- Jézusom, ne haragudj! - mentem Bencéhez.
- Ég a szemem - fogta a szemét. Gyorsan a konyhába szaladtam és bevizeztem egy rongyot. Rögtön visszamentem Bencéhez.
- Sajnálom - térdeltem le hozzá és a szeméhez tettem a nedves rongyot.
- Ne sajnáld - szisszent fel.
- Kit találtak el a lövöldözésben?
- Senkit - vágta rá kapásból.
- Kit találtak el?!
- Tényleg senkit! Miért nem hiszel nekem?
- Mert a tévében...
- Túloznak. Most kinek hiszel? A hazudozó riportereknek vagy annak a rendőrnek, aki ott volt? - kérdezte már halkabban.
- Hiszek neked - hajtottam le a fejem.
- Ne aggódj, bármit kibírok - ölelt magához. Visszaöleltem, de amint elengedtem volt egy folt a fehér pulcsimon.
- BENCE! AZT MONDTAD SENKIT SE TALÁLTAK EL!! - kezdtem üvöltözni.
- Csak karcolás.
- Vedd le a ruhád! Most!
- Ella...
- MOST!
- Jó - sóhajtotta, majd levette a felsőjét. A látványtól kikerekedtek a szemeim.
- Inkább nem mondok semmit - vettem egy mély levegőt. Bementem a fürdőbe és kihoztam az elsősegély ládát, majd leápoltam a sérült férfit.
- Kész is vagy - néztem rá.
- Köszönöm - mosolyodott el halványan. Felálltunk a földről és én a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan letusoltam utána kimentem a konyhába inni egy kis vizet.
- Hogy vagy? - kérdeztem Bencétől.
- Jól... és mégegyszer köszi - nézett lassan rám.
- Semmiség - legyintettem ekkor hirtelen elsötétült minden.