~ TÍZ ~
ÉJSZAKAI CSEVEJ

Aspen összerezzent és megpördült a tengelye körül. Annak ellenére, hogy a szemei már hozzászoktak a kivilágítatlan kert fényviszonyaihoz, időre volt szüksége, hogy kivegye a közeledő magas sziluetthez tartozó önelégült arcot.

Ez a szemétláda még jól is szórakozik azon, hogy megijesztett...

- Almát?

Finnick Odair - a felkínált gyümölcsöt a magasba emelve - úgy állt ott, mintha a kert ékkövének számító szobor lenne. Aspen szótlanságát zokon véve megrántotta a vállát és nemes egyszerűséggel lehajította az almát a tetőről.

Képtelen volt véka alá rejteni a megrökönyödését. Egészen addig követte a tekintetével a gyümölcs röppályáját, amíg az el nem tűnt a szeme elől; utána már csak az éles sípoló hang maradt belőle.

Aspen a fülére szorította a kezét a férfi pedig megengedett magának egy kurta kacajt. Felemelte a jobbját, az alma pedig - mintha időközben valami bumeránggá változott volna - egyenesen visszarepült a tenyerébe.

Felvágós...

- Eszem ágában sem volt levetni magamat innen - válaszolta miután elhalt a sípolás. Nyelt egy nagyot látva, ahogy egyre csak fogy a közöttük lévő távolság.

Finnick egy lépésnyire tőle torpant meg; a közöttük lévő magasságkülönbség, pont ugyan olyan feszélyező volt, mint az első alkalommal amikor egymásba botlottak. A férfi eközben egy pillanatra sem volt hajlandó levenni a szemét Aspenről.

- Helyes, kár lenne kilapítani egy ilyen csinos arcot a kiképzőközpont előtti placcon - azzal beleharapott az almájába. - Szóval, ha nem az önkezű halál kétségbeesett gondolata hozott ide, akkor mégis micsoda?

Aspen ujjai olyan erővel szorultak rá a korlátra, hogy a halvány fény ellenére is tisztán kivethetőek voltak elfehéredett ízületei. Elképzelte, hogy hosszú ujjai ennek pöffeszkedő alaknak a nyaka köré fonódnak, e gondolat pedig egy apró elégedett mosolyt csalt az arcára.

- Mivel nem vagy szószátyár kedvedben úgy tippelem ki kell szellőztetned a fejedet a nagy nap előtt... Szó mi szó, a friss levegő és ez a kilátás csodákra képes...

- Mit akarsz tőlem Odair? - Szűrte a fogai között a szavakat. Szinte köpte őket, mintha kiejtésük is égetné a torkát. Igencsak fogytán volt már a türelme.

Közben kisodort a szeméből az egyik kusza hajtincset, amit egy hirtelen szélroham incselkedve az arcába fújt; de tekintve, hogy milyen magasan voltak, szélmalomharcnak tűnt az egész.

- Egy unalom űző szellemes beszélgetést, - suttogta, majd letépett egy magnólia virágot és Aspen füle mögé tűzte vele a rakoncátlankodó hajtincset - no meg talán egy kicsivel barátságosabb hangsúlyt, ha már a sors úgy hozta, hogy egyikünk szemére sem jött álom.

- Akkor nagyon rossz helyre jöttél, mert egyikkel sem szolgálhatok.

Fintorogva ellökte magától a kezét és úgy meredt az előtte álló férfira. Az előző incidens láthatóan nem szegte igazán kedvét, ugyanis – ahelyett, hogy távolságot tartott volna - Aspen baljára sétált. Tengerzöld szemeiben immáron nem az ő arcképe, hanem a Kapitólum éjszakai fényei tükröződtek vissza.

- Tévedés, a helyszín megfelelő... Elvégre ez az egyetlen élvezhető pontja ennek a nyamvadt mészárszéknek.

Aspen arckifejezése nyomán Finnick a megeresztett felé egy pimasz mosolyt.

- Olyan hangosan süvít itt fent a szél, hogy néha még a saját gondolataimat sem hallom, - magyarázta miközben bizalmasan közelebb hajolt a lányhoz - ezért is szoktam idejönni, ha túlságosan is nyomasztóvá válnak.

- Csak nem a lelkiismereted az, ami nem hagy nyugodni az éjjel?

- El kell, hogy keserítselek kedvesem, a hozzád hasonló vádaskodó pillantások már jó ideje nem zavarnak.

- Hát persze hogy nem - Megforgatta a szemeit. Hisz túl magasan hordod az orrodat. - Tudod egy cseppet sem érdekel az eszmefuttatásod Odair; azért jöttem ide, hogy egyedül legyek, nem azért, hogy téged hallgassalak.

Finnick ellökte magát a korláttól és teljes testtel Aspen felé fordult.

- Hol hagytad azt a bájos kislányt, akit az interjú kedvéért elővarázsoltál a kalapból?

- A magadfajták még csak meg sem érdemlik, hogy megjátsszam magam miattuk.

- A magamfajták? - kíváncsian oldalra billentette a fejét és összevonta a szemöldökeit. - Ezt mégis hogyan kell értenem?

Aspen dacosan felszegte a fejét; mélyen a férfi szemébe nézve akarta kimondani a következő szavakat.

- Úgy, hogy egy utolsó gyilkos vagy Finnick Odair, és minden porcikám undorodik tőled.

Kettőjük közül Finnick volt az, aki először megtörte a szemkontaktust. Elfordította a fejét és inkább a várost kezdte bámulni.

- Erről majd akkor beszéljünk, ha netalántán visszatérnél az arénából.

Aspen áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. Nem mintha csupasz talpai fáztak volna; a terasz padlója még gyengéden sugározta magából a napközben magába szívott meleget.

- Ne aggódj, visszafogok.

Finnick megcsóválta a fejét.

- Ilyen erős igazságérzettel aligha hiszem. Majd meglátjuk, hogy mire mész vele, amikor az arénában a saját és egy másik kiválasztott élete között kell döntened... Egy két lábon járó hulla vagy kicsi lány, aki egy pillanat alatt feledésbe merül, amint az aznapi kibeszélő műsorban utoljára elhangzik a neve.

A hosszú évek alatt elfojtott indulat készült felszínre törni. Baljával ellökte magát a korláttól, hogy vállaik párhuzamosan álljanak.

- Pont, mint a kis vörös barátnőd, nem igaz?! - szavai teli találatnak bizonyultak, a férfi ugyanis egyből felkapta rájuk a fejét. - Hogy is hívják? Annie...?

Finnick arca összerándul, amitől Aspent, ha csak egy futó pillanat erejéig is de átjárta a diadal édes mámora. Élvezte, hogy - ha már puszta kézzel nem is, - a szavaival megsebezheti őt.

- Csak nem érzékeny pontra tapintottam? - A mosolyban, amit megvillantott egy csepp könyörület sem volt. - Szerinted meddig fogja bírni odabent a gyűrődést? Vajon az első vagy a második ágyúdörrenésnél fog maga alá csinálni?

- Ne beszélj így róla! - Finnick önkéntelenül is közelebb lépett hozzá, a félig megcsócsált alma pedig kigurult a kezéből, hogy aztán a lány lába mellett, a tetőterasz peremének legszélén állapodjon meg.

Aspen egy tapodtat sem volt hajlandó hátrálni, csak a vigyora változott, ha lehet még gúnyosabbá.

- Ha a kezeim közé kerül, gondoskodok róla, hogy...

- NEM!

Csak azután tudatosult, hogy a férfi mennyivel erősebb nála, amikor Finnick egy villámgyors mozdulattal a korláthoz szorította. Habár mozdulni se bírt, még mindig nála volt a gyeplő.

- Odabent nem fogod tudni megvédeni. - suttogta bele a férfi arcába, minden szót gondosan kiélvezve - Minél hamarabb elfogadod, annál könnyebb lesz túltenned magad rajta, hogy a kis barátnőd sorsa megpecsételődött.

- Ez valami szemet-szemért dolog? - Az önelégült, mindig vigyorgó Kapitólium kis kedvencének nyoma sem volt; a helyén csak egy elgyötört fiú állt, aki alig pár évvel tűnt idősebbnek Aspennél. - A testvéred miatt?

- VOLT NEVE IS! - Aspen kiabálásához már kevés volt a szél áldásos süvítése. Az orra megtelt Finnick parfümével, ami a mellkasának nyomódó testtel kiegészülve kezdett elég fojtogatóvá válni.

Menekülni akart, minél távolabb kerülni innen, hisz arról nem volt szó, hogy egy füst alatt benne is sebeket tépnek fel.

Lábfejével finoman meglökte a peremen egyensúlyozó almát, ami hangtalanul zuhant alá. A riasztó fülsüketítő visítását kihasználva összeszedte minden erejét és eltaszította magától a férfit.

- Ezrah-nak hívták... - az orcáján legördülő magányos könnycseppet figyelmen kívül hagyva megacélozta az arcvonásait. - Szóval ez inkább amolyan az utolsó lélegzetvételemig tüske leszek az oldaladban dolog lenne. - szűrte a fogai közt, majd sarkon fordult és faképnél hagyta őt.

Aspen meg sem állt, ameddig nem érezte a ruhája nyitott hátán keresztül az ágyneműje pihe-puha anyagát. Nem foglalkozott azzal, hogy átöltözzön, csak úgy ahogy volt belezuhant az ágyba. Lehunyta a szemét és próbálta elkergetni az elméjéből előző beszélgetésük részleteit.

Finnick Odairnak semmi keresnivalója nem volt a fejében az utolsó biztonságban töltött estéjén. Pár perc néma küszködés után azonban a magnólia édes illata csapta meg az orrát.

A tőle kapott hülye virág még mindig a hajában volt.

Úgy imádok ilyen angsty jeleneteket írni,
remélem nektek is tetszik<3