~ TIZENHÁROM ~
KELEPCE

Aspen a következő két napban megbizonyosodott a kabátja zsebében talált térkép megbízhatóságáról.

A viadal első napján egészen addig menetelt, ameddig – a térképen jelölt módon - az egyre nedvesebbé váló talaj cuppogni nem kezdett a bakancsa alatt.

Az alkony egy tisztás szélén érte, ezért jobbnak látta, ha tábort ver az egyik kellően masszívnak tűnő fa ágai között. A mászás játszi könnyedséggel ment a számára; titkon még reménykedett is benne, hogy a mutatványt minden másodpercét rögzítették a játékmesterek rejtett kamerái. Inkább ezt mutassák meg az ismétlésben, mint azt ahogyan az ötödik körzeti lány gyomrába vágja a kését.

Kapucniját mélyen a fejére húzta és szorosan belecsavarta magát a táskájában talált vastag pokrócba. A kapitóliumi lakosztálya fűtött takarói után sóvárogva várta, hogy felcsendüljön Panem himnusza. Nem volt más hátra csak az, hogy az éjszakai égbolton megjelenjenek a ma elesett kiválasztottak arcképei. Meg kellett tudnia, hogy kik vannak még játékban.

Miután a hangszórók elhallgattak egyből a hármas körzet fiú kiválasztottjának arca következet. Tehát az egyes és kettes körzetből mindenki túlélte a vérfürdőt. Ezután a Malik nevezetű fiú következett, akinek Carver - baltája egyetlen jól irányzott suhintásával - elválasztotta a fejét a vállától. Az ötös körzeti lány arcképét csak egy futó pillantással nyugtázta. A vére az ő kezéhez tapadt, ezen nem volt mit szépíteni. Ellery után a kilences és tízes körzeti fiúk következtek, ami azt jelentette, hogy Cain Annie-hez hasonlóan egyelőre épp bőrrel megúszta a dolgot. Az áldozatok sorát a tizenegy és tizenkettes körzet zárta. Közülük - követve a sok éves szomorú sémát - egy kiválasztott se élhette meg a viadal másnapját.

Tizenegy ártatlan gyerek, akik egy koporsóban térnek vissza az otthonába.

Aspen elhessegette magától a gyászoló családok képét és helyett megpróbált a saját szeretteire koncentrálni. Elméjében Mattie körömrágós alakja és az édesanyja aggodalmas tekintete váltogatták egymást, néha pedig Savera nehezen kivehető morgásának is helyet adtak.

Ők biztonságban vannak nyugtatta magát és én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy viszont lássam őket. Ezt a mondatot ismételgette magában miközben lehunyta a szemét.

Másnap reggel jéghideg orral és elgémberedett átfagyott tagokkal kászálódott le a menedékül választott fáról. Mászásában már nyoma sem volt a tegnapi hanyag eleganciának. Korgó gyomra és vészesen fogyatkozó vízkészlete mielőbbi indulásra sarkallta őt.

Útközben rengeteg ismert és kevésbé ismert növénnyel találkozott, az utóbbiakat viszont következetesen elkerülte; helyette inkább kibontott egy konzervet. Tudta, hogy még a legártatlanabbnak tűnő lédús bogyó is egyike lehet a játékmesterek szadista tréfáinak. Aspen pedig nem egyszer látott kiválasztottakat a vesztükbe rohanni, mert az éhség felül kerekedett a józan eszükön.

A legérdekesebb - és talán mind közül az egyik leghalálosabb - növénynek viszont még ő sem tudott ellenállni. A fa vadalmára emlékeztető gyümölcsei csak úgy hívogatták a lány kicserepesedett ajkait.

A felismerés persze már jóval korábban belécsapott. Nem volt bolond. A manszanilyafa a kiképzésen ugyan nem került szóba, de Aspen emlékezett rá Savara könyveinek lapjairól.

Messzire el kellene kerülnöm ezt a fát, azt fogják hinni, hogy elment az eszem; Aspen azonban nem tudta rávenni magát az indulásra. Elképzelte, ahogy a kapitóliumi nézők a hajukat tépve várják, hogy vajon mit forgat a fejében, ez a kép pedig egy sejtelmes mosolyt csalt az arcára.

A durva kötél ugyan nem volt a legalkalmasabb a háló szerű tartó elkészítésére, de jobb híján ezzel kellett beérnie. Nem kockáztathatta meg, hogy a mérgező gyümölcs beszennyezze a táskája tartalmát, ahogyan azt sem, hogy ujjai találkozzanak a fa tejszerű nedvével. A bőre és a termés felszíne között strázsáló gézlap jó szolgálatot tett, így a négy aprócska alma szerű gyümölcs hamarosan Aspen övére rögzítve lifeghetett.

Késő délutáni napfény aranyos táncot lejtett a tó tükrén, miközben Aspen színültig töltött a kulacsát. Hiába érte el az úti célját és hiába jutott hozzá az éltető vízhez, várnia kellett. A kulacsába csepegtetett jódnak idő kellett hozzá, hogy kifejtse a hatását.

A mocsári ciprus tövében majdhogynem tökéletes rejtekhelyre lelt; a szintkülönbségnek köszönhetően - ha lekuporodott a légzőgyökerek közé - a feje búbja se látszott ki.

Ha nem motoszkált volna a fejében, hogy bármelyik pillanatban az életére törhetnek, a tavon ringatózó vadkacsákkal és az aprócska fehérre mázolt háromemeletes kalyibával igencsak idillinek hatott volna a helyszín. Ha értett volna az íjhoz, igazi lakomát csaphatott volna.

Mialatt a percek pokoli lassúsággal araszoltak előre, Aspen megragadta a machetejét. Mire a kijódozott vizet hivatalosan is ihatónak ítélte, lejtő tövében kiálló légzőgyökerek többsége kihegyezett karókként sorakoztak. Egy kis szerencsével rövid időre feltartóztathatja, ha valaki a meglepetés erejét kihasználva megpróbál rárontani.

A nap már jócskán a láthatár fáinak lombját súrolta, amikor Aspen füleit neszezés ütötte meg az erdő felől.

Már nem volt ideje észrevétlenül elmenekülni, közel s távol pedig egyetlen olyan fa sem strázsált, amire felmászhatott volna; így maradt a rejtőzködés. Összehúzta magát, hogy minden porcikája a mocsári cédrus takarásába kerüljön és megacélozta a szorítását a macheteje markolatán.

Aspen hiába hegyezte a fülét, csak egy pár láb közeledését tudta kivenni. Ami viszont nyugtalanságra sarkalta őt, az a léptek sűrűsége volt. Ki futna ilyen tempóban, hacsak nem lohol valaki a nyomában?

Távoli kurjongatások beigazolták a gyanúját. A fák takarásából feltűnő lány űzött vadként menekült a hivatásosok hordája elől.

Szagot fogtak, ez az idióta pedig a nyakamra hozta őket...

A többszörös túlerővel szemben rögtön felértékelődött a menekülés gondolata.

Eközben a lány jobb menedék híján átfutott a tisztáson és bevetette magát a rozoga kalyibába. Féleszű, ott fognak először keresni.

Aspennek nemhogy a sajnálatra, de még arra sem volt ideje, hogy felfogja mi is történik a szeme előtt. Fémes kattanás, egy sikítás és már el is dördült az ágyú.

Áldotta a bizalmatlanság, hogy nem hagyta, hogy a kíváncsisága felül kerekedjen rajta. Akkor akár ő is lehetett volna az a szerencsétlen, akinek a játékmesterek csapdái az életét veszik.

Elfutni már nem volt lehetősége, ha pedig itt marad biztosan megtalálják. Az egyetlen esélye az volt, ha viszonylagos biztonságot jelentő magasságba tud mászni.

Ekkor villant be az ötlet: Ha a ház csapdái már egy gyanútlan kiválasztottal végeztek, miért ne szedhetnének még több áldozatot? Kockázatos terv volt, de meg kellett probálnia.

Előugrott a rejtekéből és egyenesen a roskadozó épület felé sprintelt. A hátizsákja súlya ugyan jócskán lelassította őt, de töretlenül mászott felfelé. A hivatásos kiválasztottak falkája abban a pillanatban bukkant elő a tisztás széléről, amikor Aspen reszketeg kezekkel felhúzta magát az ereszcsatornán.

Zavarodott arcuk - ha nem lett volna ilyen szorult helyzetben - biztos vigyort csalt volna a képére.

A fülei nem hazudtak, valóban négyen voltak. Mindannyian harcra számítottak, egy nagyobb és veszélyesebb ellenfélre, aki elcsaklizta az orruk elől prédájukat; nem pedig egy nyeszleg lányra egy roskadozó kalyiba tetején.

Ketten átvizsgálták a környéket, a másik kettő pedig őrt állt a ház tövénél. Az őrködők egyike az az első körzetből származó lány volt, aki az arcán viselte Aspen késének nyomát. Láthatóan nehezen tudta túltenni magát az incidensen.

Ez még a hasznomra válhat könyvelte el magában.

- Sehol senki... - ez az első körzeti lány ikertestvére volt. - Egyedül van.

- De akkor hova lett a másik?

- Megöltem, ti hígagyúak - Aspen ajkairól olyan hidegvérrel perdültek ezek a szavak, hogy egy pillanatra ő is elhitte, hogy valóban ő okozta a hatodik körzetből érkező lány vesztét. - Gondolom mind hallottátok az ágyút. Javítanom kellett a statisztikámon.

- Hamarosan te is csak egy statisztika leszel. - vicsorogta a sebhelyes arcú lány, mire Aspen is megvillantotta a fogait, de csak egy gúnyos mosoly erejéig. Minél jobban felbőszíti őket, annál könnyebb dolga lesz.

- Egyelőre nagyon kényelmes itt fönt nekem, köszönöm.

Megejtett egy ásítást majd lustán dörzsölgetni kezdte a szemeit. Miután ezzel megvolt, egyenesen a lány szemébe nézett és színpadiasan eltátotta a száját.

- Csinos sebhely, csak nem designer darab? - A kapitóliumi nézők nevetése szinte a fülébe csengett. Biztos nagyon élvezik az ő kis macska-egér játékukat, mielőtt még kitörne a vérengzés.

Reveree fogait csikorgatva indult meg a ház belseje felé, de a testvére a vállára tette a kezét.

- Hagyd... - fejével a melléjük szegődött körzeti fiú felé intett. - Ideje bizonyítanod új srác.

Aspenen ezalatt kezdett csak igazán eluralkodni a pánik. Ha élni akart, akkor minél több és minél veszélyesebb balféket kellett becsalogatnia a házba.

- Mással végeztetnéd el a piszkos munkát? - kiabálta le a tetőről; voltaképpen mindegy volt a számára, hogy a testvérpár melyik tagja veszi magára a csipkelődését. Minden egyes ágyúdörrenés közelebb vitte őt a saját otthonához. - Ennyire tartotok tőlem?

Reveree testvére nevetve írta alá a saját halálos ítéletét, amikor kirántotta a földből a leszúrt lándzsáját és a hatodik körzeti srác nyomában megindult a kalyiba felé. Aspen eközben lehunyta a szemeit és úgy fohászkodott érte, hogy a szerencse újfent az ő pártját fogja.

- Ha felértem be fogom tömni azt a lepcses szádat, aztán ami megmaradt belőled odaadom a nővéremnek, hogy ő is hadd élvezkedhessen rajtad; úgy tudom tartozik neked egy csinos sebhellyel.

Ezután a mondat után a mozgásba lendülő csapdák fémes kattanása valódi zene volt a füleinek.