- Nem tudok már hinni neked. Azok után már nem - ráztam meg a fejem.
- Biztos vagy benne? - jelent meg újra az arcán a széles mosoly.
- Igen, biztos - bólintottam.
- Hát jó - vont vállat, majd kiment a szobából. Értetlenül néztem utána. Pár perc múlva kikeltem az ágyból és kimentem hozzá. A konyhában tevékenykedett.
- Mit csinálsz? - kérdeztem, mire vigyorogva nézett rám.
- Valamit - vigyorgott és visszafordult. Esküszöm ennek valami kóros betegsége van. Szemforgatva mentem beljebb meglesni, hogy mégis mit művel, de a fakanállal rábökött az orromra.
- Kifelé, sicc sicc - mutogatott és hesegetett, mintha holmi kóbor macska lennék.
- Nem vagyok macska, te idióta!
- Akkor nyomás vissza az ágyba mielőtt újra összeesnél itt nekem.
- Igen, anyuci - nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Jaj, de vicces vagy, de én ilyet is tudok - vigyorodott el, majd az értetlen fejemet látva elkezdett csikizni.
- Neee! Elég! Ha-hagyd má-háár a-habba - nevettem.
- Visszamész a szobádba?
- Ihigehen - nevettem még jobban, mire abbahagyta a kínzásomat. Mélyeket lélegeztem, majd betartva az ígéretemet visszamentem a szobába. Fura, hogy az a gonosz kissrác most egy kedves és segítőkész férfi lett. Szerencsés, hogy egy kedves család fogatta őt örökbe még 11 éve...