Hátát az ágy támlájának dönti, én pedig befészkelem magam a lábai közé. Nyirkos a mellkasa, de nem zavar. Kezünk összefűzve, szeretem, mikor így fekszünk. Egész testével ölel, hosszú lábait átfonja rajtam, és így olyanok vagyunk, mint egy teknősbéka. Én a béka és ő a páncélom. Mert az is. Megvéd majd mindentől, tudom.

– Milyen pici a kezed – szól eltűnődve, és összeérintjük. Valóban. Az én ujjaim vége az első ujjperceinél vannak.

– Neked meg mindened hatalmas, a kezed is. Nem is értem, hogy lehet ekkora tenyere valakinek és ilyen hosszú ujjai.

– Nem csak az ujjaim hosszúak – kuncog és belerázkódok a nevetésébe.

– Neked legalább teljesült az álmod, amire minden pasi vágyik. Hosszú és vastag...

– Ki ne mondd – fogja be hatalmas tenyerével a szám, de belenyalok. – Fúj!

– Bezzeg az előbb nem fújoltál. – Fészkelődni kezdek, hogy kicsit feljebb ülhessek, hogy kényelmesebb legyen. – Még nem is meséltél az álmodról. Van egyáltalán olyanod? Ami sosem teljesedik be, mégis mindennél jobban vágysz rá?

– Hogyne lenne, mindenkinek van egy álma, nekem több is.

– De az az egy... az, ami még számodra is lehetetlen.

Megváltozik a légzése, a mély egyenletesből átmegy kapkodóba. Nem tudom ezt a fészkelődésem váltotta ki, vagy a lehetetlen álomra emlékezés. Az ölelése lanyhul, és a lábát is az enyém mellé teszi. Rémesen hosszú az is, a fél lábszáránál ér véget az enyém. A talpáról meg nem is beszélve. Az én harminchat és feles lábam eltörpül az övé mellett. Érdekes, hogy ez a méretkülönbség kettőnk között mennyire nem okoz gondot az ágyban. Ott tökéletes az összhang, mintha ezer éve együtt lennénk. Tudom, mit szeret és mit nem. A rezdüléséből érzem, mikor közeleg a végéhez, ahogy ő is tudja, én mire vágyom. Néha az az érzésem van, hogy belelát a fejemben.

– Bond – fújja ki a levegőt olyan erővel, hogy majdnem felülök tőle.

– Hogy micsoda? Bond akarsz lenni?

– Azt mondtad lehetetlen álom...hát nekem ez az. Az egyik... De ez a legelérhetetlenebb.

– Miért? Nem vagy elég angol? Vagy nem vagy elég gentleman?

– Nem vagyok elég kemény, állítólag ez az indok.

– Igazuk van. Valóban nem vagy elég kemény – mozgatom meg magam, kicsit hozzá dörgölőzöm, és az ajkamba harapok. Nem szeretem, ha szomorú, és magam okolom most ezért. Kellett nekem ilyet kérdezni.

– Csináld csak, mocorogj, aztán majd vállald a következményeket – harap a nyakamba, és érezhetően felkeltettem az érdeklődését. – Még hogy nem vagyok elég kemény.

– Ezt nem nekem kell bizonygatnod, én már tudom. – Megáll a keze – pedig már olyan kellemesen rásimult a mellemre –, és nem csak hogy megáll, hanem el is kapja onnan. Kissé meglök, és kimászik mögülem.

Ijedten kapom magam elé a párnát, hiszen más már nincs az ágyon rajtam kívül. Mindent lelökdöstünk, mert útban volt. Dühösen rúg a papucsába, felveszi a köntöst, és kimegy az erkélyre. Talán valami rosszat mondtam? Egészen biztosan, hiszen ilyet nem csinált még. Meglökött, igaz nem volt goromba, de akkor is. Vártam néhány percet, hogy visszajön, és bocsánatot kér, de aztán inkább kimentem utána. Biztosan nem szándékos volt, akkor meg nem is tudja, hogy ezért én most megsértve érzem magam. Én is felveszem a köntösöm, de amint kilépek a levegőre, megborzongok. Vágyakozva nézek vissza a földön heverő paplanra.

Nem szólok, úgy ahogy vagyok, lassan az ölébe csúszok. Ő sem mond semmit, hanem elnéz az óceán felett, és lehunyja a szemét. Odahajolok és megcsókolom a szemhéját. Megrebben tőle, aztán kinyitja, és rám néz.

– Egyetlen egy szerepért sem válok meg a méltóságomtól. Akkor inkább elmegyek utcaseprőnek.

– Te lennél a legszexisebb utcaseprő Londonban.

– Ne gúnyolódj Barbara. – Magához ölel, kezeit becsúsztatja a köntösöm alá. Hűvös a levegő, és jól esik, hogy valami melegíti a derekam. Eszembe se jutna, tudja ő ezt nagyon jól.

Rám fog, és megemel. Eláll a lélegzetem. Itt akarja csinálni? Itt az erkélyen? Nekem aztán nem kell bizonyítania, hogy milyen kemény tud lenni. Istenem, minden ellenállásom hasztalan, lassan húz magára, és kivár. Ha akarnám, akkor engedné, hogy bemenjek, de nem akarom. A nyakamon simít végig, és óvatosan húzza szét a köntösöm. Lekerül a bőrömről a vékony anyag, ami még melegítette egy kicsit. Mégis, ahogy rám néz, melegem lesz. Bízom benne, hogy mindenki alszik a hajón, mert elsüllyednék szégyenemben, ha mégis valakinek sétálni lenne kedve a fedélzeten, vagy a szomszéd kabinból friss levegőt szívni kijönnének, és meglátnák, mit csinálunk. Lehull rólam a köntös, és halk susogó hanggal csúszik Tom térdére. Teljesen meztelen vagyok. Mélyen egymás szemébe nézünk és igyekszem kiolvasni a tekintetéből, mit is érez most. Végtelen szomorúságot látok benne, pedig majdnem teljes a sötétség. Nem hagyhatom, hogy szomorú legyen. Vágyat akarok látni ezekben a szürkéskék szemekben, vágyat, ami kitágítja a pupilláját, ami megremegteti az ajkát, és kitágítja az orrcimpáját. Nem hagyom annyiban a dolgot.

Megfogom a kezét, és a derekamról a mellemre húzom, a másikat a fenekemre. Kicsit összerezzen, de azonnal markol, mindkét tenyere. Pislogni sem merek, úgy figyelem a változást a szemében, és majdnem felsikoltok örömömben, mikor végre meglátom. Egyik kezével elenged, és gyors mozdulattal söpri félre a hajam a nyakamról és a vállamról, hogy szinte azonnal féktelen szenvedéllyel vesse rá magát a bőrömre. Kéjesen felnyögök amikor éles fogaival belémharap, és megmozdulok. Csak kicsit emelem ki magam, csak hogy érezze, akarom őt. Zakatol a szívem, és a hihetetlenül gyors pulzálást követi a légzésem is. Erősen szorítom össze a szám, hogy minden hang bent maradjon, de nem mindig sikerül. Tudnia kell, hogy jól esik, amit csinál, hogy nem fáj, ahogy csípi, csavarja a mellbimbóm, hanem felhevít. Reszketek, de már nem a hideg óceáni széltől. Nem én irányítok, a testem önálló életre kel, és egyre űz minket, és az sem számít, valaki meghallja-e ahogy újra és újra összecsapunk.

Nyakába borulva pihegek, ő pedig fújtatva ölel magához, aztán hangtalanul felállok az öléből, megfogom a kezét, és behúzom az ágyba, ahol mögém furakodva elalszik. Vajon miért kapta fel ennyire a vizet? Nem fogom kérdezni, ha úgy érzi beszélni akar róla, majd meghallgatom. Én már nem alszom vissza, hanem inkább figyelem a rezdüléseit. Izmai akaratlan mozgása néha összerántja az ujjait, amit belemélyeszt a combomba, vagy a derekamba. Csiklandoz és talán fel is kuncognék, ha nem émelyegne annyira a gyomrom. Félek elmenni az orvoshoz, de kénytelen leszek, mert Tom képes lesz, és maga hurcol el odáig. Nézem, hogyan tűnnek el az égről egymás után a csillagok, ahogy a Nap elhagyja a horizontot. Felhőtlen az ég, de még inkább szürke, mint kék. A szél viszont feltámad, hallom, ahogy elsüvít az erkélyen a székek rácsai között. Elmosolyodom az emlékre. A szabad ég alatt szeretkeztünk, sőt, az nem is az volt, szimplán dugtunk. Csók nélkül, simogatás nélkül, a kielégülést hajszolva. Hogy egyikünk sem maradt le, az annak köszönhető, hogy ismerjük egymást. Le sem zuhanyoztunk, pedig nem szeretem, ha nyoma marad a bőrömön az együttlétünknek. Az illatunk is más utána, de ez most, amit érzek inkább izgató, minthogy viszolyognék tőle. Akarom őt megint. Megint, újra és ismét. Nem tudok vele betelni. Óvatosan átfordulok, és eláll a lélegzetem. Már fent van, és szótlan néz rám.

– Te ébren vagy?

– Egy ideje már igen. Min gondolkodtál annyira?

– Kettőnkön. – Felhúzza a szemöldökét, és megigazítja a feje alatt a párnát. Nem szól, nem kérdez, de ott van kettőn között a kimondatlanság. – Kívánlak Tom Hiddleston.

Végképp nem mond semmit, mosolyog, és egyszerűen csak rám fordul. A térdem alá nyúlva megemeli a lábam, és rutinosan siklik belém. A másik lábam már magától tudja az utat, és kulcsolódik a derekára. Nem sietünk, ha elfárad, megáll, és a könyökére támaszkodva csókol, vagy egyszerűen csak fürkészi az arcom.

– Nem volt igaza a lánynak – fújja ki a levegőt lassan, és mozdul. Majd szétfeszít az izgalom, mert érzem, már nem húzhatjuk sokáig.

– Miben?

– Hogy te láthatatlan vagy. Csak téged látlak. Te vagy a világom közepe, te lettél az egyetlen, akit értékesnek tartok.

Nem gyorsít, nem változtat a pozíción sem, mégis érzem, hogy talán pár lökésre van a kielégüléstől, ahogy én is. Az idegsejtjeim készen állnak, hogy egymásnak átadva az impulzust borítsanak el a kéjjel, és számolom a másodperceket, még három, talán még egy. Összerándulok, a vállába temetem az arcom, és megadom magam. Fellüktet mindenem és ő is ebben a pillanatban adja meg magát.

– Istenem... – suttogja – mennyire szeretlek!

A suttogásból kiáltás lesz, a nevem mondja, újra és újra, és sírni tudnék. Sírok is. A könnyeim szabadon gurulnak végig az arcomon, csiklandozva folynak be a fülembe.

Kapaszkodunk egymásba, izzadt hátán megcsúszik a tenyerem, de mégis ölelem magamhoz. Hirtelen megkeményedik a hátán az izom, és megemeli a fejét. Néz rám, mint aki lebukott, kisimítja izzadt homlokamból a hajam, és megcsókol. Olyan hosszan, hogy azt hiszem, belebújik a csókba, hogy ne kelljen bevallani, hogy amit mondott, azt nem csak álmodtam. Jobb, ha most nem is hozom elő. Lehet csak a hév mondatta vele, és nem is gondolta komolyan.

– Elmegyek zuhanyozni, tudod, hogy nem szeretem...

– Tudom. Nem szereted, ha ragasz – bólint, és legördül rólam. Felül az ágy szélén, meggörnyed a háta, és a tenyerét bámulja. Valahogy más lett minden közöttünk, talán ő is érzi. Korán mondta ki, vagy talán későn? Én majd úgy teszek, mintha nem hallottam volna.

– Később csatlakozhatsz, ha gondolod...

– Inkább nem. Elmegyek futni.

– Le sem zuhanyozol? – kérdezem megdöbbenve.

– Majd nálad. Elviszem a kártyát. Menj le reggelizni nyugodtan, mert nem tudom, meddig leszek. Sok a lemaradásom.

– Rendben, ahogy gondolod.

Letaglózva állok, nézem a hátát, aztán sarkon fordulok, és a könnyeimet nyelve megyek zuhanyozni. Mi a fene történt? Mi ez az elutasítás? Elszorul a torkom, és ki kell lépnem a zuhany alól, hogy hányjak. De nem jön semmi, csak az erőlködés csal könnyet a szemembe, a görcs, ami egyre sűrűbben szorítja össze a torkom. Aztán hosszú percek múlva mégis kilök valamit a gyomrom, aminek láttára elborzadok. Habos véres trutymó, amit azonnal lehúzok a WC-n. Most jó lenne, ha mellettem állna, ha megfogna, ha átölelne, hogy „hé vöri, nincs semmi baj", de nincs itt. Talán jobb is. Gyorsan felveszem a ruhámat, és futok le a dokihoz.

– Jó reggelt Barbara, de korán jött.

– Kivert az ágy doktor úr.

– Nyissa ki a száját, és nyújtsa ki a nyelvét. Mondja: á!

Mintha gyerek lennék, akkor is ez volt, csak még valami undok pálcikával le is nyomták a nyelvem. De már felnőtt vagyok.

– Ennek mi értelme van, mármint a szájkinyitásnak?

– Csak a nyelvét nézem, ha lepedékes az elég beszédes.

– És az?

– Nem. Most megnyomkodom a nyirokcsomóit, ha duzzadtak...

– Tudom, az is beszédes. – Felemelem a fejem, úgy hagyom, hogy ujjai hegyével végigtapogasson a fülem alatt. Hümmög, és szemüvege mögül engem figyel.

– Nem fáj? – Csak a szememmel intek, hogy nem. – Feküdjön le, és húzza fel a blúzt, a szoknyát meg kicsit tolja le. Megnyomkodom egy kicsit a hasfalát is. Ha bárhol kellemetlen, vagy fáj, azonnal szóljon.

Intek, hogy megértettem, és figyelek magamra. De semmi. Amikor a keze feljebb csúszik, lassan a bordáim között a szegycsontom felé, hirtelen hasít bele, de olyan intenzíven, hogy felkiáltok. Elkapja a kezét, és riadtan néz rám.

– Barbara...

Inkább felülök, minthogy tovább nyomkodja a hasam, és megint fájdalmat okozzon.

– Köszönöm szépen doktor úr, nekem elég is volt.

– A műtét után mit mondott az orvos? Sikeresen kivette a petefészkeket?

– Nem mondott semmit.

– Barbara...!

Lehajtom a fejem. Neki mit hazudjak ha akar úgyis utána néz.

– Nem engedtem kivenni a petefészkeket. Csak lefejtették a daganatot, ami jóindulatú volt.

– És ha az már áttét volt, az eszébe se jutott? Miért jött vissza? Miért nem engedte, hogy kivizsgálják. Barbara? Meg akar halni?

– Dehogy akarok...de most itt olyan jó, kérem, ne rontsa el.

– Beszélni fogok a párjával.

– Ne – sikoltok fel, és elkapom a karját. – Ígérem, Ausztráliában megvizsgáltatom magam. Onnan úgy is haza akarok menni, csak van egy nagyon fontos dolgom.

– A következő partraszállás holnap, Callao. Maguk szépen kiszállnak, és vagy hazarepülnek Londonba, vagy Ausztráliáig meg sem állnak. Ausztrália ezen a hajón még két hónap. Barbara. Én ezt nem engedhetem. Itt én vagyok a felelős az utasok egészségéért, és magát különösen megkedveltem. Jóindulatú tumor soha nem ad áttétet, de ha valahol máshol már jelen van.

– Ne ijesztgessen már, én azt hittem, hogy végleg megszabadultam tőle.

Szúrós szemmel néz rám, és eléri végül, amit akar. Azzal a szándékkal megyek vissza a kabinba, hogy mindent elmondok Tomnak, és megkérem, kísérjen haza, vagy Ausztráliába.