- Mi történt, Bence?! - rémültem meg a sötétben.
- Nyugi, biztos csak áramszünet van - nyugtatott a férfi.
- Szerinted meddig fog tartani?
- Nem tudom, ez változó - felelte. Próbáltam magamat nyugtatni, de a villámlás és egy hatalmas mennydörgés nem segített.
- Á! - sikkasztottam.
- Ne félj, itt vagyok - jött közelebb hozzám. Megfogta a vállam és rám nézett.
- Nem lesz semmi baj! Bízz bennem - kérte, mire bólintottam.
- Rendben. Bízok benned - néztem fel rá vadul dobogó szívvel. A kezével lágyan végig simított az arcomon, amitől kirázott a hideg.
- Bence... még mindig félek - suttogtam.
- Ne félj, Ella! Biztonságban vagy és tényleg nem lesz semmi bajod - suttogott ő is. Egy picurit megnyugtatott ezzel. De azért még mindig féltem.
- Te remegsz - mondta aggódva Bence.
- Nem igaz - tagadtam a nyilvánvalót.
- Ne tagadd, kérlek! Gyere bekísérlek a szobádba - indult el lassan, mire követtem. Mikor beléptünk a szobámba leültünk az ágyra. A villámlás megvilágította az arcát. Aggódva méregetett engem.
- Anyu! - rohantam be a szobájukba a vihar miatt.
- Mi a baj, picikém? - ült fel álmosan.
- Döjög és villámlik - néztem rá, mire felültetett az ágyukra.
- Ne félj, Ella, mindjárt vége lesz - nyugtatott anya.
- Biztos?
- Igen, addig aludj itt. Mi megvédünk téged mindentől - puszilta meg a fejemet anyu. Erre apa is felkelt.
- Mi a baj? - kérdezte álmosan.
- Fél a vihartól - suttogta anyu, mire apu arrébb feküdt, hogy én is odaférjek.
- Ugye mindig itt lesztek nekem?
- Igen, ígérjük - mosolygott anyu.
Az emlékek miatt kicsordult néhány könnycsepp a szememből. Hazudtak nekem, mert most nincsenek itt.
- Mi a baj?
- Semmi - töröltem le gyorsan a könnyeimet.
- Látom, hogy van valami - cirógatta az arcomat, de nem feleltem. Az államnál fogva emelte fel a fejem, hogy ránézzek. Nem mondott semmit, csak nézett. A villámlásnak köszönhetően láttam, hogy a tekintete a szemem és az ajkaim között ingadozik. Csendben figyeltem, hogy lassan felém hajolt, majd két puha és meleg ajkat éreztem a számon.