Egy újabb rosszullét, ma már a sokadik. Ülök az íróasztalomnál, és megtámasztom a fejem. Olyan érzés, mintha nyakig merültem volna egy kád forró vízbe, és nem kapok levegőt. Kiegyenesítem a derekam, talán így a tüdőm jobban meg tud telni levegővel. Szétnézek, de csak a dobozom falait látom magam körül, a dobozomét, ami reggel nyolctól fél ötig nyomasztóan magába zár. Ha itt meghalnék, észre se venné senki.

Nyúlok a mobilért, és homályos tekintettel keresem ki a számot.

– Jozeph, el tudnál jönni értem? Orvoshoz kellene mennem. – nyögöm bele.

– Drágám, már megint? A múltkor is csak azt mondták, kimerült vagy. Inkább szabadságot kérj.

– Gyere értem, most, azonnal!

– Már ittam egy sört. Nyiss ablakot és elmúlik.

Morgok valamit magam elé, és kinyomom. Ablakot? Mintha nem tudná, hogy itt nincs ablak. Magamban káromkodok, de csak magamban.

„Miért vagyok én ezzel a barommal?" – tűnődöm magam elé, és feltápászkodom az asztalomtól. Elindulok kifelé, csak az ajtót látom magam előtt, ahogy egyre közeledem hozzá. Menekülök az irodából. Joseph lehet, hogy barom, de ebben igaza van. Idebent nincs levegő, talán ez a baj. A liftnél már kicsit jobban érzem magam, itt van huzat.

– Maga hová megy? – csattan mögöttem az a gyűlölt hang. A főnökasszony, aki valamiért nem csíp engem, hiába is teperek, hiába vállalok túlórákat. Egyszerűen látom rajta, hogy ki nem állhat.

– Felmegyek a tetőre Cate.

– Minek?

– Levegőzni...

– A dohányosok közé? Üljön vissza, mert izzanak a vonalak! – Ellentmondást nem tűrően mutatja, hogy szerinte hol a helyem. Mennyire gyűlölöm én ezt a ribancot. Csak a segge miatt lett főnök, és ezt nem én mondom, hanem a nagyfőnök jelentette ki egy év végi bulin. Cate meg nem is titkolta, inkább jót nevetett rajta.

Áll a nyitott ajtóban, mint egy modell, mint akit most húztak elő egy divatlapból. Fiatalon, csinosan, és kurva okosan. A segge még női szemmel is tényleg jó, és bármennyire ellenséges velem, rosszat nem tudok rá mondani. Sajnos. Nagyot sóhajtok, és visszavánszorgom a helyemre. Még két óra, még két hosszú óra, aztán mehetek haza. Mondjuk otthon se jobb. Nem vár semmi, csak a lakás, ami szalad, és Joseph, elheverve a kanapén. Két hete megint elküldték, és nem is igyekszik munkát keresni. Miért tenné? Dolgozom majd helyette is, hisz ismer.

Pedig milyen szépen indult. Itt ismerkedtünk meg az irodában, vagyis ő vett fel. Magabiztos volt, tapasztalt, és ennek a részlegnek vezetője. Imponált, hogy egy főnök udvarol nekem, az új felvételesnek. Kaptam virágot, csokit, ahogy illik, elvitt moziba, étterembe, és hamar az ágyába dőltem. Nem ő volt az első, de azt hittem ő az igazi. Bombaként robbant a hír, hogy felmondtak neki, és a mai napig nem tudom miért. Hallottam a folyosói pletykát, hogy kisebb összeget sikkasztott, de azt is, hogy csak elvitte a balhét más miatt. Nem számít már. Ő egyik munkából esik a másikba, és ezzel együtt mi költöztünk egyik lakásból a másikba. A hatalmas apartmanból egyre kisebbe. Én mégis kitartok mellette, mert állította, igaz, egyre kevesebbszer, hogy el akar venni, családot tervez, csak jöjjünk egyenesbe.

Ennek már négy éve, és nem hogy egyenesbe jönnénk, hanem egyre mélyebbre süllyedünk. Amikor Cate segítségét kértem, hogy vegye vissza, kinevetett, és azóta keresztbe tesz, ahol csak tud. Azt hitte, mi már régen szakítottunk, és mintha zavarba jött volna, pedig ez rá nem igazán volt jellemző. Soha többé nem kértem, és máshol is hiába érdeklődtem, falakba ütköztem. Közben harcoltam a számlákkal, és igyekeztem Joseph kedvében járni. Ő már kevésbé igyekezett, hogy nekem jó legyen.

Akkor mégis miért is vagyok vele? Amiért még mindig itt dolgozom. Félek, sőt... egyenesen rettegek a változástól, az újtól. Ezért hordom a hajam kamaszkorom óta ugyanúgy. Nem sminkelek, nem veszek fel kivágott vagy rövid ruhát. Egyszer öltöztem kihívóan, az állásinterjún, ahol találkoztunk. Talán nem kellett volna. Talán ha nem vesznek fel, talán...

Alig várom, hogy szünetem legyen, hogy kiszaladhassak a mosdóba. Van tíz percem, telefonhívás és zaklatás nélkül. Mert sokszor annak veszem, amikor nálam szerencsésebbeknek kell külföldi utat ajánlanom, és hallgatnom a nyűgjeiket, hogy merre nézzen a hotelszoba, hány medence legyen, hogy milyen legyen a fakultatív program. Egy utazási irodában dolgozom, és talán én vagyok egyedül az alkalmazottak közül, aki még soha nem utazott. Pedig kedvezmény is jár, de Josephet ez nem érdekli. Valamiért a várost sem akarja elhagyni, még egy hétvégére sem.

– Barbara, jól érzi magát? – szól egy kollégám utánam, mikor elrohanok a boksza előtt.

– Köszönöm, jól vagyok, csak most van szünetem. – Meg sem vártam, pedig mondani akart valamit. A mosdóban megmosom az arcom, és a hideg víz felélénkít. Nézem magam a tükörben, és nem hiszek a szememnek. Egy fáradtan koravén nő néz velem szembe. Az arcom szürke és nyúzott, a szemem alatti karikák sem álltak valami jól, ahogy a szorosan hátrakötött fakó haj sem. – A jó életbe, de szarul nézek ki.

Megcsipkedem az arcom, de az sem segít. Hirtelen ötlettől vezérelve kibontom a hajam, előrehajolva kicsit megborzolom, és hátravetem. Megint farkasszemet nézek magammal, és csücsörítek.

„Nevetséges vagy!" – szólok a tükörképemnek. Sírni volna kedvem, de nem tehetem. Bármikor bejöhet valaki. Lófarkat kötök, ugyanúgy, olyan szorosan, mint eddig. Sietek, mert vissza kell mennem.

– Látom kicsit színe is lett. – Megrettenek a hangtól, és a szívemhez kapok. Ott áll Gabriel az ajtó mellett, és engem vár, ez nyilvánvaló. – Gondoltam elkapom, és megkérdezem, nincs-e kedve inni velem valamit, munka után.

– Sajnálom, de sietek haza. Várnak otthon. Az élettársam, tudja...

– Egy fél órát kibír, nem? – Nézek a férfi arcába, mosolyog a szeme, a szája, az egész lényéből árad valami megmagyarázhatatlan határtalan boldogság. Vajon hogy csinálja?

– Igaza van, kibír. Mikor végez, nekem még van egy órám?

– Akkor egy óra múlva itt.

Rám ragadt a mosolygása, még percekkel később is csak vigyorgok magam elé, és semmi kedvem nincs már dolgozni. Hallgatom a hangját, ahogy könnyedén beszélget az ügyfelekkel, és alig várom, hogy vége legyen a munkaidőmnek, és újra lássam.

Gabriel egy hónapja ül mellettem, udvarias kezdettől fogva, ha találkoztunk mindig volt hozzám egy kedves szava, és ez jól esett. Ha összefutottunk a kávézóban, nem engedett el a nélkül, hogy ne hívjon meg valamire. Eleinte menekültem előle, de néhány hete már kerestem az alkalmat, mert szükségem van a figyelmességére.

Végre meghallom azt a hőn áhított dallamot, ami jelzi: mára vége. Megmozdul bennem valami, amit rég éreztem, izgalom, talán utoljára kamaszkoromban, vágy, hogy mást tegyek, mint eddig, csak egy kicsit mást, eltérőt a megszokottól. Vele képes lennék.

– Mehetünk?

– Igen! – ugrom fel lelkesen, de meg akad a lábam a székben, és ha nincs ott, elvágódom, magammal rántva az egész paravánt. Lelki szemeim előtt látom, hogy a falak, mint a dominók egymás után dőlnek el, leamortizálva egy perc alatt az egész irodát. Elnevetem magam, könnyeden, kapaszkodva a karjaiba.

– Ennyire azért nem sietünk, vagy mégis?

– Ja, fussunk, mert rosszul vagyok ettől a helytől.

Percekkel később egy másik bokszban ülünk, de ez más. Az ital mellett, csak mi ketten. Azt hittem, majd zavartan feszengünk, de nem. Úgy beszélgetünk, mint akik ezer éve ismerik egymást. Munkáról persze nem esik szó, de minden másról. – Te miért vagy mindig ilyen vidám?

Néhány pohár után vagyunk, és sokkal szabadabbnak érzem magam, mint valaha. Meglepetten néz rám.

– Vidám?

– Az... Te nem is tudsz róla?

– Pedig nincs okom rá. Eddig semmi nem úgy alakult, ahogy akartam. De a lényeg, hogy van munkám...

– Állj! – szólok rá, és a szájára nyomom az ujjam. Nem húzódik el, ahogy én sem kapom el a kezem. Furcsa. – Állj... munkáról nem eshet szó, mert aki megszegi ezt a szabályt, az iszik.

– De anélkül is iszunk.

– Milyen igazad van. Akkor igyunk.

Leteszi a poharat, nem iszik, hanem megvárja, hogy én felhajtsam a sajátomat. Néz rám, a félhomályos sarokban is látom, hogy mosolyog. Kiveszi a poharat a kezemből, közel hajol, és megcsókol. Forró és puha az ajka, és jóízű. Belesóhajtok a szájába, bíztatásnak veszi, és még közelebb húzódik. Bódult vagyok, de nem annyira, hogy tudjam, piszok jól esik, és nem akarom abba hagyni. Beletúrok a hajába, és egészen hozzá simulok. Kezét érzem a derekamon, besiklik a blúzom alá, és nem bánom. Inkább sürgetném, feljebb...

Nem érdekel, lát-e valaki, sosem éreztem magam ennyire könnyűnek és .... Úristen, szexisnek. Keze a hátamon, pedig én mást akarok. Többet. Mi volt ebben az italban? Fene bánja! Gyerünk! Érints már meg!

Imám meghallgatásra talál, kissé elfordítva marokra fog. Hangosan felnyögök, hagy hallja, mennyire jó. Beleférek a tenyerébe, átszúrom annyira felizgat. Átdugja a nyelvét a számba, és elfelejtem, hogy engem várnak otthon. Az ölébe húz, és érzem, ő is többet akar. Mordul, és markol. Fáj! Elhúzódom tőle, de nem enged. Egy pillanat alatt oda a varázs, ahogy a mellemben a fájdalom végigcikázik a gerincemig, fel az agyamba.

– Gabriel... kérlek!

Elenged, kapkodja a levegőt, az ajka piros a csóktól, a szeme homályos.

– Igazad van, ne itt.

– Haza kell mennem. – Kimászok az öléből, és rendbe szedem magam. Még mindig fáj, ahogy lélegzem, úgy hasogat. – Ne haragudj.

– Holnap, ugyanitt? Munka után, várni foglak.

Felkapom a kabátomat, és mosolyogni igyekszem, de érzem, merülök bele a forróságba, és forog a világ velem. Lépek kettőt, és elsötétül minden.