Szinte rohantam vissza Bence lakására.
- Bocsánat! - kértem elnézést a kapuban álló nénitől, mire ő utánam szólt, hogy „De sietős valakinek!”. Hát igaza volt, mert siettem. Szinte berobbantam a bejárati ajtón, mire a nappaliban egy sík ideg Bencével találtam szembe magam.
- Hol voltál! - jött felém aggódva és mérgesen.
- Az most lényegtelen! Nézd! - nyomtam a kezébe a névjegykártyát. Elolvasta, majd rám nézett.
- Ez... ezt meg...
- Az utcán gitározgattam és énekeltem. Akartam venni magamnak kaját, csak siettem és nem mentem be a boltba.
- Miért nem szóltál, hogy éhes vagy?
- Nem akartalak felkelteni, de mit szólsz ehhez?! - kezdtem ugrálni, mint egy őrült kamasz.
- Őrült vagy - reagálta le az ugrálásomat, mire befejeztem.
- De ügyes vagy - tette hozzá mosolyogva.
- Oh yeah yeah yeah yeah yeah! - ugráltam ismét. Bence már csak nevetve megrázta a fejét.
- Tényleg dilis vagy.
- Szokd meg, besavanyodott rendőr bácsi - öltöttem ki rá a nyelvem.
- Nem is vagyok besavanyodott - tette karba a kezeit.
- De bizony az vagy - erősködtem.
- De nem!
- De igen!
- Nem!
- De! - ez ment még egy darabig, de végül feladta.
- Jó az vagyok... de akkor nem kapsz többet kaját - rohant a szobájába.
- Mi? Nee! Csak vicceltem! - rohantam utána.
- Nem, mert savanyú rendőr vagyok - válaszolt bentről.
- Bence! Visszaszívom! Nem vagy savanyú! Kérlek!
- Nem hallottam tisztán!
- Sajn... - itt összeestem.