– Jonathan, hoztam neked valamit – kopogok be az ajtaján, kezemben egy nagy tál hűtött szőlővel. Biztosan nála is van, de ahogy láttam, mennyire odavan a szőlőért, valószínűleg az utolsó szemig befalta már.

– Ennyi elég is volt? – nyitja az ajtót, és a hajából ítélve, feküdt. Kócos, és a szeme opálos. Talán éppen felzavartam az alvásból, vagy valami másból.

– Ugye nem tüsszentés közben zavartalak meg?

Ajkába harap, és nevet. Hiába hazudik már napok óta, valahogy nem tudok rá haragudni. Átnyújtom a hátam mögül a szőlőt, és boldogan kapja ki a kezemből. Három négy szemet bedob a szájába, és int a fejével, hogy menjek be.

– Emlékszel a cukrázdában a srácokra? – kimegyek a balkonra, és lenézek. A víz kristálytisztán engedi, hogy a titkait, a fenéken nyugvó köveket meglessem. Szerencse, hogy a nap a másik oldalon van, mert nagyon melegít.

– Mi van velük? – kérdezi, és nagyokat nyámmogva tömi tovább magát.

– Az egyik kérne még egy aláírást, odajött hozzám. Ugyanis véletlenül beleejtette a képregényt a medencébe.

– Sajnálom, ügyetlenek voltak.

– Vagyis nem adsz többet?

– Miért ne adnék? Csak úgy érzem, csalok, és becsapom őket vele. Sajnálom őket.

– De engem nem, ugye? Napok óta gondolkodom rajta, hogy miért vagy nekem ismerős, főleg a hangod. Először azt hittem, valami reklámszínész vagy, vagy rádiós bemondó. – A szája megáll, és nagyot nyelve üríti ki. A szeme aggodalomtól csillan, és én még nem is pislogok, nehogy egy pillanatot is elveszítsek abból, ahogy lebuktatom. – Aztán kezdtem szűkíteni a kört, egészen a munkahelyemig, de ott sem ugrottál be. Nem ott dolgozol, nem hallottalak a folyosón, vagy a liftben, sem az étkezőben, de akkor mégis hol. Aztán a fiúk a cukrászdában, és a két lány, és beugrott. Még a neved is!

– Barbara...

– Várj, hagy mondjam végig, aztán magyarázkodhatsz, sőt el is várom. – Felemelem a kezem, mintha azzal akarnák majd jelet adni, mikor beszélhet.

– Néhány hete felhívott valaki, és pontosan ide foglalt le jegyet. Kellemes volt a hangja, megnyugtató, és sajnáltam, hogy csak egy hívás erejéig beszéltünk. Aztán másnap visszahívott, és pontosítást kért, és másról kérdezett. Rólam. Nem értettem, és leráztam, mert bajom lehetett volna belőle. De harmadnap is hívott, és akkor már engedtem egy kis magán jellegű beszélgetést.

– Én csak... – Még magasabbra emeltem a karom.

– Thomas William Hiddleston, így mutatkozott be, és erre a névre kérte a szerződést kiállítását is. Nem vagyok filmrajongó, már mondtam, és a telefonban is, mikor erre terelődött a szó. Nem ismerem a mai színészeket, inkább olvasok, nem moziba járok.

– Hallgass meg, kérlek.

– Legyen.

– Szóval, az ott kezdődött, hogy mindenképpen akartam magamnak egy kis szabadságot, de úgy, hogy ne nagyon kelljen a rajongók ellen menekülnöm. Gondoltam rá, hogy felmegyek a hegyekbe, Olaszországba, de több hónapig ott megőrülnék. Aztán felhívtam az ügynökségedet, és te vetted fel. Amikor bemondtam a nevem, semmit nem reagáltál rá. El sem tudod képzelni mennyire örültem. Aztán másnap is felhívtalak, talán utánam néztél, de szerencsére nem. Harmadnak is kerestelek, negyednap is, de aki felvette helyetted, mondta, hogy kiléptél, és hogy pont erre a hajóútra jössz.

– Nyomoztál utánam? – kérdezem. – Mit mondjak? Egy részről hízelgő, de mindenekelőtt inkább para. Ne gyere a közelembe, ha lehet kérnem.

– Barbara. Nem akarlak bántani, csak jó végre olyannal lenni, akit nem érdekel, hogy ki vagyok.

– Mert ki vagy? Amit eddig mondtál magadról, abból semmi nem volt igaz. Se a neved, se hogy mit csinálsz. Annyit tudok rólad, hogy szereted Shakespeare-t, az epres fagyit, és hogy milyen nők jönnek be.

– Talán ezek közül se mind igaz...

– Szóval nem szereted az epres fagyit. Mindegy is. Nem számít. – Dühös vagyok, közben meg egy pillanatra sem haragszom rá. Van bennem egy kettősség, és ez a harag, inkább saját magamnak szól, mint neki. Miért tudnak a férfiak szemrebbenés nélkül hazudni? Jozeph? Most Jonathan, vagyis Tom. A fene enné meg. Egyedül talán Gabriel nem hazudott. Talán fel kellene hívnom, nála van a mobilom, ha még nála van. Magamban őrlődöm, nézem ezt a férfit, a sajnálkozást az arcán, a felhúzott szemöldökét, és időt kérek. Aztán elindulok, hogy a kabinomba menjek, kikísér, és a folyosón összefutok Simonnal. Messziről mosolyog és beszél hozzám olaszul. Tom azonnal mellettem terem, és válaszol, mire a férfi kissé meghunyászkodik.

– Még egy ilyen, és jelentem a felettesének – dörren rá Tom, ezúttal angolul. A férfi arcán átfut a sápadtság, és alázatosan meghajol. – Mit akar a hölgytől?

– Egy üzenet jött neki, Barbara Page, ugye?

– Igen. Ki üzent? – Azonnal beugrott, hogy talán Jozeph, hogy Cate kidobta, és ennek már a gondolatától is jobban érzem magam. Tom mögöttem áll, védelmezőn, és bár fogalmam sincs, mit mondott nekem Simon, csakis valami sértő lehetett, ha Tom ennyire kiakadt rajta. Azt mondta, hogy járt Olaszországban, de hogy beszéli is a nyelvet, egy újabb információ.

– Egy bizonyos Gabriel, hogy ön nem beteg, és hogy hívja vissza. – Meghajol, a kezembe nyom egy kis papírt, és újra meghajol. Rosszul vagyok, még ennyire sosem éreztem rosszul magam. Húz a fejem, és nekidőlök Tomnak.

– Gyere be, feküdj le – kap a karjába, és a férfi után néz. – Ki az a Gabriel? Ha nem akarod, ne mond el.

– Nem vagyok olyan, mint te. Gyűlölöm a hazugságot.

Lerak az ágyba, és vízért fut. A minibárból gyöngyözően hideg kis üveget vesz elő. Felültet, és itat. Jól esik a gondoskodása, de össze vagyok zavarodva. Nem vagyok beteg? Mégis, hogyan? Szorongatom a kis papírt, és elkérem a telefonját. Valahonnan a bőröndje aljából kotorja elő, és mikor bekapcsolja, rengeteg üzenetről jön az értesítés. Dühösön nyomkodja, hogy eltüntesse mindet, de kikapom a kezemből. Beütöm a számot, és meghallom a jól is mert hangot. Önkéntelenül elmosolyodom.

– Szia, Gabriel.

– Barbara, atya ég!

– Ugye csak nem azért üzentél, hogy felhívjalak?

– Istenem, dehogy. Tudod, hogy nálam volt a mobilod, és másnap, hogy... – nagyot nyel, aztán felnyögve sóhajt. – Másnap, hogy elhagytál, jött egy hívás, hogy a nővér rossz lapra írta a számodat, a te eredményed tökéletes édesem.

Oldalra nézek, és meglátom Tom arcán, hogy átfut a meglepetés. Az édesem valószínűleg kihallatszott, mert Gabriel beleordította a telefonba, ahogy a többit is.

– Annyira szeretlek, ha hazajössz ezt meg kell ünnepelnünk, vagy várj, utánad repülök, és egy pár napot együtt tölthetünk.

– Gabriel, kérlek, hallgass meg. Nem akarom, hogy utánam gyere, mert össze vagyok zavarodva. Előbb tisztáznom kell magamban mindent. – Közben Tom felkel, és kimegy a balkonra. Megáll, megtámaszkodik, és bámul a semmibe. Magunk mögött hagytuk a kis szigetet, most napokig csak az Atlanti óceán lesz körülöttünk. – Majd hívlak, jó?

Kinyomom, mielőtt bármit is szólna.

– Szóval gyűlölöd a hazugságot, mi?

– Tom, ez más – kezdem most én a mentegetőzést. Megfordul, átható szürke pillantásával engem vizsgálgat, és nem tetszik, ahogy néz.

– A betegséged sem volt igaz? Részvétet akartál bennem ébreszteni? Ezért volt az egész? Hogy megsajnáljalak?

– Dehogy. Tényleg úgy tudtam, hogy végem van.

– Ezt mondta neked az orvos? – lehajtom a fejem. Igaza van, ezt én találtam ki magamról. Talán ez kellett hozzá, hogy el tudjak jönni, hogy változást akarjak, hogy bebeszéltem magamnak. Intek a fejemmel, hogy nem, mire a combjára csap. – És ez a Gabriel? Ő a vőlegényed? Azt mondtad, hogy szétmentetek.

– A vőlegényemmel igen, ő csak egy kolléga, összejöttünk mielőtt elutaztam.

– Ez igen. Vár vissza, ugye tudod?

– Igen. De nem megyek vissza hozzá.

– Nem?

– Nem, és tudod miért? – elindulok felé. Igaz, hogy nem vagyok halálos beteg, ezt mégis meg kell tennem. Megváltoztam, és nem akarok újra az a félénk, másoknak megfelelni akaró nő lenni. Ha ezt most nem teszem meg, akkor visszaváltozom, és akkor nincs kiút. Már csak egy lépésre van tőlem, de megijedek. Megérintem a karját, érzem az izmai keménységét, hogy elutasító velem szemben. Hozzásimulok, és felnézek rá. Az arca merev, az ajkait összeszorítja, és nem viszonozza a pillantásom. Nagy levegőt veszek, és pipiskedek. Megcsókolom a merev száját, és el is húzódom rögtön. Nincs reakció, elengedem, és a telefonszámot zsebre rakva visszamegyek a kabinomba. Sírva fekszem végig az ágyon. Megkönnyebbülten zokogok, nevetek és sírok egyszerre. Nem vagyok beteg, vagyis hogy igen, mert, ahogy mondani szokták, halálosan beleszerettem az én hercegembe. Egy hazug, álruhába öltözött főhercegbe. Megsimogatom magam, a mellem, és bocsánatot kérek tőle. Aztán mást gondolok, talán mégis jó lenne, ha Gabriel utánam jönne, hiszen Tommal úgysem lesz semmi. Ez nyilvánvaló. Csak jó társaság voltam, semmi más. Kellene egy telefon, hogy fel tudjam hívni. Elindulok, az egyetlen embert keresem fel, akit ismerek, és akiben megbízom, az orvost. Neki biztos van telefonja, és neki elmondhatom a téves diagnózist is. Könnyed vagyok, szépnek látok mindent, szebbnek, mint egy órával ezelőtt. Még magamat is.