– Ha hamarabb megteszem, akkor hamarabb kimondod? – kérdezem és diszkréten kicsusszanok az ágyból, hogy a mosdóban kiöblítsem a szám.

– Nem így akartam – szól utánam –, kissé romantikusabb helyzetre tartogattam, de kihoztad belőlem.

Hogy ne hallja, halkan köpök a csapba, és összefogom a szétzilálódott tincseimet hátul, a tarkómon. Sosem szerettem ezt a vörös szénaboglyát, eddig. Már ezt is szeretem, mert Tomnak tetszik. Beletúr, kiengedi, képes végigcsókolni ezt is, pedig tudja, hogy nem érzek belőle semmit.

– Aludnunk kellene.

– Kellene – fellebbenti a takarót, hogy helyet adjon alatta – kellene.

Boldogan bújok be alá, és a karjai közé.

– Szóval szeretsz? Ott tartottunk, hogy romantikusabb pillanatban akartad bevallani.

– Vegyük úgy, hogy nem mondtam ki, rendben?

– Rendben. De kimondtad – vigyorgok rá, és érzem, hogy remeg a bensőm az izgalomtól.

– Gyere ide te – húz magához egészen, és hanyatt dönt. Rátenyerel a hajamra, én felszisszenek, amitől megugrik, és majdnem rám zuhan. Utolsó pillanatban támasztja ki magát a könyökével. Nem bírjuk ki nevetés nélkül, főleg hogy csiklandozni kezd. Könyörgök, hogy hagyja abba, de hajthatatlan.

– Na, megállj csak, te is csiklandós vagy, tudom. – A hóna alá nyúlok, és az ujjaimat a puha szőrök közé fúrom, amik még nedvesek az izzadtságtól. Hangosan felkacag, a fejét hátraveti, de aztán lefogja a kezeimet, és a fejem mellé szegezi a párnára. – Nem ér, erősebb vagy nálam. Azonnal eressz el!

– Nem...

– Mi az hogy nem?

– Mert mondani akarok valamit. – Csak a szeme mosolyog, vagyis az apró ráncok a sarkában. Kapkodjuk a levegőt, a csiklandás még nem csitul, a bőrünk alatti sejtecskék izgatottan adogatják egymásnak az ingerületet. – Már ellőttem egy poént, de van még a tarsolyomban.

– Mégis milyen tarsolyról beszélsz? – kuncogok. – Durrogtatásról meg szó sem lehet, még nem ismerjük egymást olyan régóta...

– Nem arról, te... maradj már csendben Barbara Page. Éppen egy nagydologra készülök, de te ezt is képes lennél elviccelni.

– Hát nem én beszéltem tarsolyról, meg durrogtatásról.

– Fogd már be, köszönöm. – Nagy levegőt vesz, és akkorát nyel, hogy én hallom. Az ádámcsutkája – ami kitüremkedik a hosszú nyakán – megugrik, aztán visszazuhan a helyére, de egy pillanat erejéig azt hiszem, nem áll meg ott, hanem eltűnik valahol a gyomrában. Lazít a szorításon, de a csuklómat így is satuba fogja. Kezd kényelmetlen lenni, a vállam majd kiugrik a helyéről, de a kíváncsiságom visszatart tőle, hogy szóvá tegyem. – El sem hiszem, hogy kimondom... Barbara... imádlak. Imádom a nap minden percét, amikor veled lehetek. Imádom az éjszakákat, mert veled álmodom, és ha fel is ébredek, csak meg kell érintenem téged, és te itt vagy. Örökké így akarom már, érted?

Heves kirohanására szólni sem tudok. Egy szimpla szeretlekre gondoltam, de amit bevallott, az egyszerre riaszt meg és áraszt el boldogsággal. Engem még senki nem szeretett ilyen szenvedéllyel, és ennyire őszintén. Elengedi a kezem, és felül. Lángol az arca, és úgy zihál, mintha most jött volna vissza egy több órás kocogásból. Sőt, még akkor sem kapkodja így a levegőt.

– Értem. Úristen. Nem is tudom, mit mondjak, engem még senki... nekem még ilyen szépet nem mondtak. Mondj még valamit.

– Aludjunk – bólint és lefordul rólam. Tátott szájjal fekszem, és azt hiszem, valamit rosszul hallottam. Mintha azt mondta volna, aludjunk? De azt nem mondhatta egy imádlak után.

– Aludjunk? Jól hallottam? – Csak a hátát látom, meg az aprókat rángatózó vállát. – Bekaphatod te Cyrano, hát így kell bókolni? Ha Roxane-nak ilyet mondott volna egy szerelmi vallomás végén Cyrano, azt hiszem nem csúfolták volna többet az orra miatt, mert a csaj tuti beveri neki.

– Ha már felhoztad szóba, hogy beverni – fordul vissza, de most én mutatok neki hátat, és az ajkamba harapok, hogy ne nevessek hangosan fel.

– Aludjunk – vágok vissza, és kifakad belőlem a nevetés. Már csak pár óránk volt napkeltéig, és tényleg pihenésre volt szükségünk. Mégis. Valamiért az kattogott az agyamban, hogy együttlétünk minden másodpercét ki kell használnunk, hogy az idő véges, és ez a bódult állapot is az, amit a gyógyszereknek köszönhetek.

Felállok, és a fiókból elővarázsolom a Shakespeare könyvet. Úgy tartom magam előtt, mintha a világ legértékesebb holmija lenne, a Szent Grál, vagy a Frigyláda. – Olvass nekem.

Kérlelésemre felül, és nyújtja a kezét. Az ölébe fészkelem magam, és én tartom elé az olvasnivalót. Lapozok, ujjaim végigfutnak a sorokon, de nem ez az a rész, amit kerestem, bár nem igazán van határozott elképzelésem róla, mit is akarok hallani, ezért a szerencsére bízom. Becsukom a könyvet, a szemem is, aztán szétnyitom valahol. Rámutatok egy versre, és nagyon nyel, mikor végigfut a szeme a sorokon. Levegőt vesz, a tüdeje kitágul, és amikor kipréseli belőle az utolsó sóhajt is, úgy érzem, egészen magába fogad a mellkasa. Más a hangja, mélyen zengő, érdes, fátyolos.

 Olvasni kezd, talán az egész hajó hallja, vagy az egész világ.

"...Könnytől félted tán egy özvegy szemét,

Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?

Ah! Ha sarj nélkül visz sírba a vég,

Mint árvult ara, gyászol a világ:

A világ lesz az özvegyed, s zokog,

Hogy nem hagytad képed magad után,

Bár mások gyermekéből a halott

Férj mindre visszanéz, mint szellemárny..."

– Tom – kezdem, mikor ránk telepszik a csend.

– Nem! – Összecsapja a könyvet, és eldobja. Nagyot csattanva terül el a kabin másik végében, és sebzettként tárja szét karok helyett a lapjait.

– Ígérd meg!

Szavak nélkül is tudjuk, miről is van szó. Tudjuk, hogy a lehetséges, bár annál is fájdalmasabb jövőről beszélgetünk. Ő tagad, én könyörgök, alkudozok. Kikászálódok az ágyból, megsimogatom a könyvet, és úgy tartom el Tomtól, mint anya ártatlanul büntetett gyermekét, akire egy atyai pofont mért rá a férj. Elteszem a fiókba, de aztán mást gondolok. Még itt marad! Bőröndben a helye, a ruháim ölelő védelmét élvezze csak. Feláll, és hátulról átölel. Olyan jó így, meg sem mozdulunk. Kintről egy hűvös fuvallat furakodik be a függöny résein át, és megborzongok. Még szorosabban ölel, és bár meztelenek vagyunk, nem azon jár egyikünknek se az esze, hogy ezt folytassuk. Megfordulok, és a mellkasára támasztom a fejem. Simogatja a hajam, és dúdolni kezd. Egyre hangosabban. Tibeti szerzetesek énekelnek így, mélyen, rezegtetve. Majdnem állva alszom el tőle. Könnyűnek érzem magam, és az is vagyok. Felemel, ringat, altat.

– Jó reggelt.

– Már fent vagy? – Kitörlöm a csipát a szememből, és felülök. A vékony takaró halkan csusszan le a derekamra. Tom felöltözve áll a kabin közepén a szépen növekvő sorba rendezett bőröndök mellett. Frissen borotválkozva, fésülve, és kicsit sem leplezett idegességgel toporog.

– Hogy van a gyomrod? Ott a gyógyszer az éjjeliszekrényen, vedd be.

– Ez mi?

– A doki adta, fájdalomcsillapító.

– Majd ha már alig bírom elviselni. Addig nem. Nem akarok hozzá szokni.

– Én meg nem akarom, hogy szenvedj. Kikészítettem a ruhát, jó lesz az?

Reggelit is hozatott, pirítóst és teát, kis sajttal.

– Jól látom, hogy izgulsz? – nézek rá és majszolom a sajtot. Lágy és enyhén sós, pont, ahogy szeretem. – Szőlőt nem hozattál? Te nem eszel?

Pattognak a kérdéseim, ő kapkodja a fejét, aztán lerogy mellém a székre. Magára nem is gondolt, csak rám. Édes pofa. Tegnap azt mondtam neki, kicsi Tomom, életem. Így fogom szólítani, hiszen olyan elveszetten ül most is, szemöldökét felhúzva, mint egy kidobott kölyökkutya. Török egy darab sajtot és a szája nyomom. Nyammog és szuszog.

– Elfelejtettem a szőlőt.

– Kicsi Tomom – simogatom meg az arcát és ő hálásan simul bele. – Életem. Hozatok neked jó?

– Mond még egyszer.

– Hozatok neked... – Tudom, hogy nem erre gondolt, és már nyitná a száját, hogy méltatlankodjon, de én folytatom. – Hozatok szőlőt...

– Egye a fene a szőlőt, azt akarom hallani – morog, és elkapja a derekam. Erősen a számra tapasztja az övét. Fogaim között préselem ki a levegőt, miközben olyan erősen a fenekembe markol, hogy inkább harapnék az ajkára, minthogy engedjek a gyengéd erőszaknak.

– Kicsi Tomom.

– Még... – szuszog, és a levegő, amit a vékony résen kifúj, csiklandozza az ajkam feletti pihéket.

– Kicsi Tomom, kicsi életem. Elengednél végre?

– Soha – nyitja a száját, és majd bekap vele. A nyelve összeütődik az enyémmel, és simogatja. Belekuncogok a csókba, mire dühösen összevonja a szemöldökét. – Öltözz.

Elenged, és elhever az ágyon. Nehéz itt hagyni ezt a kis kabint, hiszen annyi szép emlék köt ide.

– Szeretsz? – kacsintok rá, miközben a ruhával bajlódom, amit kikészített nekem.

– Nem... – kacsint vissza.

– Hanem?

– Imádlak.

Megállok a tükör előtt, és boldogan mosolygunk egymásra, azonban amit a tükörben látok, már inkább nyugtalanító. Ezt a ruhát akkor vettem, mielőtt felszálltam a hajóra. Akkor tökéletesen passzolt, most meg úgy áll rajtam, mintha egy krumplis zsákot dobtak volna rám.

– Mi baj? – lép mögém, és azonnal ölel.

– Kifogytam a ruhát. Te is észrevetted ugye, hogy fogytam?

– Csinos vagy. Ne törődj vele – csókol a vállamra, de látom az árnyékot átsuhanni az arcán.

Éles kürtszó vág a csendbe. Megérkeztünk. Véget ért ez az utazás, és vár ránk egy másik. Egy olyan, amitől jobban félek, mint eddig bármikor. Az út végén egy vizsgálat, vagy akár több is, és Chris. A legnagyobb kérdés, a szöszi.

Csomagokat taxiba rakják, és azonnal indulunk Callao-i repülőtérre. Kékes üvegfelület veri vissza a perui nap fényét, és elvakít egy pillanatra, mikor kiszállok a kocsiból. Nyúlok a zsebembe, és teszem fel a napszemüveget, ahogy Tom is. De őt nem a napfény zavarja, hanem az a jó néhány rajongó, akik már visítva várják az ajtóban. Hogy honnan tudták meg, hogy jövünk? Mindig megtudják valahonnan. Bent a reptéren patyolat tisztaság vár, és viszonylatos nyugalom. Néhány utazni vágyó bóklászik, és szerencsére ránk nem fordítanak figyelmet. Leadjuk a bőröndöket, átesünk a kötelező vizsgálatokon, és egy padra kuporodunk az indulási oldalon.

– Átkozott klíma – húzom össze magam didergősen, és Tomhoz bújok. Ő mozdul, elhúzódik, de csak annyi időre, hogy levegye a zakóját és rám terítse. Hálásan mosolygok rá, és nagyon jól tudom, sejti, nem azért vacognak a fogaim. – Bevenném azt a gyógyszert.

Már mikor indultunk éreztem, hogy újra kezdődik, de a taxiban nem akartam szólni.

– Veszek vizet. Sietek – lehel egy sietős csókot a fejem búbjára, és rohan, hosszú lábaival métereket lépve fut a boltig. Belebújok a zakójába, belefúrom az arcom a puha szövetbe, és szívom-szívom magamba az illatát. Hirtelen felbúg a zsebe, és én önkéntelen kapok oda. A kijelző felvillan. Chris üzen, de csak az elejét látom, az első néhány szót. „Mi újság? Jöttök?"

– Tom – nyúlok reszkető kézzel a kis palack ásványvízért, és már veszem is a nyelvemre a gyógyszert. Aprócska, talán víz nélkül is be tudtam volna venni. Amilyen apró, annyira keserű, és nem tudom megállni, hogy ne fintorodjak el.

– Édes pofa – nevet rám, és leül vissza. A fejére hajtom a fejem, és ölel, simogat. – Akartál mondani valamit az előbb.

– Ja, tényleg, majdnem elfelejtettem. Üzeneted jött, ne haragudj, nem akartam beleolvasni.

Megnyitja a levelet, és halvány mosoly fut át az arcán, és még valami, amit eddig nem láttam rajta.

– Várnak minket. Elsa tűkön ül, hogy megismerhessen végre.

Mondanám, hogy én is, hogy alig várom, hogy találkozzam velük, de nem tudom. Rettegek tőle, rettegek, hogy egyetlen szavával a Szöszi elveszi tőlem Tomot, vagy újra megbántja, és ez ledöbbent. Nem attól félek, hogy velem mi lesz, hanem hogy vele, hogy velük? Végsősoron, hogy velünk mi lesz?