~ TIZENNÉGY ~
A VÉGZET ALMÁI

Reveree ordítása az egész környéket törékeny nyugalmát felzavarta. A vadkacsák csapatostul felröppentek fel, hogy új menedék után nézzenek és mintha a fák is megérezték volna a közelgő vérontást. Az ágaik recsegtek-ropogtak a feltámadó szélrohamban.

A játékmesterek fokozni akarják a feszültséget könyvelte el magában, miközben dideregve összehúzta magán a kabátját. Nekik ez csak egy nagy show, ami minél brutálisabb, annál nagyobb sikert arat.

Azzal viszont senki sem törődött, hogy ahányszor csak Aspen lehunyta a szemét - az ötödik körzeti lány mellett - Reveree dühtől eltorzult ábrázatát látta. Gyilkos, gyilkos ordibálta felé jóval azután is, hogy a hangja a valóságban beleveszett az erdő neszeibe.

A két ágyúszó után hosszú percekig mozdulatlan maradt. Az összes kamera – azokat kivéve, amik az első körzeti lány tombolását követték – őt vette. A nyolcadik körzeti vézna lányt, aki túljárt a hivatásosok eszén, de teljesen mégsem tudott megszabadulni tőlük. Továbbra is csapdában volt, körbevette két vérszomjas kiválasztott, akik még a korábbinál is elszántabban kívánták a vesztét.

Csak egy pillanatra dugta ki a fejét a fedezékből, de a szeme elé táruló kép - no meg a füle mellett elsuhanó penge - rögvest visszakergette őt a biztonságos menedékébe.

Velük is végeznem kell, vagy itt esz meg a fene...

- Gyújtsuk fel a házat és tűnjünk innen, mert éhen halok! – ez második körzeti lány szavai hallatán jeges borzongást lett úrra Aspenen. Bárha jobban belegondolt, halálra égni biztosan kegyesebb vég lett volna, annál, amit Reveree tervezhetett neki. - Hadd süljön csak ropogósra a ringyó... Menjünk vissza a táborba, Ryfle ott vár ránk!

- NEM!

- Nem?

- Nem megyünk innen egy tapodtat sem. Ascia, tedd el a gyufát! – fémes csörgés következett; Reveree minden bizonnyal előhúzta a kardját, hogy plusz nyomatékot adjon a szavainak.

- Nem akarod hallgatni a jajgatását, amikor a lángok nyaldosni kezdik a testét?

- Semmit, de semmit nem szeretnék jobban, de ha felgyújtjuk a házat, akkor nem lesz mit eltemetnie a szüleinknek...

Aspen anélkül, hogy szemtanúja lett volna a beszélgetésüknek, a hangjukból tisztán ki tudta venni az érzelmeiket.

Reveree gyásza elködösítette az elméjét és száműzött belőle minden racionalitást. Csak a bosszú járt a fejében, pont úgy, mint az ő esetében, ha Finnick Odairről volt szó. Az Ascia nevezetű lány a kettesből szintén dühös volt, de sokkal inkább Reveree makacskodása zaklatta fel, mint a két szövetségesük elvesztése. Számára Aspen csak egy idegesítő légy volt, aki a fejük felett repkedve ellopta előlük a rivalda fényt.

-  Tábort verünk és várunk holnapig aztán majd kitaláljuk, hogy tudjuk leszedni onnan...

Ascia nem válaszolt, de Aspen biztos volt benne, hogy az egész tervet Reveree-vel együtt a pokolba kívánja. Egy étlen-szomjan ráadásul a hálózsákjaik nélkül a kemény földön eltöltött este nem volt a legideálisabb a bőségszarúban talált felszerelések kényelméhez hozzászokott hivatásos kiválasztottak számára.

Nem mintha a fejük felett gubbasztó Aspennek kényelmesebb estéje lett volna. A jeges széllel szemben mit sem ért a pokróc, amibe bebugyolálta magát. Miután a Nap alábukott a láthatárnak, a hőmérséklet drasztikusan esni kezdett. Egy újabb hálátlan ajándék a játékmesterektől személyesen.

A didergés gyenge kifejezés lett volna arra az állapotba, amibe Aspen pár órán belül került. A hideg a csontjáig hatolt, a végtagjai pedig úgy elgémberedtek, hogy attól félt, a következő szélroham lefújja őt a tetőről.

Alatta a két megmaradt hivatásos kiválasztottnak egy egészen más problémával, az éhséggel kellett szembenéznie.

- Remélem Ryfle nem lépett le a kajánkkal, mert akkor esküszöm élve megnyúzom!

- Ennyire bízol a társadban?

- Ő nem a társam... Csak egy körzetből jöttünk, ennyi az egész. A fenébe is farkaséhes vagyok! A fél karomat adnám egy vekni kenyérért... Hol vannak ilyenkor a támogatóink?

Ez a kérdés az este folyamán Aspenben is többször megfogalmazódott. Az aznap elesett kiválasztottak arcképét már órákkal ezelőtt kivetítették, Reveree és Ascia pedig a tűz kellemes melegét élvezve váltott őrséggel eltették magukat másnapra.

A hivatásosokkal ellentétben neki volt elég élelme. Egy tucat konzerv sorakozott a táskájában; ő inkább egy hálózsákért adta volna a fél karját, mielőtt még lefagyott volna.

Talán a kapitóliumiak mégsem zártak annyira a szívükbe, mint azt ahogyan azt gondoltam. Úgy nézett ki, hogy hiába a játékmesterektől kapott magas pontszám és hiába volt Delphine minden tehetsége is. Két gerincén végigfutó borzongás között Ceceliára gondolt és az ígéretére, miszerint mindent megtesz, hogy élve kihozza őt az arénából.

Ha azt szeretnétek, hogy könyörögjek, hát legyen...

Felszegte a fejét, hogy a kamerák tiszta képet kapjanak a csillagok fényében fürdőző elcsigázott arcáról és úgy tátogta el a következő szavakat.

-  Kérlek... kérlek...Kérlek

Aspen hosszú percekig kémlelte az égboltot és várta a csodát. Ahogy telt-múlt az idő, Aspen minden egyes eltelt másodperccel dühösebb lett.

Egy két lábon járó hulla vagy kicsi lány visszhangozott a fejében Finnick szavai. Az ő Annie-ja persze még vígan éldegélt, amíg ő egy háztetőn dekkolt, élet és halál között egyensúlyozva, miközben a szponzorok annyi potenciált sem láttak benne, hogy küldjenek neki egy rohadt hálózsákot.

Még igen is élek, és élni fogok! akarta kiabálni, de egy hang se jött ki a torkán.

A perifériás látásában egy apró ezüstös tárgy villanására kapta fel a fejét. Az ide-oda himbálózó ejtőernyő látványára a düh helyét a remény szikrájával váltotta fel. Hát mégis van olyan szponzor, aki bízik bennem.

Egy csapásra visszatért az élet a végtagjaiba; úgy vetette rá magát a csomagra, mint egy kíváncsi kisgyerek. De még mielőtt kibonthatta volna a csomagot, az égbolt felé emelte az arcát. Hiába gyűlölte őket, nem akart hálátlannak tűnni; Adni kellett a formaságokra.

- Nagyon köszönöm...

Ez ezüstös tartó fedelét lefeszítve egy összecsavart hálózsákra lelt. Az ajándékához pedig egy kis kézzel írott üzenet is tartozott.

Csavard be magadat és járj túl az eszükön!

-  C

Cecelia rövid üzenetét a kabátja zsebébe süllyesztette és befészkelte magát a hálózsák melegébe. Ég és föld volt a két állapot. A végtagjain túl, mintha lassan az agya is kiolvadt volna.

Járj túl az eszükön... Járj. Túl. Az. Eszükön. Aspen.

Az ötlet úgy villant be az elméjébe, mint a ménkű. Az ejtőernyőre pillantott is megengedett magának egy sejtelmes mosolyt. Önzőség lett volna hagynia, hogy csak ő kapjon ajándékot.

A manszanilyafa gyümölcsei pont beleillettek az összecsavart hálózsák tartójába. Fejenként két ínycsiklandozó alma, pont mintha nekik szánták volna.

Az őrséget épp vivő Ascia félálomban volt, Reveree pedig a hasán feküdt, így Aspen alkalmasnak ítélte a pillanatot, hogy a fejükre dobja a halálos meglepetését.

Kibújt a hálózsákja melegéből és hangtalan árnyékként a tető pereméhez kúszott. Lélegzetvisszafojtva eresztette útjára a csomagot. A szerencse  újfent neki kedvezett. Az ezüstös ejtőernyő olyan elegánsan hullott alá és landolt Ascia fejénél, mint egy tollpihe.

A lány előrántotta a a pengéjét és talpra ugrott, amitől Reveree is felriadt az álmából. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem leselkedik rá veszély – legalábbis nem olyan, amit felismer volna – elégedetten elvigyorodott.

-  Na végre! Már itt volt az ideje...

A tárolót kibontva azonban lefagyott az arcáról a mosoly.

- Almák? Komolyan?

Reveree megrántotta a vállát és kivett magának egy gyümölcsöt.

- A semminél jobb, nem? – azzal beleharapott a termés édeskés húsból.

- Nem rossz... – jelentette ki Ascia, miután ő is megízlelte az alma szerű gyümölcsöt.

Még csak nem is gyanakodtak, miért is kellett volna neki? A szponzoroknak nem állna érdekükben az életükre törni.

Aspen a kezébe temette az arcát és úgy várta, hogy a méreg kifejtse a hatását.

Nem mozdult, a lentről érkező hangok épp elég beszédesek voltak. Először krákogás, majd szitkozódás, végül pedig a haldoklók semmivel össze nem keverhető hörgése következett. Aspen elmozdította a tenyerét az arca elől és inkább a fülére szorította azt, hogy kizárhassa a hangokat. Már pirkadt, de az ágyút még nem sütötték el.

Óráknak tűnő percek teltek el, amire volt annyi lélekjelenléte, hogy lenézzen a tetőről. Asciából a tóhoz félúton feküdt mozdulatlanul. A fejét keretező vértócsán kívül semmit sem látott, így Aspennek Reveree borzalmas látványával kellett beérnie.

Az első körzetből származó lány a hátán feküdt, arca pedig csúnya lilás árnyalatot öltött. Orrából és szájából vér szivárgott, a nyakát pedig mély karmolások barázdálták, ami minden bizonnyal saját körmeinek munkája volt. Habár egész teste remegett, bevérzett szemeivel kitartóan és vádlóan nézett az ég felé.

Két újabb kiválasztottak küldtem a halálba gondolta keserűen Aspen, miközben lemászott a ház oldalán. Ha ez nem elég, hogy bizonyítsam a rátermettségem a szponzoroknak, akkor semmi sem.