~ HUSZONKETTŐ ~
A GYŐZTESEK GONDTALAN ÉLETE

A jobb napokat is megélt műhely ajtaja - válaszul a kora őszi forróságra - tárva nyitva várta az arra betévedő vendégeket. Aspen is egy volt közülük. Két héten belül másodjára volt kénytelen idejönni, a legutóbbi alkalommal ellentétben most egymagában lépte át a helyiség küszöbét.

- Csak nem egy újabb betört ablak? - A kopott műhelyasztal mögött álló középkorú férfi köszönés helyett szegezte neki a kérdést.

-  Most a konyha felöli - válaszolta kisvártatva. Ő sem sokat törődött a formaságokkal.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta a pult mögötti átjáróban egy barna, bongyorkás üstök tűnt fel. Glint - Aspen korábbi évfolyamtársa és nem mellesleg Cain legjobb barátja - ugyan olyan megvetéssel meredt rá, mint anno a vasútállomáson. Ha ő itt sertepertélhet az apja műhelyében, akkor Mattie is minden bizonnyal végezhetett már az iskolában...

Egy csinos kupac pénzérmét vett elő a zsebéből. Ránézésre sokszor annyinak tűnt, mint amit az üveges szolgáltatásaiért cserébe fizetnie kellene, de nem törődött vele. Nem megszámolta meg. Mielőbb távozni akart innen, hogy egyszer és mindenkorra megszabadulhasson a köpcös mester lesajnáló mosolyától, no meg a válla mögött leskelődő fia vádaskodó tekintetétől.

- Holnapra összeszedem a szilánkokat, és munkához láthat.

- Mire jó ez a szélmalomharc?

Az üveges már csak Aspen távolodó tarkójának tudta nekiszegezni a kérdését. A lány nem volt hajlandó megállni, de még csak felelni sem. Szimplán úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést, az mégis minden igyekezete ellenére befészkelte magát az elméjébe.

A régi házuk felé vezető úton bőven volt ideje ízlelgetni a kérdését.

Szélmalomharc? Tényleg ekkora ostobaságnak tűnik, hogy így ragaszkodik a régi otthonukhoz? 

A viadalon aratott diadala mellé pénzjutalom és egy új, kacsalábon forgó palota is dukált, amely mellett régi, szűkös lakásuk csak egy lepukkant putrinak tűnt. Minden kényelme ellenére, újdonsült lakhelyük mégsem volt teljes. Hiányoztak belőle a közös emlékeik, főleg azok, amiket Ezrah-val együtt élt át. A közös szobájuk padlóját borító megfakult kék szőnyeg a gyerekkoruk egy darabja volt, ugyan úgy ahogyan a könyvespolc felett őrködő maci is, amit az édesanyja vart neki a nyolcadik születésnapjára a bátyja egyik kinőt bézsszínű pólójából.

Aspent pontosan ez a nosztalgia vonzotta vissza régi otthonukba. Ezért szedte össze újra és újra a nappalijuk padlóját beterítő üvegszilánkokat és festette  le a házuk oldalára vörös festékkel mázolt vádaskodó szavakat.

A tortúrája körülbelül egy hónapja, az élőben sugárzott interjúja után vette kezdetét, egy olyan aprócska, ártatlannak tűnő dologgal, mint egy betört ablak.

Édesanyja tanácsára megpróbálta félretenni a paranoiáját és nem tulajdonítani neki túl nagy jelentőséget. Egyáltalán nem biztos, hogy szándékosan történt; akár az utcán játszó gyerekek eltévedt labdája is okozhatta...

Összetakarítottak, majd együtt felkeresték a körzet üvegesét. Glint apja ellenszenves egy fickó volt, de rajta kívül nem ismert más szakembert, akire rábízhatta volna a feladatot.

A munkálatok ugyan pikk-pakk befejeződtek, Aspen ezután azonban kötelességének érezte, hogy napjában egyszer ellenőrizze, hogy minden rendben van-e a házzal.

Egy ilyen járőrút során bukkant rá a következő neki címzett üzenetre.

"GYILKOS RINGYÓ"

A ház külső falára pingált rikító vörös betűket már nem lehetett félremagyarázni, csak sietve elkendőzni Mattie és egy nagy vödör festék segítségével. Mire végeztek a festéssel Aspen azt kívánta, bárcsak az ő lelkiismeretéből is ilyen hamar ki lehetne radírozni a bűntudatot.

A harmadik incidens után már nem kért segítséget, inkább egyedül látott neki a romok eltakarításának. Nem akarta, hogy lássák, mennyire felzaklatták a történtek.

A házat kipécéző vandálok ugyanis legutóbbi akciójukkal nemcsak a ház küszöbét lépték át, de egyúttal egy bizonyos lélektani határt is.

A néhai otthonuk nappali fényben valahogy még rosszabbul festett. Mintha egy szélroham söpört volna végig rajta. Felborított bútorok, szétdobált személyes tárgyak mindenütt. A padlót beborító üvegszilánkok csak ott nem ropogtak a csizmája alatt, ahol a partvis védekezően maga előtt tolva már megtisztította a terepet.

A legjobban mégis a tetőtérbe berendezett gyerekszobájuk látványa zaklatta fel őt. Az ő személyes holmijai vajnyi keveset érdekelték, a szoba másik vége viszont annál inkább.

Testvére oldala a távozása napja óta érintetlenül állt, azon hiú ábrándot éltetve, hogy egy nap talán mégis betoppan, hogy újra birtokba vegye a vastag porréteggel borított íróasztalát. Ezrah persze nem tért vissza a sírból, de barbár kezek helyette is elvégezték a rögtönzött takarítást. Könyvei és gyermekded ingóságai mind egy szálig a földön hevertek.

Aspen remegő kézzel pakolta vissza Ezrah dolgait az asztalra. Hiába nézte öt évig a könyvek, tollak és füzetek rögtönzött kompozícióját, mégsem volt képes felidézni, hogy minek hol volt a helye. Akárhányszor pakolta újra, az egész olyan ügyetlen összhatást keltett, hogy legszívesebben elsírta volna magát.

Hálát adott az égnek, hogy szenvedésének egyetlen szemtanúja a polcon pihenő macija volt. Másnak nem igen tudta volna megmagyarázni, hogy miért érintette meg olyan nagyon, hogy pár poros könyv és füzet új helyre került.

Ezrah hiánya eközben elemi erővel tört rá. Magához akarta szorítani őt, és bocsánatot kérni, hogy ő miatta dúlták fel a közös gyerekkoruk egyetlen érintetlen részletét. A könnyeivel küszködő Aspen jobb híján a keze ügyébe kerülő első dolgot szorította magához: a macit.

A megfakult anyag már rég nem hordozta Ezrah illatát, a könnyei felitatására mégsem találhatott volna jobb alanyt.

A lakás többi részének rendbe szedése már egyszerűbb feladat volt. Először a szilánkokat és a tollak tengerét söpörte össze, aztán a felborított bútorokat állította vissza a helyére. A használhatatlan dolgokat, mint amilyen a betört képkeretek és szétszaggatott párnákat egy kupacba gyűjtötte a szoba sarába.

Apró televíziójuk is elfoglalta eredeti pozícióját a komódon. Az antennái elég csálék voltak, így amikor Aspen ujjai megérintették a kerek bekapcsoló gombot nem sok jóra számított.

És mennyire igaza volt.

- Csodásan festesz drága Aspen...

Caesar kijelentését - most is ahogyan tette azt egy hónappal korábban az ezüstszínű bársonyfotelben ülve - jócskán túlzónak találta. Panem elnökével folytatott beszélgetése nem csak a pszichéjére hatott, de a külsejére is. Még az átalakító csapata által rápingált tetemes mennyiségű pirosító se tudott életet lehelni hullasápadt arcába.

- Mondd csak hogy vagy?

Aspen azzal az egyetlen egy elhatározással lépte át a stúdió küszöbét, hogy hazudni fog. Hazudni fog, mint a vízfolyás. Nem önmaga miatt aggódott, hisz Snow elnök szavai világosak voltak. Már bajnok, tehát érinthetetlen.

- Örülök, hogy újra itt lehetek...

- Mi pedig örülünk, hogy újra itt vagy! Mesélj, milyen a győztesek gondtalan élete?

- Nem tudok betelni vele... - A stúdióban ülő képmása nagy nehezen kierőltetett magából egy mosolygásnak csak jóindulattal nevezhető grimaszt - Néha már azt hiszem, hogy meg sem érdemlem.

- Badarság! A mérgek királynőjének kijár a luxus és az imádat. Mind láttuk a közvetítésben, hogy kisebb dulakodás alakult ki a hazaérkezésedkor a vasútállomáson... Dehát ez a népszerűség ára, nem igaz?

Aspen nem felet, csak lehorgasztotta a fejét. Nem tudott volna okosat mondani. Legalábbis olyat biztosan nem, mivel nem maga alatt vágta volna a fát.
Beszélgetőpartnere szótlanságára tekintettel, Caesar igazi profiként ragadta magához a kezdeményezést.

- Na de térjünk is a tárgyra. Az első beszélgetésünk alkalmával azt mondtad, hogy a testvéred emléke előtt tisztelegve szeretnél nyerni, mit gondolsz büszke lenne rád a bátyád, ha most látna?

A hologramon virító alakja egy pillanatra megmerevedett, jelenkori énje pedig pontosan tudta h mi játszódott le a fejében. Mintha csak újra Carver kezei szorultak volna a nyakára, a bűntudat felkúszott a torkába és megakadályozza, hogy akár csak egy hang is elhagyja a száját.

Mi oka lenne a büszkeségre? Csalt, hazudott és gyilkolt azért, hogy itt lehessen.

A testvére ezzel szemben nem mocskolta be a kezét. Nem vált a játékmesterek bábjává.

Önmaga maradt a legvégéig.

Ő viszont nem.

Ezrah tisztán játszott, és meghalt.

Ő viszont nem.

Azt is tudta, hogy Ezrah nem akarta volna, hogy úgy végezze, mint ő. Bármilyen morális dilemmánál ezerszer többre értékelte volna, hogy hazatért. Megbocsátott volna neki mindenért.

Ő viszont nem tudott. Saját magának biztos nem.

- Azt hiszem igen.

- Kettőnk között szólva - itt Caesar kaján vigyorral a képén kikacsintott a kamera felé - a játékmesterek előtti bemutatóra kapott pontjaidat leszámítva, nem te tűntél a legesélyesebb kiválasztottnak. Mégis itt vagy? Mi a titkod?

Te aztán nem vesztegeted az időt Caesar...

Mély sóhajtás következett. Itt volt az ideje egy újabb marok hazugságot elhinteni a tudatlan nézők között.

- Ti vagytok a titkom... - kipillantott a kamerára, hogy egyenesen a nézők szemébe nézve beszélhessen. Azt persze nem kötötte az orrukra, hogy a hangja sokkal inkább a félelemtől, mintsem a meghatódástól remegett. - A Kapitólium támogatása és szeretete nélkül mit sem értem volna... Örökké hálás leszek nektek!

Miután Caesar Flickerman elköszönt a nézőktől, és az élő adást jelző piros lámpa is kialudt, Aspen szótlanul feltápászkodott, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. Lerúgta magáról a kényelmetlen magas sarkút és így mezítláb masírozott a szobája felé. Egy életre eleget színészkedett. Mihamarabb meg akart szabadulni a fullasztó smink rétegtől, ahogyan az arcára erőszakolt mosolytól is.

Őszintén reménykedett benne, hogy ez a nap már nem tartogat több kellemetlenséget a számára. Eljátszotta a Snow által ráosztott szerepét; nem akart mást, mint bezárkózni a körzete felé robogó vonat fülkéjébe, hogy végre erőt vehessen rajta a zokogás. Rettegett, hogy mi várja majd otthon. Egy feldúlt ház? A szülei vérbe fagyva?

Végül azonban nem várta otthon semmi borzalom.
Egyelőre legalábbis.

- Tudod ez nem a jó fajta nosztalgia.

Mattie szemrehányó szavai ostorcsapásként szelték át a némaságba burkolódzó ház nappaliját.

Hiába ismerte fel rögvest a hang gazdáját, Aspen érzékszervei megvadultak. Izmai megfeszültek, a szíve majd kiugrott a mellkasából, a fenyegetően magasba emelt partvis nyele pedig majd' csúszott nyirkos tenyeréből.

- Nem kéne így mögém lopakodnod!

Nincs veszély... Nincs veszély. Nincs. Veszély. A pulzusa azonban továbbra sem akart visszatérni a normális kerékvágásba.

- Neked meg nem kéne újranézned ezt a szart.  - Aspen eközben leengedte a partvis és elhátrált a szóban forgó készüléktől. A kanapéhoz sétált, letámasztotta a seprűt, majd levetette magát a kanapéra. Egy perccel sem tudott volna tovább álldogálni, még akkor sem, ha fegyvert szorítottak volna a fejéhez. Remegő térdei
kegyelemért könyörögtek. - ha nem ismernélek, azt hinném, hogy ez a kóros önimádat egyik tünete...

- És úgy, hogy ismersz?

Aspen az arcát tartó ujjai közül lesett ki a legjobb barátnőjére. Mattie a gyermekded gesztus láttán megeresztett felé egy elnéző mosolyt.

- Mazochizmus, minden kétséget kizáróan.

Elsőre nem felé indult, helyette a statikus sistergést sugárzó televízióhoz sétált, hogy kikapcsolj azt.

- Ne gyere közelebb, mert bárhol lehetnek szilánkok... - motyogta, de figyelmeztetése süket fülekre talált. A tévé elnémult, nem sokkal később pedig a jobb napokat látott kanapéjuk besüppedt mellette.

-  Nem vagyok cukorból Aspen.

Valóban nem, de a barátságunk ténye a te homlokodra is hatalmas célkeresztet rajzol.

- Hogy találtál meg?

- Nem voltál otthon, Ceceliánál és Savera-nal se. Nem volt egy agysebészet.

- Ilyen kiszámítható lennék?

- Csak annak, aki ismer téged. - Mattie egy lusta ásítás kíséretében hatalmasat nyújtózott. Tizennyolc éves létére úgy kattogtak az ízületei, mint egy nyolcvan évesnek – Szólj, ha folytathatjuk a pakolást.

- Kicsit még pihentetem a szemem.

Mattie ásítása ragadósnak bizonyult. Szemhéjai elnehezedtek, légzése pedig lelassult. Semmi sem érhetett fel az otthona nyugalmával.

- Szundikálj csak nagypapa.

Aspen megengedett magának egy halk kuncogást. Mindketten koravének voltak a maguk módján.

Mattie vigyázó tekintete alatt gyorsan álomba szenderült. Aspen nyugalma azonban kérész életűnek bizonyult.

Az emeleti szobából érkező csörömpölés hallatán úgy pattant fel, mintha áramot vezettek volna a testébe.

- Mi volt ez?

Mattie, aki szintén elbóbiskolhatott értetlenül nézett körbe.

- Nem tudom.

A pánik és a kiszolgáltatottság jól ismert kombinációja, cselekvésre sarkalta őt.

- Maradj itt... Körbe nézek.

Aspen süket fülekre talált. Mattie úgy követte őt, mintha a tulajdon árnyéke volna. Aprócska otthonuk nem sok búvóhelyet biztosított a lehetséges betolakodók számára. Nem is kellett végig járniuk az egészet. A szaglásuk megelőzte őket.

Füst. Az a maró, könnyre fakasztó fajta.

Az utcafrontról végignézve egykori otthonukon Aspen gyomra görcsbe rándult. A lángokban álló tetőszerkezet ropogása azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban maga alá temeti majd' tizennyolc év összes emlékét. Aspen gyermekkorának utolsó érintetlen darabjai a tűz martalékává készültek válni, ezt pedig nem nézhette végig tétlenül.

Egy viseletes fehér konyharuhát az arca elé tartva rohant végig az emeletre vezető keskeny lépcsősoron. Sem a józan ész, sem pedig Mattie veszett rikácsolása nem tarthatta őt vissza. Meg kellett mentenie azt a keveset, ami az ártatlanságából megmaradt.

Az egyetlen dolog, amiből a körzete sose szenvedett hiányt, azok a különböző textíliák voltak. A meleg takarók óvták meg őket a hideg téli éjszakák borzalmaitól, a dekorációként kiaggatott mintás függönyök és szőttesek pedig még a szegényes otthonok számára és igazi ékül szolgáltak.  

A lépcső tetején állva pont ezek a színes textíliák árulták el őt. Égett a függöny, égett a szőnyeg és égett a ruhásszekrényből kikandikáló szegényes ruhatára is.

Ahogy végignézett a szobán, amely oly sok vidám gyermekkori emléknek helyszínéül szolgált Aspen nem látott mást csak lángokat, füstöt és a kettő ötvözeteként születő pusztulást.

Ez volt az ő átka? Bármi, ami kicsit kedves a számára romlásra van ítélve?

Ahogy ez a gondolat szöget ütött a fejébe, földbe gyökereztek a lábai. Talán mindenkinek jobb lenne, ha itt maradna. Akkor nem árthat már másoknak.

Gyerekkori macija pontosan ott ült, ahol a pakolás végeztével hagyta: Ezrah ágya közepén.

Jó lesz itt nekem gondolta. Leült és jó erősen magához szorította macit.

A tűz ropogása Savera kandallójára emlékeztette őt. Lecsukott csukott szemhéján keresztül átsugárzó sárgás fénytől és az orcáját melegítő hőtől pedig az idős asszony kertjében eltöltött gondtalan nyári napok emléke sejlett fel előtte.

Olyan nyugodt itt minden.

A macit szorosan magához ölelve megbékélt a sorsával. Ha a víz nem tudott végezni vele, akkor a tűz most elvégzi helyette a piszkos munkát.

Micsoda nevetségesen irónikus helyzet.

Aspennek nem sok ideje maradt filozofálni. Egy a karjára vasmarokkal rászoruló kéz álló helyzetbe tornázta őt és kirángatta a szobából. Nem volt ereje ellenkezni, csak ment amerre húzták őt. Le a lépcsőt, át a füsttel teli nappalin és végül ki a tiszta levegőre.

- Neked teljesen elment az eszed?! - Mattie két köhögés között jó egy arasznyi távolságról ordított bele az arcába.

- Visszajöttél értem...

- Persze, hogy visszajöttem, te tökkel ütött!

Aspen szemeit a kék ékboltra szegezve elmosolyodott.
A napkorong glóriaként ragyogott a fölé tornyosuló barátnője feje felett. Ő volt az őrangyala, ehhez nem volt semmi kétség.

Utólag egészen biztos volt benne, hogyha Mattie épp nem azzal lett volna elfoglalva, hogy kiköhögje a tüdejét, bárgyú mosolya láttán biztos felpofozta volna.

Ő persze nem érthette a dolgot.

Valakinek mégiscsak megérte harcolni azért, hogy megmentsen.