- Anyu? Apu? Mi történt? - kérdeztem a szüleimtől, de nem feleltek. Mindkettejüknek volt valami piros a fejükön.
- Apaaa! Ez nem vicces! - ráztam meg a vállát, de nem mozdult.
- Ehlla - szólt anyu.
- Igen?
- Mihndihg vihgyáhz mahgadra - simította meg az arcomat utána lehunyta a szemeit.
- Anyu? Ne aludj! Kelj fel! - rángattam, de nem reagált. Kiszálltam a kocsiból, de több ember állt körülöttünk.
- Jól vagy, kislány? - jött hozzám egy néni.
- Az anyukám meg az apukám! - mutattam a kocsira könnyezve, mire két fehér ruhás bácsi ment oda. Kivették őket a kocsiból. Csináltak ott valamit, de egy idő után letakarták őket.
- Anyuuu! - rohantam volna oda, de a néni visszatartott.
- Nem szabad odamenned!
- Az anyukámat és az apukámat akarom! - sírtam el magam.
- Mindig vigyázni fogok - suttogtam rekedtesen.
- Ella! Jól vagy?! - hallottam egy dörmögős férfi hangot. Lassan kinyitottam a szemeimet és megláttam magam előtt Danit.
- Hol vagyok?
- Már két napja kórházban. Krisztián megúszta könnyebb sérülésekkel, de csúnyán beverted a fejed - mesélte, mire eszembe jutott Krisz.
- Ő, hogy van?!
- Remekül, de érted aggódunk - jött be Krisz.
- Sajnálom! Ha nem kértem volna, hogy vigyél vissza akkor nem történt volna meg!
- Ez nem a te hibád! Ne hibáztasd magad! Rendben?
- De...
- Nincs semmi, de! Nem tehetsz semmiről! - nézett rám szigorúan.
- De...
- Ella!
- Jó - bólintottam kelletlenül.