Csak bólintottam, majd megnéztem a képeit a falon lógni. Az egyiken egy kisfiú volt, egy anyuka és egy apuka. A kisfiú nagyon ismerős volt.
- Megvagy te nyavalyás! - húzott vissza.
- Eressz el! Hallod?! Engedj már el, te hülye! - rugdostam, mire ő felpofozott. Az orromból ömleni kezdett a vér.
Nem mondtam semmit, csak fogtam a táskámat meg a gitáromat és az ajtó felé rohantam.
- Állj meg! - fogott le.
- Nem! Engedj el! - rúgkapáltam, de hiába, mert erősebb volt nálam.
- Nyugodj, meg! - szólt erélyesen.
- Nem! Előbb megyek az utcára, csak veled ne kelljen laknom! - próbáltam tovább a szabadulással.
- Ez nem így működik!
- Szerintem meg igen - haraptam meg, mire káromkodva engedett el, így én végre kiszabadultam a karjai közül és kirohantam az ajtón.
- Fiorella!! - rohant utánam Bence. Próbáltam gyorsabban futni, de az éhségtől lassabban futottam. Már szédültem. A sarkon megálltam pihenni, de összeestem.

Egy puha ágyban tértem magamhoz. Nagyokat pislogva néztem körbe. Ekkor kinyílt az ajtó. Lehunytam a szemeimet és úgy tettem, mintha még aludnék. Besüppedt mellettem az ágy és egy kezet éreztem a homlokomon. Lassan kinyitottam a szemeimet, de szerencsémre nem rám nézett hanem a karóráját nézte.
- Vedd már el a kezed - tátogtam, mire hirtelen elmosolyodott.
- Mit vigyorogsz? He? - tátogtam tovább hangtalanul.
- Rajtad mosolygok, ha tudni akarod - nevette el magát, mire bebújtam a takaró alá, mint régen amikor vagy Bence kergetett vagy a banya.
- Na, mi a baj taknyos? - vette le a fejemről a takarót.
- Ne hívj így - kértem halkan. A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.
- Mi a baj?
- Te vagy a baj! Az, hogy régen annyiszor piszkáltál! Hogy mindig én húztam a rövidebbet te miattad! - hadartam vegyes érzelmekkel, mert szomorú is voltam és dühös is. Bence erre nem mondott semmit csak a kezét figyelte.
- Sajnálom. Ne haragudj - nézett rám őszinte sajnálattal.