Izzadtságtól csurom vizesen jön vissza a futásból, és látszik rajta, hogy boldog. Kapok egy könnyed csókot, és vele egy adag izgatóan egyedi Tom illatot. Bármennyire is szakad róla a víz, még ez is bejön. Jozeph illata tenisz után olyan volt, hogy menekültem előle, de Tom... legszívesebben parfümöt csináltatnék belőle.

– Biztosan jó ötlet kiállni olyanokkal szemben, akik évek óta együtt kelnek, együtt fekszenek?

– Nem biztos, hogy ismerik is egymást kicsim. – Mondjuk ebben igaza van. Jozep-fel évekig éltünk úgy, hogy fele annyit sem tudtam meg róla, mint Tomról ez alatt a néhány hét alatt.

– Azt sem tudom, ki volt az iskolás szerelmed.

– Nem volt – kiált ki a zuhany alól.

– Az hogy lehet?

– Nem volt időm csajozni, lefoglalt a tanulás meg a színjátszás. Barátom is csak egy volt, Joey. Istenem mennyit ökörködtünk mi ketten.

– Mi van vele?

– Megnősült, én voltam a tanúja, de az esküvő óta nem beszéltünk. Sajnos nem nagyon tartjuk a kapcsolatot.

– Ez majd megváltozik, rendben? Fontosak a barátok. Tudom, mert nekem sosem volt. Anyám nem engedte, hogy bárkivel is barátkozzak, szerinte csak a baj van belőle. Az volt a mániája, hogy majd ha lesz egy fiúm, akkor a barátnőm el fogja szeretni tőlem. Fiúm se nagyon volt.

Kicsit elszomorodtam az emléktől. Mindig irigykedtem a lányokra, akiknek kijutott mindkettőből. Igazi barátnőből, akivel mindent meg lehetett beszélni, akinek el lehetett sírni a bánatot, és persze kijutott a srácokból is. Túl gátlásos voltam, túl visszahúzódó, és ez felnőttkorban sem lett jobb. De ezentúl minden más lesz. Tom mellett megtalálom magam, biztosan tudom. Már kezdődik is. Észreveszem, hogy nem csak röpke pillantásokra méltatom magam a tükörben, hanem hosszan nézem magam, és ami a legfontosabb, tetszik amit ott látok. Ahogy most is. Hogy jól mutat a sötétzöld pántos ruha, a narancs színű rúzs a számon, hogy felkötöm a hajam és láttatom a nyakam. Ezt csak azóta érzem így, amióta az övé lettem. Talán túl naivnak tűnök, de valóban így érzek.

– A legszebb nő velem van – néz rám elmélázva, és zavarba jövök tőle. Kap egy köszönöm, de túlzásokba ne ess puszit az arcára, és ő visszahúz, amikor indulnék az ajtó felé. – Vakok voltak azok a fiúk.

– Menj – simítom végig az állát –, és borotválkozz meg. Olyan vagy, mint a smirglipapír.

– Amikor szakállam volt, az nem zavart?

– Mert akkor nem csókolóztunk.

Megjátszott sértettséggel indul a fürdőszoba felé, de a huncut pillantása, amivel visszanéz, megmosolyogtat. – Akkor ne csókoljalak meg?

– Thomas William Hiddleston. Ne akard, hogy utánad menjek...

Nekiiramodik, és az ajtóból kiált vissza, hogy pedig másra sem vágyik.

Fél óra múlva kapkodva öltözünk, én már másodszor, de azért jut néhány röpke másodperc egy-egy könnyed csókra, pedig a zuhany alatt adtunk egymásnak eleget, mert mégiscsak ott kötöttünk ki végül. Csókból pedig soha sem elég.

– Tényleg jó ötletnek tartod a vetélkedőt?

– Jó mókának. Meglátom, hogy figyeltél.

– Ne haragudj, de sokszor elkalandoztam. Ha valakinek ilyen szexi tanítóbácsija van, mint te, az nem a tananyagra figyel.

Barátságosan köszöntenek, és egy lány az asztalunkhoz kísér. A zenekar halkan játszik, ének nincs. Rajtunk kívül vannak jó páran, kettesével ülnek idősebbek, több évtizednyi házassággal a hátuk mögött, és fiatalok, talán nászúton. Ideges leszek, érzem, hogy nem tudok parancsolni a lábamnak, és az úgy jár az asztal alatt, mintha pattogós ritmusú dalt játszana a zenekar, és én táncolni vágynék. Tom rám néz, benyúl az asztal alá, és megmarkolja a combom. Na ez olaj a tűzre.

– Nyugi már – mosolyog, és a tenyere feljebb csúszik, a szoknyám alá.

– Tom, kérlek – nyelek nagyot, és lefogom a kezét –, ettől csak rosszabb lesz, így nem fogok tudni figyelni.

A fények hirtelen tompulnak el, és ezt Tom gyorsan ki is használja. Az ujjaival megérint, és én megugrom.

– Úgy látom, van, aki már alig várja, hogy elkezdődjön a verseny – nevet bele a mikrofonba egy középkorú, túlságosan is mosolygós férfi. Minden szem rám szegeződik, többen összesúgnak, és érzem, hogy ég az arcom. Gyengéden bokán rúgom Tomot, aki felnevet. – Sajnos el kell szakítanunk egymástól a szerelmeseket, kérem, a hölgyeket álljanak fel, és cseréljenek helyet egy másik asztalnál ülővel. Lehetőleg minél messzebb a párjuktól. Köszönöm.

Felállok, de Tom keze még mindig a combomon, és markolja.

– Engedj már el – lépek el tőle, és körbenézek, valaki észrevett-e minket. Szerencsére a többiek azzal vannak elfoglalva, hogy lehetőleg szimpatikus férfi mellé üljenek le. Hogy ennek mi értelme van, nem tudom.

– Máris hiányzol – villant rám egy elbűvölő mosolyt, de szinte azonnal feláll, hogy köszöntse a lányt, aki lecsapott a székemre. Nem ő volt az egyetlen, hiszen vagy öten ugrottak felém, mikor felálltam. Nekem mindegy, ki mellé ülök, úgyhogy kiszemelem a legidősebb urat. Kissé pocakos, arca kerek és vörös, mint nekem, mert még mindig zavarban vagyok.

– Leülhetek? – kérdezem félénken, és ő még vörösebb lesz. Felugrik, és kihúzza nekem a széket, és csak az után ül vissza, hogy én elhelyezkedtem.

Nem szólunk egymáshoz, de nincs is idő. Három lány szalad be, kezükben papír és toll, és osztani kezdik. Lefordítva teszik le a papírokat, és amilyen gyorsan bejöttek, úgy szaladnak is ki. A zenekar pedig elhallgat, csak a dobos nem hagyja abba, és lágy ütemben folytatja.

– A verseny kezdetét veszi – kiált a mikrofonba a műsorvezető, és érezhetővé válik a feszültség. Tom felé pillantok, de legnagyobb meglepetésemre a székemen ülő lánnyal cseverészik, és nyoma sincs rajta izgalomnak. – Ha mindenki idefigyel...

Végre elcsendesül a terem, és Tom is abbahagyja a beszélgetést, és észreveheti, hogy őt nézem, mert felém fordul, viszont én azonnal elkapom a pillantásom.

– A lapokat, amiket a hölgyek kiosztottak még ne fordítsák fel, kérem. Tesztek vannak rajta, 25 kérdés, amikben öt lehetséges válasz közül kell kiválasztani. A válaszok két oszlopban vannak, első oszlopban magunkra kell gondolni, a másikban rá. Ha mindenki végzett, akkor összevetjük a válaszokat, és az a pár, aki a legtöbb jó választ adta, az nyer. Holtverseny esetén egyetlen, kissé személyes kérdéssel döntjük el, hogy kik nyerik a pénzjutalmat.

Megremeg a kezem. Öt válasz? Kettőből sem tudnám. A kezembe veszem a tollat, de így még jobban látszik, hogy milyen ideges vagyok.

– Ne izguljon kedveském – hajol hozzám az asztaltársam. – Mi a feleségemmel negyven éves házasok vagyunk, de alig tudok róla valamit. Sajnos ez most ki is fog derülni.

Keserűen mosolyog, és megvonja a vállát. – Majd azt mondom, hogy fent hagytam a szemüvegem. A teremtésit – kezdi ütögetni a zsebeit, és hirtelen felemeli a fejét, és az asszonya felé néz –, tényleg fent hagytam azt a vacakot.

Elmosolyodom magamban, és szeretném az idős úr kopaszodó fejét megsimogatni. Annyira elesett, mint általában a férfiak negyven év házasság után. Vajon nekünk jut majd annyi? Gondolataimból dobpergés riaszt meg, a verseny elkezdődött.

Felfordítom a lapot, és olvasom a kérdést.

Első kérdés: Mit tenne ön/párja, ha bajbajutott macskát talál az út mellett?

Úristen, Tom tuti hazavinné, a világ összes kóbor vagy kidobott macskáját, meg kutyáját, de ott van Bobby. Nem biztos, hogy ők ketten kijönnének. Olvasom a válaszokat, de egy ilyen sincs. Marad, hogy: Legnagyobb bánatára ott kellene, hogy hagyja. Hogy én mit csinálnék? Elfér még egy a többi harminc befogadott állat mellett.

Nehezek a kérdések, néha ránézek, de ő úgy látom, nem agyal rajta. Hátradől lazán a székén, és csücsörít, úgy olvas. Amikor találkozik a pillantásunk, akkor kacsint, és ez némiképp megnyugtat. Nem fog hisztizni, ha egy jó választ sem sikerül kicsiholni magamból. Ő lesz kész a leghamarabb, és kiviszi a műsorvezetőnek. Léptei könnyedek, mintha táncolna, aztán int, hogy elmegy a bárpulthoz. A lány, aki mellette ült, idegesen pillant fel, és úgy látom, random módon elkezd jelölgeni, és Tom után ered. Direkt elrontja a tesztet? Már ott is áll Tom mellett, és megérinti a vállát. El tudnám törni a tollat. Figyelem mit csinál az én szerelmem, és megnyugszom. A lány hiába dobálja a haját, és ér a vállához újra és újra, Tomot hidegen hagyja. Aztán megjelenik a lány partere és valamit a fülébe súg, amire az elsápad. Szinte elrángatja onnan a fiú, és ki is mennek a teremből. Lehet nekik ez volt az utolsó közös útjuk. Figyelmem a teszthez terelem vissza, és amikor végzek, gyorsan végigfutok rajta a szememmel, nem mintha számítana. Mellettem a bácsi nagyokat nyög, eltartja magától a lapot, aztán morogva olvas. Sok sikert kívánok, és csatlakozom Tomhoz. Már vár az itallal, behűtött Jager, fagyos pohárban.

– Nem szeretnék a lány helyében lenni – próbálom ráterelni a szót az előző fiaskóra, de megvonja a vállát.

– Mit várt? A pasija majd végignézi, hogy egy idegen férfival flörtöl?

– Ugye hogy flörtölt? Ez vérlázító – mosolyodom el a pohár mögött, és miután koccintottunk, felhajtom az italt. Először kellemesen hűt, aztán belemar a gyomromba, olyan iszonyú erővel, hogy hosszan felsóhajtok. Tom felém fordul, és a szeme megvillan.

– Valami baj van?

– Semmi – suttogom, mire levegőhöz jutok. – Jól esett, csak kicsit erős volt.

– Van egy kis meglepetésem a számodra... – suttogja, de mire befejezhetné, a zenekar belevág. Tom a karját nyújtja, és én elfogadom. Mi kezdjük a táncot, és hamarosan többen is csatlakoznak hozzánk. A gyomrom görcse enyhül, aztán szép lassan enyhe zsibogássá szelídül. Eltereli a figyelmem a tánc, és ahogy gyengéden a derekamat tartja. Felnézek rá, és ő lenéz rám. Megáll, én is megállok. Olyan más most minden, olyan meghitt, nem akarom, hogy valaha is vége legyen, de sajnos semmi sem örök. A zene elhalkul, majd abbamarad. Érdeklődve fordulunk mindketten a terem közepe felé, ahol ismét megvillantja a fehérített mosolyát a műsorvezető. Tom magához húz, tenyerével óvatosan megmarkolja a vállam, és összeérintjük a fejünket. – Majd akkor később. Most kiderül az igazság. Hogy mennyire ismertük meg egymást.

Mondanám, hogy szerintem ahhoz egy élet is kevés lenne, de nincs idő.

– Kihirdetem a győztes párt, vagyis... – Belenéz a papírjába, és felnevet. – Bocsánat, úgy néz ki, hogy holtverseny van az első helyezettek között. Kérném szépen az ötös asztal és a hetes asztal versenyzőit, fáradjanak ide mellém.

Tom gyengéden meghúzza a kezem, de én lecövekeltem, és nem tudok mozdulni. Fel sem fogom, hihetetlen, hogy mi ennyire mázlisták vagyunk, vagy, hogy ennyire ismernénk egymást. Rám nevet, és int a fejével, hogy menjünk. Nevetve megyünk ki, és megállunk középen. Tapsot kapunk, és a vidámságunk úgy tűnik, ráragad a többiekre is. A másik pár egy középkorú férfi és nő, egyszerűek, félénkek, látszik rajtuk, hogy talán minden pénzüket ebbe az útba fektették. Kapaszkodnak egymásba, mintha az életük függne tőle.

– Kérem, mutatkozzanak be – tartja a férfi szája elé a mikrofont, de a férfi csak ingatja a fejét, és látszik, mindent a nő tart kézben náluk.

– Marisa és Gabriel – suttogja a nő, és megretten, amikor a saját hangját meghallja. Szégyenlősen bújik a férjéhez, de aztán bátorságot merít. – Most van a negyvenedik házassági évfordulónk, azt ünnepeljük.

– A negyvenedik. Kérek egy óriási tapsot az évfordulósoknak – forog körbe a műsorvezető és én is erősen összecsapom a tenyerem. Jól esik nekik az ünneplés.

– És a másik pár? – fordul hozzánk, de nem szólalok meg. Hagyom Tomot, hogy ő mit árul el a kettőnk kapcsolatából.

– Barbara és Tom, elég legyen ennyi.

Mi visszafogottabb tapsot kapunk, kivéve a lánytól, aki Tom asztalszomszédja volt. Egyedül van, a pasija nincs a közelben.

– El kell döntenünk, hogy ki nyerje a fődíjat, és ehhez egy pikáns kérdést fogok feltenni.

Szép. Pikáns kérdés. Vajon mi lehet az? De mielőtt megtudnánk, Tom elengedi a kezem, és felém fordul. Komoly az arca, és látom rajta, hogy ideges.

– Mire készülsz? – kérdem, és a szám elé kapom a kezem, mikor a hátsó zsebéből egy kis dobozt varázsol elő.