– Barbara, ébredj már! – suttogja egészen közelről. A karjában vagyok, eddig erőtlen kezem hirtelen kapaszkodik belé. – Hozzanak vizet.

– Nem vagyok szomjas, inkább levegőre van szükségem.

A körvonalak lassan kezdenek élesedni, és egyedül őt imerem fel az arcok összemosódott masszájából. Gabrielt. Megrémít, nem látom a vidámságot a szemében.

– Ettél ma valamit?

– Persze hogy ettem. - kapok a fejemhez, mert meglódul velem a föld. -- Vigyél ki a levegőre. Nincs semmi bajom, csak megszédültem.

– Nincs a fenéket! Elájultál, nem megszédültél.

– Vettem észre – nyögök, miközben feltápászkodom a földről. Sokan a körülöttem állókból riadtan néznek rám, és nincs kedvem itt maradni közöttük. Van, akin látom, hogy sajnál, mások arcáról azt olvasom le, hogy elrontottam az estéjüket, míg a többiek csak közönyösen néznek, aztán pár pillanat múlva már el is felejtenek.

– Hazavigyelek, vagy menjünk kórházba?

– Haza. De nem kell, hogy velem gyere.

– Ezt nem te döntöd el. Kapaszkodj a vállamba. – Megteszem amit kér. Erős a keze, alig kell tartanom magam, ahogy elindulunk, úgy érzem, lebegek, hiszen a lábam alig éri a talajt. Ki sem nézném belőle, olyan csenevésznek tűnik. Leint egy taxit, és a hátsó ülésen hozzábújok.

A sofőr – megtermett középkorú férfi – vigyorogva fordul hátra, hogy megkérdezze, hová megyünk, de amikor rám néz, elkomorodik.

– Ügyelet, vagy kórház?

– Haza – suttogom erőtlenül, és valami csiklandozza a szám. Önkéntelenül is oda kapok, és megcsillan a kézfejem én a vérem. – Amilyen gyorsan csak tud.

Jozeph morogva nyit ajtót, trikóban, ahogy mostanában lenni szokott itthon. Forog velem a világ, hallom ahogy Gabrielt vonja kérdőre.

– Mi a franc történt, és kicsoda maga?

– A felesége kollégája.

– Nem a feleségem... Ki csinálta ezt vele?

– Köszönöm Gabriel, menjen haza. Azt hiszem, holnap nem megyek dolgozni. Majd telefonálok.

– Igen, majd telefonálunk. – Jozephről megint árad a sörszag, de most nincs erőm szóvá tenni. Kibotorkálok a mosdóba, és nézem magam a tükörben. Valami baj van, nagy baj van.

– Ki ez a bájgúnár? – áll meg mögöttem karba tett kézzel.

– Kolléga.

– És...?

– Hol voltál? Mondtam, hogy nem vagyok jól.

– Azt hittem, megint csak hiszti. Miért nem vitt kórházba?

– Mert nem az ő dolga. Lefekszem.

Félre áll az utamból, és csak hallom, hogy méltatlankodik. Szerencsére nem érezte meg rajtam, hogy ittam. Pontosan ezért nem akartam ügyeletre menni. Ott azonnal feltűnt volna. Ruhástól dőltem le, és azonnal elaludtam.

– Csinálsz reggelit? – Ez volt az ébresztőm. Szívtelen és türelmetlen. Sehol egy: hogy érzed magad, vagy, hogy milyen éjszakád? 

Menj a francba te egoista féreg. Csak legyek jobban...

– Nem. Elmegyek az orvoshoz. Elkísérsz?

– Állásinterjúra hívtak. Ugye nem akarod, hogy éhgyomorral jelenjek meg, tudod, hogy akkor nem tudom hozni a formám?

– Kenj magadnak egy vajas kenyeret Jozeph.

Látni kellett volna a durcázását. Attól függetlenül, ahogy érezem magam, még szórakoztat is. Csapkod és magában motyog, persze úgy, hogy halljam. Engem szid, miközben tömi magába a kenyeret, amit persze direkt nem ken meg semmivel. Amikor végez, illatfelhőbe burkolózik, és becsapja maga mögött az ajtót. Nem kapok se puszit, se egy sziát, se annyit, hogy hívj, ha végeztél.

Nem úgy Gabrieltől. Több tucat üzenet érkezett reggel óta, amiben aggódik és várja, hogy jelentkezzek.

– Jobban vagyok, köszönöm. Elmegyek orvoshoz, majd hívlak.

Azonnal jön a válasz, és végigfut rajtam a melegség.

– Bárcsak ott lehetnék. Aggódom érted.

– Nem lesz semmi baj. Hamarosan találkozunk. – Tényleg úgy érzem, hogy jobban vagyok, hogy már nem is kell orvoshoz mennem, csak egy igazolásért. A váróban is csak azon járnak a gondolataim, hogy mi lett volna tegnap, ha nem jön a rosszullét. Ahogy reggel Jozeph velem viselkedett, egy csöppnyi bűntudat nélkül csalnám meg. Sőt! Meg is fogom tenni. – Van kedved folytatni a tegnap estit?

Percekig gondolkodom rajta, hogy elküldjem-e, de aztán megnyomom a gombot. Az ajkamba harapva várom a választ, de nyílik az ajtó, és behívnak.

– Francba! – elnyomom a káromkodást, de az asszisztens meghallja, és meglepődve néz rám.

Elmondok mindent, és közben el sem engedem a telefont a markomból. Nem rezgett, nem jött válasz. Lehet Gabriel nem is gondolta úgy, és most a kitérő válaszon gondolkodik. Az orvosom néz rám, vizslat, és hátradől.

– Barbara. Hány kilót adott le?

Meglepődöm, és hirtelen nem is tudok válaszolni. Nem igazán méregetem magam. – Miért, úgy nézek ki, mint aki fogyott?

– Álljon a mérlegre. – Leveszem a cipőm, és engedelmeskedem. Én is meglepődöm az eredményen. 67 kg. Alig két hónapja 75 voltam.

Éreztem én, hogy a ruhám nagyok rám, de mindig is szerettem elbújni bennük. Kapok beutalót, és azon kapom magam, hogy vérvételen vagyok.

Végig nyugtatom magam, hogy nincs semmi. Nem lehet!

Jozephet persze nem érem el, hiába hívom, küldök üzenetet, nem válaszol.

– Szóltál Cate-nek, hogy beteg vagyok? – hívom fel Gabrielt, de ez csak ürügy. Hallani akarom a hangját, valakivel beszélgetni akarok.

– Igen. – válaszol kurtán.

Úgy megkérdezném, hogy miért nem válaszolt a kérdésemre, de megint pont akkor hívnak be. Gyorsan végeznek, és kiültetnek, hogy pihenjek. Dehogy pihenek. Előveszem a mobilt, de hiába hívom,  már nem veszi fel. Talán megijedt, biztos túl rámenős voltam.

Megyek a következő vizsgálatra, ami Mammográfia. Nem valami kellemes. Közlik velem, hogy telefonon hívnak majd, ha nem jó az eredmény. A nővér kérii a számot, amit nagy nehezen, vagy harmadik nekifutásra tud csak felírni. Valami baj van vele, ingerült, láttam akkor, mikor beléptem, hogy rossz napja van. Parancsolt és szinte kiabált velem, amikor a fájdalmtól elhúzódtam. Neki is mondtam volna valami kedveset, mint reggel Jozephnek, de inkább lenyeltem. Ez az én bajom, hogy mindig csak nyelek.

Kilépek az ajtón, és földbe gyökerezik a lábam. Ott áll Gabriel. Megőrülök, eljött elém.

– Nem válaszoltál... – szorít magához, és megsimogatja a hajam.

– Miért... kérdeztél? – Bólint. Venni akarom elő a telefonom, hogy megnézem igazat mond-e, de lefogja a kezem, és az állam alá nyúlva megcsókol.

Fogalmam sincs, hogy jutunk el hozzá, hogy megyünk fel a lifttel, csak a végtelen csókra emlékszem.

– Gyönyörű vagy – suttogja szenvedéllyel, mikor el akarom magam takarni. – Istenem, mióta várok erre.

– Mióta? – kacérkodom vele, és mosolygok rá titokzatosan, ahogy rám néz, abba beleremeg mindenem. Jozeph sosem nézett így rám, még az elején sem.

– Amióta megláttalak. – A csókjában egyszerre van gyengédség és mohó vágy. Tépi, szaggatja le rólam a fehérneműt, engem is feltüzelve ezzel. Talán visszaemlékszik tegnap este mitől húzódtam el tőle, mert óvatosan nyúl hozzám, de ettől a könnyed érintésől úgy érzem, megáll a szívverésem. Hüvelykujja táncot jár a mellbimbómon, és olyan hangokat csikar ki belőlem, amikről nem is tudtam, hogy képes vagyok kiadni. Rekedten nevet, és a szemembe néz.

– Ne nevess! Katasztrófa a szexuális életem, unalmas.

– Akkor ezen változtatni fogunk. Te megérdemled a szenvedélyt és a kényeztetést Barbara. Benned annyi tűz van, és azt akarom, hogy elégess vele.

Nem tudok már gondolkodni, csak érezni akarok. Az nem lehet, hogy egy ilyen fiatal és jóképű srác megkívánjon engem. Már kérdezni akarom, hogy igaz-e ez, vagy csak álom, amikor érzem magamon a súlyát. Néhány pillanatig vár, fürkészi az arcom, talán engedélyt akar kérni, vagy csak gyönyörködik bennem, ő tudja. Mozdul a csípőm, nem én irányítom, magától teszi, és ez a jel. Egyek vagyunk, tökéletesen összeillünk, és ezt ő is érzi. Önkéntelenül is felsikoltok, amikor nagyot lök, és abba se hagyja, nyomul és nyomul, én meg a vállába harapok. Mintha hirtelen minden semmivé vált volna, nem látom őt sem. A sok hónapnyi nélkülözés, Jozeph önző ölelései után ez valami egészen más. Valahonnan a távolból hallom Gabriel nyögéseit, ahogy engem hív olyan hévvel, hogy megszeretem a nevem. Egy pillanat alatt robban fel bennem minden, elönt az a régen várt csiklandósan édes érzés, ami szétáramlik a testem utolsó sejtjébe is. Ő is egy utolsót mozdul, és elernyed a teste. 

Senkivel nem éltem még át hasonlót, soha. Egész testem lüktet és zsibog, és nem akarom elengedni, míg teljesen le nem nyugszom.

Hosszú percekig fekszünk némán, kimerülten, egymást ölelve. Egy kis idő múlva az oldalára fordul, és magához húz. Jóleső fáradtság kerít hatalmába, és nyugalom. Bűntudat nélkül adtam oda magam egy olyan fiúnak, akit alig ismerek.

– Szeretlek! – suttogja a fülembe, és ledermedek a vallomástól. Szeret? Miért? Belecsókol a nyakamba, és ráfúj a pihékre. Megborzongok. – Jöhet a második menet?

– Gabriel... Mondd, mit akarsz te tőlem?

– Nem tudod? Nem érzed? – marokra fogja a mellem, és belém cikázik újra a fájdalom. Felszisszenek, de nem hallja. El akarok húzódni, de nem enged.

Csak az ő hangja hallatszik, a ziháló vággyal teli szuszogása, és elkap engem is az érzés, magával sodor, hogy átéljem vele újra azt, amit az előbb. De a telefonom mást gondol, és élesen hasít a levegőbe a csengés. Megzavarja őt, és így ki tudok bontakozni az öleléséből.

– Igen, tessék.

– Mamma Diagnosztikából telefonálok. A kiértékelés megtörtént, és a doktornő arra kéri, hogy holnap reggel sürgősen fáradjon be a rendelésre. Kezdésre legyen ott.

Nagyot nyelek és megfordul velem a szoba.

– Valami baj van?

– Nem adhatok ki információt telefonon, csak személyesen.

– Mi az, hogy nem adhat ki információt? Követelem, hogy azonnal mondja el, miért kell bemennem. Rám hozza a frászt, holott lehet, hogy csak meg kell ismételni a vizsgálatot? Hallottam már ilyenről!

– Ez nem az – vág a szavamba. –  A felvétel úgy sikerült, ahogy annak lennie kell!

– Rákos vagyok? – villan át rajtam a kérdés, és észre sem veszem, hogy kimondom, hangosan, szinte belekiabálva a telefonba. Hátra nézek, de egyedül vagyok a szobában. Gabrielt meglátom, az erkélyen áll, nem zavartatja magát, meztelenül nézelődik, nekidőlve a korlátnak.

– Hamarabb kellett volna jönnie. Viszont látásra!

Kiesik a kezemből a telefon. Nem tudok gondolkodni, de most nem a vágytól. A haláltól való félelem irányítja a testem. Gyorsan magamra kapom a ruháimat, és úgy osonok ki az ajtón, hogy Gabrieltől el sem köszönök.

„Hamarabb kellett volna jönnie"... Minél hamarabb? 

Isten az égben. 

Meg fogok halni! 

Meg fogok halni...