~ TIZENHAT ~
VÉGJÁTÉK

Az elkövetkező egy nap gyorsított felvételként pörgött le Aspen szeme előtt.

A túlélési ösztöne mondhatni csúcsra járatódott, Megállíthatatlanul menetelt, hiszen tisztában volt vele, hogy minden egyes megtett lépéssel közelebb került hozzá, hogy viszont láthassa a szeretteit.

Már végjátékban voltak, Aspen pedig versenyt futott az idővel.

Csak kétszer tartott pihenőt. Először azért, hogy éjfürtöt szedjen, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felturbózza az Asciátől szerzett dobótőr készletet. Ki akarta küszöbölnie az esetleges pontatlanságát; a bogyó mérgező nedűjével átitatott pengénél kevés dolog lehetett halálosabb.

Titkon reménykedett benne, hogy talán mégsem kell használnia őket; eleget gyilkolt hozzá, hogy mardosó lelkiismerete egy életre a sarkába loholjon.

Nem hitte volna, hogy képes lesz még jobban gyűlölni a Kapitóliumot, mégis a viadal vége előtt alig huszonnégy órával bármit megtett volna azért, hogy csak a tizedét visszaadja nekik abból, amit vele tettek.

Először a túlélés, aztán a bosszú nyugtatta magát. Utána ráérünk azzal törődni, hogy mi is maradt meg belőlem a viadal után.

Másodjára azért torpant meg, hogy tábort verjen a gát tövében. Szervezete a végkimerülés jeleit mutatta, így muszáj volt pihennie pár órát. Felmászott egy fára és onnan figyelte a bőségszarú üresen kongó tisztását. Cain igazat beszélt, a hivatásosok táborát valóban feldúlva és -, ami még fontosabb - üresen találta. Carver és a bandája valahol máshol verhetett tanyát.

Aznap este hét képet vetítettek az égboltra; a hatodik körzeti lányon és a kettes körzeti hivatásos fiún kívül mind vádlóan meredtek le rá.

Habár az elesett kiválasztottak arcképének már rég nyoma veszett, Aspen makacsul a tenyerébe temette az arcát. Hagyjatok békén, csak azt tettem, amit tennem kellett... Ez persze - egy gyilkos szájából - gyenge kifogásnak hangzott.

Engedélyezett magának egy pillanatnyi gyengeséget; máskülönben félő volt, hogy csak egy megbomlott elméjű, hasznavehetetlen győztes tér vissza az arénából.

Fenébe a kamerákkal...

Az orcáin végig folyó könnycseppek megállíthatatlanul patakoztak.

Nem várta el, hogy a kapitóliumi nézők megértsék miért siratja elesett ellenfeleit, ahogyan azt sem az áldozatai családjának szíve megessen rajta. Ha nem tapasztalja meg a saját bőrén az aréna borzalmait, ő se bocsátott volna meg soha.

Másnap reggel már jóval pirkadat előtt útnak indult. A gátat körülölelő hegyoldal megmászása mellett az eddigi enyhén felfelé enyhén lejtő terep jócskán eltörpült. Nem csoda hát, hogy a vérfürdő kitörésekor egy épeszű kiválasztott se menekült errefelé.

A Nap tetőzésekor körülbelül fél úton járhatott a csúcs felé. Éppen egy idilli tisztáson vágott át, amikor az első rengés ledöntötte őt a lábáról. Úgy tűnt a játékmesterek ezzel a kis ízelítővel a többi kiválasztottakat is fegyelmeztetni akarták a rájuk leselkedő veszélyre.

Egy-két horzsolást és zúzódást, valamint őket kísérő válogatott szitokszavakat leszámítva Aspen épp bőrrel megúszta a dolgot.

Más viszont nem volt ilyen szerencsés. Alig száz lépésre tőle hatalmas robajjal indult meg a föld. A fák recsegését keserves jajszó törte meg, a várt ágyúszó viszont elmaradt. Bárkit is temetett maga alá föld még életben volt és szenvedett.

Annak ellenére, hogy az ötlet minden racionalitást nélkülözött, Aspen a hang forrása felé indult. Abban reménykedett, hogy a játékmesterek is tűkön ülve figyelik, a mesterkedését. Vajon kegyelmet gyakorol vagy újfent a kegyetlen oldala tör a felszínre?

Óvatosan közelítette meg a kaviccsal, sárral és gyökerestől kicsavart kitölt fákkal tarkított területet. Először egy megtépázott kabát maradékát pillantotta meg, majd a gazdája vörös tincseit. Annie egy kidőlt fa alá szorulva várta a végzetét.

-  Kérlek! – A fejét ugyan nem tudta felé fordítani, de esdeklő tekintetével, amely még egy pengénél is mélyebbre hatolt, kitartóan szuggerálta őt – Kérlek!

Aspen lába földbe gyökerezett. Hiába fantáziált erről már a viadal kezdete előtt - most, hogy voltaképpen az ölébe hullott a bosszú - mégis habozott.

- Sajnálom... – suttogta, majd kezeit feltartva hátrálni kezdett.

- Ne hagyj itt! Kérlek, nem akarok egyedül meghalni...

Nem tudta, hogy mi ütött belé, de a teste önkéntelenül is engedelmeskedett volna a negyedik körzeti lány utolsó kérésének. Mellé guggolt és megfogta a kezét. Igy, hogy düh és előítéletek nélkül végignézett az összetört testén már világosan látta, hogy mivel is vehette le Finnicket a lábáról.

Ártatlan volt és tiszta, még a sárkupac közepén is.

- Félek...

- Én is... – vallotta be Aspen, habár az ő szájából képmutatásnak tűntek ezek a szavak. Az ő szíve még sokáig készült dobogni. 

- Ugye megteszed?

Aspen lehunyta a szemét és bólintott egyet. De nem a macheteje után nyúlt; ahhoz nem volt ereje. Inkább egy fél maréknyi éjfürt bogyót vett elő a táskájából és Annie kezébe helyezte őket.

- Itt maradsz velem?

Újabb bólintás következett.

- Ameddig el nem dördül az ágyú...

- Köszönöm.

Az éjfürt nem cáfolta halálos hírnevét. Nem sokkal az után, hogy Annie a szájához emelte a gyümölcsöt már el is dördült az ágyú. Halovány ajkait bordóra színezte a bogyó leve. 

Miután gondosan lezárta a lány szemeit feltápászkodott a földről. Nem volt több vesztegetni való ideje. A nézők bármelyik pillanatban elunhatták magukat, ezt pedig a játékmesterek egy újabb földcsuszamlással vagy talán még valami annál is rosszabbal honorálták volna.

Aspen úgy tervezte -, ha elég gyors hozzá - szárazon megúszhatja a dolgot; a játékmesterek azonban újfent keresztül húzták a számításait.

Az özönvíz, nem csak az alacsonyabban fekvő területeket árasztotta el, de a víztározó feletti részeket is jócskán. Miután a biztonságosnak ítélt magaslatok is vesztőhellyé változtak, Aspen  nyomában az egyre csak emelkedő vízszinttel az életéért rohant.

Ha teljesen őszinte akart lenni, a megpróbáltatásainak okaként azért mégsem csak a játékmesterek kegyetlensége volt egyedül a felelős. A karján viselt óra ugyan figyelmeztette őt a közelgő veszélyre, de figyelmen kívül hagyta. Túl sokat időzött Annie-val, aminek aztán meg is lett a böjtje.

Mégsem bánta meg, hogy eleget tett a haldokló lány kérésének. Valamicskét legalább visszanyerhetett a viadal által megcincált emberségéből.

Az erőltetett tempótól szúrt az oldala, de nem lassíthatott. A föld úgy rengett, mintha sose akarná abbahagyni, az útjába dőlő fák recsegését pedig csak a nyomában loholó hullámok moraja tompította.

Miközben Aspen kitartóan szlalomozott, a megmaradt kiválasztottak úgy hullottak, mint a legyek. Ágyúszó, ágyúszó hátán, ameddig - ha a számításai helyesek voltak - rajta kívül csak egy túlélő maradt.

A harmadik helyezett halálát jelző dörej után vízszint emelkedése egy csapásra abbamaradt. Aspen sejtette az okát: Kapitóliumban nagy showt akartak, ahhoz pedig nem volt elég, hogy a második helyezett szimplán vízbe fúl. Egyiküknek végeznie kellett a másikkal.

Aspen figyelme - tudva, hogy az utolsó ellenfele bármelyik pillanatban az életére törhet - egy pillanatra sem lankadt. Mivel már korábban gondoskodott róla, hogy az összes pengéje alaposan be legyen borítva a bogyók nedvével, így nem maradt más hátra, mint hogy kifújja magát és várjon.

Carver csurom vizes alakját jó tíz perc múlva kiemelkedik a vízből. Nem lepődött meg hogy viszont látja, de nem is örült neki. A viadal első napjának emléke túlzottan élesen élt még benne. Legalább azt az átkozott baltát elhagyta valahol, könyvelte el magában miközben útjára bocsátotta az első dobókést.

Ezt további kettő követte; Carver viszont - annak ellenére, hogy kis híján a habok martalékává vált - túl fürge volt ahhoz, hogy Aspen pár karcolásnál nagyobb kárt tegyen benne.

A játékmesterek már biztosan bánják, hogy ilyen magas pontszámot adtak nekem a nagy semmire...

Az ötödik és egyben utolsó dobása végre valahára célt ért. Egyenesen a fiú vállába fúródott, de még ez a hirtelen fájdalom sem volt képes megállítania, vagy akár csak minimálisan lelassítani őt.

Szitkozódva kirántotta a kést és úgy rohant tovább felé, azzal az eltökélt szándékkal, hogy a puszta kezével vessen véget a viadalnak.

Akkora lendülettel döntötte le a lábáról, hogy Aspennek arra sem volt ideje, hogy előrántsa a machetejet. A dombon lefele gurulva mindkettőjük szeme előtt az otthonuk képe lebegett; azzal az aprócska és el nem hanyagolható különbséggel, hogy amíg Carver víziója egyre csak élesedett, Aspen látása - torkára szoruló a két erős kéznek köszönhetően -  folyamatosan homályosodott.

Az agyát elborító köd ellenére Aspen foggal és körömmel küzdött, az életéért. Ha felül kerekedni nem is tudott a nála kétszer erősebb és nehezebb fiún, egy kis időt még talán nyerhetett magának, ameddig az éjfürt kifejti a hatását.

Földet érésük után nem sokkal Carver szorítása valóban fokozatosan enyhülni kezdett. Ő is megérezhette, hogy valami nincsen rendben, mert két köhögés között egyik remegő kezével elengedte a veszettül rúgkapáló ellenfelét. Aspen ezt használta ki a menekülésre; először fültövön, majd gégén vágta a fiút.

A nézők valószínűleg nem tudták eldönteni, hogy melyikük fuldoklása a szánalmasabb. Aspené, akinek kis híján összeúszták a légcsövét, vagy Carveré, akinek a szervezetét lassan, de biztosan megbénította a méreg.

- Mi ez?

Őszintén csodálkozott rajta, hogy a fiú egyáltalán képes volt hangot kierőltetni a torkán. Két méter választotta el őket egymástól, a rezzenéstelen vízfelszíntől pedig csupán egy karnyújtásnyi távolság.

- Mit tettél velem? - Carver orrából és szájából vér szivárgott a remegés pedig már lassan az egész testére kiterjedt.

Aspen eközben csak a fejét rázta és az iszapos talajon kúszva megpróbált a lehető távolabb kerülni a fiútól. Hang nélkül zokogott és azt kívánta bárcsak vége lenne az egésznek. Alig kapott levegőt, minden tagja sajgott és - mivel a lejtőn lefele gurulva elhagyta a machetéjét - teljesen fegyvertelen volt.

Az idő viszont neki dolgozott; minden egyes szívdobbanás egyre távolabbra vitte a mérget Carver szervezetében. Erre az ellenfele is ráébredhetett, mert utolsó erejével újfent Aspen életére tört. Mivel a kezei szorítására már nem tudott támaszkodni, az elemekre bízta a piszkos munkát.

Aspen kapálózása közel s távol felkavarta a vízfelszín nyugalmát. Hiába küzdött, rúgkapált és visított, Carver még így legyengülve is képes volt beráncigálni őt maga után jéghideg vízbe, hogy aztán a vállát megragadva a felszín alatt tartsa.

A körülötte lévő víz lassan rózsaszínre váltott. Nem tudta volna megmondani, hogy Carver patakozó vére színezte-e meg, vagy csak az oxigén hiányos elméje tréfálkozik vele.

Inkább lehunyta a szemeit és maga elé képzelte a szerettei arcát. A kisírt szemekhez csalódott ábrázatok dukáltak, Aspen pedig igazat adott nekik. Olyan közel járt... Ezért hazudott, ármánykodott és gyilkot, hogy aztán egy karnyújtásnyira a győzelemtől, elhappolják az orra elől?

A következő pillanatban Carver teljes súlyával ráborult. Végtagjai görcsösen rángatóztak, Aspen pedig a víz torzításában is látta, hogy fennakadtak a szemei.

Nem emlékezett rá, hogy hogyan kecmergett ki a partra, csak arra, hogy minden megmaradt erejére szüksége volt hozzá, hogy eltolja magától Carver tónustalanná váló testet.

Valahol a távolban Claudius Templesmith mennydörgő hangja is felcsendült, de Aspen egy szót sem értett belőle.

Olyan ólmos fáradtság lett úrra a tagjain, hogy már a fejét is nehezére esett megtartania. Megállíthatatlanul forgott vele a világ, a tüdejébe áramló éltető levegő pedig úgy marta, mint a smirgli.

Iszapos talajon elterülve fehér foltok és elmosódott színes alakok kúsztak be a látóterébe. Jöjjenek csak gondolta miközben lehunyta a szemét, hogy átadja magát az eszméletlenség megkönnyebbülést nyújtó mámorának. Mit bánom én...