– Látnád magad kicsi Tomom. – Valóban. A szája lefittyen, a keze megremeg. – Nem így, hallod?

– Akkor hogy? – kérdezi reménykedve.

– Ahogy akartad. Ahogy megálmodtad. Lesz még időnk. – Bizakodom, igen. – Tedd el kérlek, és nem aggódj, nem a válaszom a nem...

– Akkor hozzám jössz?

– Nem érted, ugye? Nem azt akarom, hogy egy kórházi ágyon kérj meg.

– Megkérlek még egyszer, mit szólsz? Meg ezerszer még... – Megemeli újra a kis dobozt, amiben ott csillog a gyűrű. Egyszerű vékony karika, talán emlékezett erre is, hogy ez az álmom. – Barbara Page, hozzám jössz feleségül?

Nézem a gyűrűt, aztán őt, lehajtom a fejem. Nekem ez jutott hát. Csövekkel a testemben, egy monitor csipogása mellett kell döntenem. De miért is kell dönteni, hiszen már régen tudom a választ.

– Igen. De ha ennek vége, akkor istenigazából is megkérsz újra, megígéred Hiddleston?

A csókja a válasz. A szürke szemei először csillognak a boldogságtól, nyugodtnak tűnik, mégis mikor húzza fel a gyűrűt, alig talál rá, meg kell hogy ragadja a csuklóm. Légzése durva és érdes, és mikor megcsókol, hogy megpecsételjük ezt az egészet, még el is akad. Soha nem akartam még ennyire vele lenni, elég volt már az előjátékból, nem fogok könyörögni.

– Megdugsz már végre?

– Azt hittem sosem kérdezed meg... – Érzem, ahogy minden izma megfeszül, hallom, ahogy a kis doboz hasznavehetetlenül repül a szoba másik végébe.

– Annyira akarlak... – könyörgöm neki halkan, és ő belenyög a nyakamba. Semmit sem akarok jobban, hogy végre érezzem, ahogy kitölt, nem maradt erőm a várakozásra. Arra nem. Lábam a dereka köré fonódik, és húzom, egyre csak húzom magamhoz. Amikor végre elmélyül bennem, eláll a szavam, de nem úgy az övé. Mereven nézem az arcát, ahogy felemeli a fejét, és lehunyja a szemét, ajka pedig megnyílik egy hosszú, végtelenül hosszú és kéjes nyögésre.

Földöntúli szeretet és gyengédség van a szemében, és pont erre van szükségem. A fejembe lát, és tudja, mit szeretnék. Én is tudom, hogy ő mit, velem lenni. Talán utoljára. Amikor megmozdul bennem, eláraszt a forróság.

– Istenem Tom – Még mindig szokatlan a mérete, de minden alkalommal egyre jobb, és bár eleinte – és kicsit most is – az első lökések kellemetlenek voltak, pontosan erre vágytam e pillanatban. A fájdalommal vegyült őrjítő élvezetre. Mert hogy a vége mindig az volt, arra nagyon odafigyelt.

Az egész olyan hirtelen jön, annyira gyorsan, hogy még ő sem veszi észre az előjeleket. Megrándulok, minden érzékszervem felerősödik, hallani vélem a szívdobbanását, az elnyomott sóhajokat, izmaiban felgyülemlő erőt, aztán bele kell harapnom a vállába, különben a nyakunkra csődítem az összes nővért az osztályon. Izmaim rángatózása csillapíthatatlannak bizonyul, fogaim marcangolják vállának finom bőrét, de nem érez fájdalmat. Őt is elérte ugyanabban a pillanatban az orgazmus, hogy aztán karjai erőtlenül hagyják rám zuhanni, kipréselve belőlem a levegőt.

Egymáson remegünk, ő a kimerültségtől nyöszörög én meg levegőért kapkodok. Itt nincs hová legurulnia, az ágy keskeny, kettőnknek éppen elég, ha oldalt fekszik egyikünk.

– Összenyomsz Tom – fuldokolom, és végre kitámasztja magát. Aztán megkapom tőle életem legnyálasabb és legromantikusabb csókját, ami úgy tűnik, sosem ér véget. Nem mintha bánnám, de már így is kevés a levegőm. Óvatosan lekászálódik, és addig mocorgunk, amíg neki sikerül a hátára gördülni, és pedig félig rá tudok feküdni. Simogatja a hátam, a hajam, gyengéden belemarkol, és nekem rögtön az villan be, hogy már nem sokáig tudja ezt megtenni. Nem tudom a könnyeimet visszatartani, és nem is akarom. Tom oldalra nyúl, és addig ügyeskedik, míg be nem takar mindkettőnket. Annyira gyengéd, gondoskodó, és rögtön nyugalom száll meg. Mit érdekel a hajam. Majd kinő, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Rápillantok a gyűrűre, és forgatom az ujjaimmal.

– Tetszik?

– Ezt is az a lány választotta?

– Nem – csókolja meg a homlokom. – Ezt én.

– De honnan tudtad a méretet.

– Elloptam. Ne sírj már.

– Jólesik – pityeredem el, és ráhajtom a fejem a mellkasára. Hogy megizzadt, pedig az egész nem tartott tovább pár percnél. – Valamit nem értek. A múltkori műtétnél miért nem bukott ez ki?

– Ne gondolkodj most ezen egyetlen...

– Akkor is – vágok a szavába, és már nincs könnyem. Dühös vagyok, rettenetesen az, ha előttem állna az, aki hibázott, valószínű simán megfojtanám. Addig szorítanám a torkát, amíg van benne élet. Biztosan látszik az arcomon a gyilkos méreg, és talán még az is, hogy valakinek éppen a halálát kívánom, mert Tom duruzsolni kezd. Visszahúzza a mellkasára a fejem, és simogat. Csak akkor hagyja abba, mikor ellazulok, mint egy meditáció alatt. Elillannak a rossz gondolatok, és helyét átveszi az, hogy szeretve vagyok, és ez mindennél fontosabb.

– Fel kell öltöznünk, mert mindjárt vizit jön. Ugye nem így akarjuk fogadni az orvosokat meg a nővéreket? – Beleharapok az alsó ajkamba, és tudja, mi jár a fejemben. – Nem! Arra már nincs idő. Barbara, hallod... – nevet hangosan, mikor a kezem vándorútra indul, de nem csavarog semerre, hanem célirányosan a férfiasságát ragadja meg.

– Jól van na... majd szeretnéd még. – Látványosan igyekszem elfordulni, de lehetetlen. A számra tapasztja a száját, és meg sem mozdul. – Mit csinálsz?

Alig bírom kipréselni a szavakat a számból, annyira odaszorítja az övét. Talán több percig is így vagyunk, aztán rájövök, hogy miért. Sír. Sír, és nem akarja, hogy lássam. Látni nem látom, annyira közel az arcunk egymáshoz, de érzem. Érzem, ahogy a mellkasa rángatózik, érzem a könnyeket, ahogy végig csorognak a nyakamon. Elkapja az arcát, és már fordul is háttal nekem. Megérintem a vállát, de elhúzódik, és kapkodja magára a ruháit. Mi rosszat tettem? Mit mondtam? Emésztem magam, pedig semmivel nem adtam okot, hogy ilyen elutasító legyen. Az arca merev, a szeme fénytelen, és automatikus mozdulatokkal adja fel rám a hátulgombolós hálóinget, és fektet végig óvatosan. Aztán papírtörlőér nyúl és... nos rendbe tesz a takaró alatt. Éppen kérdezi akarom, hogy mi történt, de nyílik az ajtó. A szeme rám villan, és mintha mondaná, ez meleg helyzet volt.

– Délelőtti műtétre vár, enni már semmit ne kapjon, kevés vizet, de inkább infúziót. Gasztrektomia kollégák, remélhetőleg a léphez és a nyirokmirigyekhez nem kell hozzányúlnunk. Zsírszövet nem nagyon van, amint látják. Kapjon ma este és holnap reggel beöntést, előtte keserűsót. A műtétet követően meg kell győződnünk róla, hogy a környező szervekben van-e metasztázis, de véleményem szerint elég lokális daganatról van szó. A tükrözés közben feltárt képletek miatt javasoltam a teljes gyomor eltávolítást, de ha önök közül valaki mást javasol, akkor azt konzíliumon beszéljük meg. Senki? – néz körbe, ahogy én is. Mikor csináltak ezek tükrözést? Mikor aludtam? Valószínű, és jobb is így. A kórisméből nem derül ki, hogy a paciens emlőrák vagy melanoma probléma miatt lett áttétes, ezért lehet, hogy örökletes tényező okozta a megbetegedést. Szülei, vagy nagyszülei között volt valakinek hasonló?

Néz rám, én meg úgy szeretnék válaszolni, de túlságosan meg vagyok szeppenve.

– Az apját nem ismerte, édesanyja korán meghalt, de nem daganatos betegségben – ment ki Tom, és rendkívül hálás vagyok érte. Várok tőle egy bíztató halvány mosolyt, de csak merev arc és összehúzott szemöldök, amit kapok belőle.

– A gyomor eltávolítása után a nyelőcsövet egyesítjük a nyombéllel, ezért naponta sokszor és kis adagokban lehet majd enni, és élete végéig gyógyszert kell szednie. A B12-vitamin nem fog tudni felszívódni, ezt is pótolni kell.

– Életem végéig... – suttogok magam elé.

– És nagyon fontos a gyakori ellenőrzés, mert sajnos esély van a kiújulásra. Majd a zárójelentés mellé kap egy részletes útmutatót, és írok az otthoni orvosának is. Rendben? – Bólintok, ők meg még váltanak egymással néhány szót, és kivonulnak.

Nem akarom ezt hallani, semmit nem akarok hallani, csak Tomot.

– Itt a könyved? Olvass nekem kérlek! – kérlelem, de inkább parancsolok. – Azonnal szükségem van rád. – Sírásom halk sikoltásba megy át, de ő csak áll a sarokban némán, és mozdulatlanul, ahogy az álmomban. Ez is csak egy álom, egészen biztosan az, hiszen ott ilyen rideg velem. Nyújtom a kezem, és látom, hogy megrándul a lába, aztán fut, szalad hozzám, és ölel. – Legalább te legyél erős, férfiből vagy a Jóisten áldjon meg.

– Nekem meg most esik jól sírni, érted? Ez az egész egy rossz álom.

– Ugye? Én is ezt érzem. Csinálj valamit, hogy érezzük, hogy az. Csípj meg!

– Csípjen a fene. Dehogy csíplek.

– Akkor csókolj.

– Álmodban nem szoktalak? – De igen, grimaszolok rá. – Akkor olyat csináljunk, amit álmodban még nem.

A fülébe súgom, hogy még nem szeretkeztem vele, de aztán megvonom a vállam.

– Mondjuk még nem ugrottunk ki együtt az ablakon.

– Barbara – nyel egy nagyot –, az előző valahogy jobban tetszett.

– A csók?

– Közben az is lehet. Várj, mindjárt jövök. Megkérem a nővérkét, hogy egy órát ne zavarjon.

– Úristen, egy óráig akarod csinálni? Megölsz Hiddleston.

– Hülye vagy vöri – nevet fel, és eltűnik az ajtó mögött. Ez már biztos nem álom, de nem bánom. Halkan teszi be maga mögött az ajtót, és már ott elkezd vetkőzni, de az ajtó hirtelen kinyílik, és hátbavágja.

Fiatal nővérke feje jelenik meg a résben.

– Bocsánat, ugye nem?

– Még nem. Mit akar? – rivall rá Tom, de hirtelen ellágyul a hangja. – Mit szeretne csinálni?

– Gondoltam, hogy ha kiveszem a branült meg a szondát, akkor mégiscsak kényelmesebb. Enni már úgysem lehet, szúrni meg majd szúrok másikat, nem baj?

Átjár a melegség. Nem érdekel mibe került ez Tomnak, lehet csak kegy jó szóba, lehet pénzbe, de mindkettőtől jól esik. Elfordul, és nagy levegőt kell vennem, aztán elfintorodom, de már kint is van a szonda, aztán szinte semmit nem érzek, és a tű is a kezemből. Leragasztja vastag tapasszal, és kedvesen rámnéz.

– Belülről nem lehet becsukni az ajtót, de úgysem jön be senki ide, csak én majd úgy kilenc körül. Van bő egy órájuk. Csak ha lehet, halkan, nem akarom, hogy az osztályos fülébe jusson, hogy mit engedtem.

– Köszönjük szépen – szól Tom, de látom rajta, hogy már a pokolba kívánja a lányt. Ahogy becsukódik az ajtó, már kapja is le magáról a zakót, és gombolni kezdi az inget. Felfal a szemével, de mielőtt lépne felém, azt ajtó megint hátba vágja. – Mi az isten van már megint?

Szőke haj, és kék szemek. Ahogy meglátják egymást még a testtartásuk is megváltozik. Pont rosszkor érkezett a szöszi, de úgy veszem észre Tom rá nem neheztel.

– Bocsi, nem zavarok ugye? Kicsit késő van, lejárt a látogatási idő is, de látnom kellett... titeket.

Persze, minket. Le sem veszik egymásról a tekintetüket, és ahogy Chris elmegy mellette, látom hogy összeér a kezük. Annyi érzelem van ebben a pillanatnyi érintésben, hogy észre sem veszem, de a gyűrűmet kezdem babrálni.

– Hoztam neked kávét Tom. – Rám néz, de hozzá beszél. – Elsa szomorú volt, hogy nem vittelek haza titeket, pedig úgy várta, hogy egy jót beszélgessen veled Barbara, én meg addig megmutattam volna Tomnak az új terepjárómat. De majd, ha kiengednek.

– Hogyne... megmutathatod az új terepjáródat, bele is ülhet majd... az új terepjáródba, el is mentek majd vele egy körre, ha jól gondolom.

Chris zavartan mosolyog, Tomra néz, aki a torkát köszörülve lép az ablakhoz, és kicsit kinyitja. Azonnal friss levegő áramlik a szobába és én arra tudok gondolni, hogy teljesen felesleges vagyok ide, hogy az az egy óra talán nem is nekem kellene, hanem kettejüknek.