze ez is hófehér, csak a vékony mutatók és a számok feketék. Ide hallom a kattogását, ami lassan betölti az egész kórtermet, és a gondolataimat is. Mindjárt be kell vennem a gyógyszert, és még nem volt időm beszélni Tommal. Nem tudom, milyen leszek a gyógyszer után, de tiszta fejre van szükségem. Percek múlva fél, aztán lassan körbejár a nagymutató, aztán megint, és megint. Elmúlik fél kilenc, és a markomba veszem a gyógyszert. Annyira aprócska, hogy víz sem kell hozzá. Akkora bódulatot biztos, hogy nem tud okozni, így bekapom. Alig sikerül annyi nyálat összeszedni, hogy el tudjam nyelni, minduntalan megakad a torkomon, de végül csak sikerül. Először nem érzek semmit, aztán kis zsibbadást, majd mintha kótyagos lennék, olyan, mint mikor spicces vagyok. Mosolygok magamban, amikor belép, akkor is.

- Bevetted?

- Igeeeen - nyújtom a kezem, hogy jöjjön közelebb. Nem kell többször kérni. - Mondani akarok valamit.

- Igazán? És mi lenne az Vöri?

- Köszönöm szépen a gyűrűt, de most visszaadom. - Nem erre számított, látom rajta. Ledöbben, és mikor ügyetlenül igyekszem lehúzni az ujjamról, visszatart. - Ez a döntésem, fogadd el.

Nagyon komolynak akarok látszódni, de hallom magamon, hogy alig pereg a nyelvem.

- Ne butáskodj. Hagyd fent a gyűrűt, és ezt majd később megbeszéljük.

- Tom, melléd egy életerős nő kell, nem egy roncs.

- Ezt most fejezd be! - csattan fel, de elhallgat, mikor belép egy fiatal férfi, talpig beöltözve, zöld sapkával a fején. Kapok én is egyet, egy olyan sapkát, és átemel egy másik gurulós ágyra.

- Semmi ékszer nem maradhat - int a kezem felé.

- Látod Tom, ez a jel. Tedd el, jó lesz másnak.

Úgy tolnak ki, hogy végig egymást nézzük. Letaglózva áll, tenyerén tartja a gyűrűt, és én csak nézem a mennyezetet, a lámpákat, amik elvillannak előttem, és kétoldalt érzem, hogy folyik a könnyem. Betolnak egy lengőajtón, infúziót kötnek be, aztán megjelenik a fejemnél egy idős nő.

- Hogy hívják kedves?

- Barbara Hiddleston - súgom kiszáradt szájjal. Használt a kedélyjavító, már nem tudok józanul, tiszta fejjel gondolkodni. Felkapja a fejét, és belenéz az papírokba, amit a kezében tart.

- Hiddleston? Itt az van, hogy Page... valami félreértés történt! James, nem jó beteg hoztál.

Hangos szóváltás jön létre közöttük, aztán a nő dühösen fordul felém.

- Nem vicces, nagyon nem. Milyen műtét lesz?

- Gyomor...

- Most szúrom az altatót.

Alig pislogok kettőt és ez alatt a néhány másodperc alatt meg is bánom, amit Tomnak mondtam. Milyen jól hangzik, Barbara Hiddleston, asszony. Nincs időm ezen gondolkodni, mert rámborul az éjszaka, pedig még üzennék valakivel neki, hogy felejtse el, amit mondtam. Mert igen is a felesége akarok lenni, és nem számít semmi. Sem Chris, sem a rajongók, sem a szerepek, a megjátszott szerepek.

A következő nap villanásai már ismerősek. Kivéve, hogy ő nem volt sehol. Egyszer az ujjamra pillantottam, és amikor megcsillant rajta a gyűrű, boldogan sóhajtottam. Valaki - remélem Tom - visszahúzta. Harmadik napon már sokkal jobban voltam, és a nővérkétől megtudtam, hogy végig kint volt a folyosón, és hogy kapott egy ágyat, hogy itt lehessen a közelemben, ugyanis a megőrzőbe nem jöhetett be.

Negyedik nap reggel. Visszatolnak a kórterembe, ahonnan elvittek. A szavam eláll. Én még annyi virágot nem láttam egy helyen, csak virágboltban. Számtalan chilei rózsa, vajon honnan jutott hozzá? De egyik csokor sem csal úgy könnyet a szemembe, ahogy ő, azzal hogy ott áll, reményekkel telve, kissé nyúzottan, és láthatóan fáradtan. Sovány lett, sápadt, de a szeme csillog.

- Barbara...

- Várj, sajnálom. Én biztos a gyógyszerek miatt, nem gondoltam komolyan, és látom - emelem meg a kezem - te sem hittél nekem.

- Szeretlek.

Kimondta végre. Bármennyire is szerencsétlenül nézik ki, és annak is érzem magam, ennek most itt, vége. Úristen, Tom Pine Hiddleston menyasszonya vagyok.

- Megölnek ugye? Szétszednek?

- Kicsodák drágám? - kérdezi értetlenül, és igyekezne segédkezni, de aztán közlik vele, hogy menjen már arrébb, mert ők itt mind tudják, mit kell csinálni, és csak útban van.

- A rajongóid. Kicsinálnak.

- Valószínű, szerintem már tele vannak a lapok vele, de hagy tudja a világ, hogy végre boldog vagyok. Szerintem megérdemeljük.

Bólintok, hogy igen, aztán halkan felnyögve kapaszkodom a beteghordó nyakába, addig, amíg átrak az ágyamba. Belém nyilall, valahol a bordáim alatt, de abba is marad, ahogy végre elfekszem.

- Kér fájdalomcsillapítót?

- Hogyne kérne - néz a nővérke szemébe Tom. A fejem rázom, hogy köszönöm, mert ezt a fájdalmat még simán elviselem.
Nem az a lány kérdezett, akivel beszélgettem, és ez nem is volt olyan kedves, mint ő. Annak a másiknak még a nevét sem tudom, csak hogy Claire ikertestvére.

- Tudod mit mondtam a műtőben, mikor a nevemet kérdezték?

Kimennek, és csak mi ketten maradunk végre. Leül, olyan hevesen fogja meg a kezemet, mintha az elmúlt négy nap meg nem érintését akarná ebben az egyben bepótolni.

- Ahogy téged ismerlek, valami vicces nevet mondtál - kacsint.

- Azt mondtam Barbara Hiddleston vagyok.

A szájához emeli a kezem, és megcsókolja a kézfejemet. Nem mond semmit, pedig várok valami visszavágást.

- Szeretném ha tudnád, nem vagy nyomorék, se szerencsétlen, se emberi roncs. Nem teszed tönkre az életemet, sőt. Megmentesz a világtól és magamtól.

- Ezt nem értem.

- Nem baj kedves. Pihenj csak. Tényleg nem fáj semmid? - Meglepő, de semmi. Azt hittem, micsoda kínokat fogok majd átélni, de végre semmi nem fáj. Semmi! Nincs hányinger, mondjuk, mitől lenne?

- Chris csókol...

- Engem? - bólint. - Engem ugyan ne. Inkább adja oda neked, te meg majd nekem.

- Látom jól vagy, tudsz viccelni.

- Ez nem vicc. Tom. Semmi baj, átgondoltam a dolgokat. Ha vele akarsz inkább lenni, akkor vele leszel, én várlak.

Felpattan, és az ablakhoz megy. Kinéz rajta, de most nincs ott senki, aki várja. Néhány percig áll némán, aztán visszajön.

- Köszönöm. Te megértesz. Nekem ő olyan, mint egy elérhetetlen álom, és van egy életem, amiben mi ketten... De nem ezt az életet élem, hanem azt, amiben mi ketten együtt vagyunk.

- Csak hogy tudjam, mi lesz, ha egyszer mégis elérhetővé válik az az álom? Elhagysz?

- Ezen kár gondolkodni. Az elérhetetlen álmokban pont az a szép, sosem válnak valóra, de most aludj.

Becsukom a szemem, de csak ez jár a fejemben. Mi lesz, ha tényleg? Ha a világ kifordul magából és a szerelmük beteljesül. Mert, hogy ez kettejük között szerelem, az nyilvánvaló, csak lehet még ők sem tudják.