- Most azonnal? Korán van még - csitítom, hogy aludjon vissza, simogatom az arcát, a nyakát, és beválik. Elfordul, háttal nekem, és hamarosan elalszik. A csigolyáit nézem, ahogy kirajzolódnak a bőre alatt, és az apró szeplőket meg a nagyobbacska anyajegyeket, amikkel tele van a háta. Hozzábújok, olvadok a hátához, ajkam a nyakán, de csak hozzáér. Sóhajtani sem merek, csak aprókat lélegezni, és ez jót tesz a gyomromnak is. Még csak az kell, hogy orvoshoz menjünk. Lelki szemeim előtt látom, hogy közli velem: Gyermeket vár Barbara.

Pedig az lehetetlen, hiszen szedem a gyógyszert. Vagyis a műtétig szedtem...

Tom pedig feláll, és magamra hagy. Ha így lenne, nem is hibáztathatnám érte, hiszen melyik férfi ujjongana tapsikolva, hogy a nő, akivel van, mástól vár gyereket. Nincs pasi, aki ennek örülne.

Pedig a mellem is feszül, nem mertem mondani, de csillagokat láttam tegnap is, ahogy neki esett. A gondolataim egyszer csak más irányba kezdtek terelődni, elvonta a figyelmem a hajóhoz csapódó hullámok zaja, a kintről beszűrődő gyerek kacaj, Tom egyenletes légzése, aztán ezek mind összemosódtak, felerősödtek, aztán megszűnt mind. Elaludtam.

Egyedül feküdtem az ágyban, és arra ébredtem, hogy éleset görcsöl a hasam. Még csak ez hiányzik. Tom az erkélyen áll, és a könyökölve figyel lefelé, nekem meg az jutott az eszembe, hogy a tegnapi futást is kihagyta, miattam. Én viszont futottam, ki a mosdóba, míg észre nem veszi, hogy felébredtem. Ott aztán felujjongok.
Nem vagyok terhes.
Nem vagyok!

- Jól vagy? - hallom a hangját a túloldalról.

- Igen, nem kell orvoshoz menni, minden rendben. Hozatnál nekem reggelit, nincs kedvem lemenni.

Négy napig Chile partjai mellett hajózunk, de nekem ez a négy nap kissé nyűgösre sikeredik. Talán a műtét miatt, de ez az egy hét - amit máskor szinte észre sem veszek - megvisel.

Maradunk a hajón, a bőröndök összepakolva, szinte hozzájuk se nyúlunk. Tom aranyos, a hasam simogatja, hatalmas tenyere forró párnaként simul a bőrömre, és esküszöm jobban hat, mint bármelyik görcsoldó. Amikor pironkodva elmondtam, hogy mi a helyzet, csak nevetett.

- Felnőtt emberek vagyunk, nem kell ezt szégyellni. Megjött és kész. Most böjtölünk. - Aztán átölelt és a fülembe súgta - Őrülten hiányzol ám, úgyhogy ha ennek vége, akkor készülj fel, hogy szétmarcangollak.

Ezen aztán jót nevettünk, és úgy bújtam hozzá, olyan szerelmesen, mint egy kamaszlány. Mert bizony, én az lettem, már egészen biztosan tudom. Hogy ő mit érez, mit érezhet, fogalmam sincs, de néha észreveszem, hogy elréved a pillantása, mikor rajtam felejti.

- Mi legyen a bőröndökkel? - kérdezem tőle egy héttel később. Ma este van, hogy visszakap, de ha úgy gondolja, hogy utazunk haza, akkor erre még várnia kell.

- Szerintem pakoljuk ki. Te az enyémet, és én a tiédet.

- Itt a kártyám.

- Minek az? - néz rám, és huncutul csillog a szeme. Nyújtom a kártyát, de ő meg sem mozdul.

- Kinyitni a kabinomat.

- De én itt akarom kipakolni a bőröndödet - áll, és a kezéből hirtelen kiejti a csomagot, és engem kap fel.

- Itt? Miért itt? - Nem válaszol, kiveszi a kezemből a kártyát, és Úristen... Olyan hevesen csókol meg, hogy mozdulni sem tudok.

Igaza volt. Tényleg szétszaggat. Alig negyed óra, sőt még talán tíz perc sem, de őrületes pillanatok. Zihálva fordul a hátára, és azonnal a mellkasára von.

- Na, pont ezért - közli könnyedén, mikor végre levegőhöz jut. - Ha kedved lesz egy kis szexhez, akkor nem kell átkopognod a falon, vagy átjönnöd, hogy rám mássz.

- Mert ugye most is én másztam rád? - bökdösöm meg játékosan az oldalát.

- Sajnos nem, de remélem, ez a későbbiekben azért egyre többször megtörténik.

Hirtelen felugrik, és megy a fürdőszobába. Hamarosan vízcsobogás, és önfeledt éneklés hallatszik ki, én meg boldogan heverek el, és bámulom a plafont. Ezzel a pasival megfogtam az isten lábát. Csak vigyáznom, kell, hogy el ne fusson. Nincs sok időm örömködni, a forróság átsuhan rajtam, és már arra sincs időm, hogy felálljak, csak hogy oldalra forduljak. Az ágy mellé hányok, görcsösen, fájdalmasan, pedig a gyomrom szinte teljesen üres. A tegnap esti néhány falat sajt, amit sikerült magamba erőltetnem, már régen felszívódott.

- Kellett neked olyan hevesen a matracba döngölnöd Tom - bosszankodom magamban, gyorsan feltakarítom a cuccot, és úgy, ahogy vagyok, meztelenül az erkélyre futok, és amekkorát csak tudok, akkorát lendítek rajta. Elhajítom. Bele az óceánba.

Lentről hallok néhány elégedett füttyszót, ami nem tudom biztosan, a dobásomra, vagy arra kapom, hogy meztelen vagyok.

Pont akkor érek vissza, mikor kijön. Megáll, és néz, aztán a levegőbe szagol.

- Mi ez a fura szag. Olyan... olyan savanyú.

- Biztos belőlünk jött. Gyorsan én is lezuhanyozom. Aztán menjünk úszni, kedvem van újra lealázni téged.

- Lealázni? - elkap, és leesik a törölköző a derekáról, de nem hagyom, hogy megcsókoljon. Akkor tuti lebuknék.

- Engedj. Nem akarok délben lejutni. Sokan is vannak, meg leégnénk.

Állok a zuhany alatt, kenem magamra a szőlő illatú tusfürdőt, de mozdulataim mechanikusak, és én gondolatban egészen máshol vagyok. Miért hányok? Már biztos, hogy nem vagyok terhes. Bánnám, ha összejönnek? Nem! Vágom rá azonnal. És Tom?

- Leázik a bőröd vöri - kiabál be, és legszívesebben a vöriért hozzá vágnék valamit. Hányszor hallottam ezt a suliban, amikor a hajam színe miatt csúfoltak a többiek.

- Menj a francba. Te mondod? Te is vörös vagy.

- Gyere már, tényleg mindjárt dél lesz, és még nem is ettünk.

Szerencsére nincsenek sokan a medencénél, hiszen mindenki, aki tehette Valparaíso-ban van. Amíg én a havibajommal küzdöttem, megkerültük Dél-Amerikát, és innen már nehezebb visszajutni Londonba. Nem is kell. A hányingerem biztos csak a hajóúttól van.

Tom széles karcsapásokkal úszik, egyedül van a medencében, és ezt élvezi. Siklik a vízen, én meg nézem a kikötőt, és a messzebb elterülő várost. Színek kavalkádja, mintha minden ház tulajdonosa arra törekedett volna, hogy az ő fala olyan színt kapjon, amilyet még senki nem festett a sajátjára. Érdekes egy város, de nem annyira, mint az a díszpéldány, aki a medence szélébe kapaszkodva engem figyel, és int, hogy menjek közelebb.

- Ha most nem lenne itt senki, akkor... tudod, mi lenne? - kacsint.

- Úsznál még tíz hosszt, és kidobnád a taccsot? Már kezdesz pocakot ereszteni Hiddleston, hanyagolod a futást.

- Te vagy az oka - csap a vízbe, és lefröcsköl.

- Mondtam én egy szóval is, hogy ne menj?

Leülök az asztalunkhoz és nekiesem a szőlőnek. Nézi egy darabig, aztán egyetlen lendülettel kint terem a medence szélén. Megjátszott sértődöttséggel az arcán kapja ki a kezemből a szőlőt, és meg tele szájjal vigyorgok rá. Majdnem az egész fürttel betömtem.

- Finom.

- Gondolom. Megetted az összeset.

- Úristen - kapok a szám elé -, igazad van. A Föld utolsó fürt szőlőjét ettem meg. Hogy lehettem ilyen szemét?

Megvillan a szeme, és elkapja a csuklómat. Szerencsére még van időm lenyelni az utolsó falatot is, mert felkap, és elindul velem a medencéhez. Csúszik a tenyere, alig tud megtartani, rendületlenül fog és tudom, hogy bele akar hajítani. De én sem adom magam olyan könnyen.

- Tom... a hasam! - kiáltok fel, és azonnal letesz. Felhúzza a szemöldökét, és majd megzabálom olyan édes.

- Megnyomtam? Mondj már valamit...

- Mondok. Nagy levegő. - Egyet taszítok rajta. A meglepettségtől mozdulni sem tud, úgy dől bele a vízbe, mint egy darab fa. Jót nevetek rajta, és az a néhány fiú is csatlakozik hozzám, akik néhány napja az aláírást kérték. - Ugrás utána, győzzétek le vízi csatában.

Nem kell kétszer mondani. Mind a három beugrik és lógnak Tom nyakán. Bőszen küzd, de mikor az egyiket a víz alá nyomja, a másik kettő már kapaszkodik belé. Nagyokat nevetnek, és Tom élvezi. Ez az igazi Tom Hiddleston. Ő az, aki három idegen gyereket nyomkod a víz alá, de közben akkorákat kacag, hogy tele a szája a medence vizével. Bárcsak a mi gyerekeinkkel harcolna így.

Leülök a napozóágyba, és elképzelem. Három fiunk van, az első persze az apja után a Tom nevet kapná. A második az apám nevét, hiába alig ismertem, ő Mark lenne. A harmadik pedig talán Tom apjának a nevét örökölné, bár fogalmam sincs, hogy hívják. Még nem beszélt róla, ahogy az anyjáról sem. Sőt, szinte alig valamit a családjáról.

- Mielőtt a medencébe fojtjátok a bácsit, gyertek srácok, igyatok valami frissítőt.

- Persze, most hívod ki őket, mikor nyerésre állok - panaszkodik Tom, miközben mindhárom fiú a víz alá igyekszik őt nyomni.

- Nagyon úgy látom, hogy elvesztetted ezt a csatát kedvesem.

A srácok nagyon aranyosak, lazák, dumásak. Folyamatosan kérdeznek, és Tom válaszol, persze nem mindenre, de azért a fiúk úgy mennek el, hogy látszik rajtuk, jól érezték magukat.

- Jól állnak neked a gyerekek.

- Ugye? - Bőszen törölközik, a haja égnek áll, és a fiúk után néz. - Nagyon szeretnék már, őszintén. Volt egy kapcsolatom, évekkel ezelőtt, akkor azt hittem, hogy összejön. A házasságot tervezgettük.

- És mi történt?

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Egyszer csak vége lett.

- Miatta? - kérdezem, de elnéz a távolba, és megvonja a vállát.

- Szerintem nem.

- Akkor te rontottad el?

- Egy ideig külön voltunk, mert egy forgatás miatt Ausztráliában dekkoltam, és mikor hazamentem, akkor egyszer csak... vége lett.

- De ugye nem a szöszi miatt? - bököm oda neki nevetve, és kapok egy vizes törölközőt az arcomba.

- Hagyjál már vele. Életem végéig a szememre hányod?

Inkább az én életem végéig, suhan át a gondolat a fejemen. Felkap, és már nem ellenkezem. Repülök a vízbe, és valamiért a gondolatom nem hagy nyugodni. Úgy érzem, hogy ez a vég sokkal hamarabb jön el, mint azt szeretném.