~ ÖT ~
A TERV ÖSSZEÁLL

Aspen hosszú ujjai olyan erővel markoltak rá a WC kagyló makulátlan porcelánjára, hogy elfehéredtek az ízületei.

Kavargó gyomra lassan végleg feladni készült a harcot vacsorája bennmaradt részleteivel. A ténynek -, hogy a taktikai falás nem összeegyeztethető a testét időszakonként szinte teljesen megbénító idegességgel - az előételnek leküldött kaviáros szendvicskék émelyítő loccsanása adott nyomatékot.

Miután az utolsó emésztetlen darabok is távoztak a szervezetéből, néhány mély lélegzetvétellel kiegyenesedett, és remegő lábait mozgásra bírva a mosdókagylóhoz battyogott.

A futó pillantás, amit a tükörképe irányába küldött elegendő volt hozzá, hogy egy időre elvegye a kedvét attól, hogy újra belenézzen. Sápadt bőr, vörös szemek és verejtéktől gyöngyöző homlok. Nem úgy nézett ki mint, akinek a kegyeiért a kapitóliumi nézők kevesebb mint huszonnégy órán belül ölre mennének.

A jéghideg víz, amivel átöblítette az arcát valamicskét segített rajta - hiszen a gyomrában érzett émelygés valóban csökkenni látszott - de a víz a tagjain eluralkodó ólmos fáradtsággal szemben tehetetlen volt.

Tudva, hogy a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek nagy részétől megszabadult, elzárta csapot és a hálószobája felé vette az irányt. A hiúság ideje még nem érkezett el a meggyötört lány számára.

A szobája küszöbén azonban megtorpant. Legnagyobb bosszúságára nem volt egyedül a helyiségben.

Cecelia az hatalmas franciaágya szélén ült és az Aspen által az étkezőkocsiból elcsent kést forgatta az ujjai között.

- Majdnem a torkodon akadt a mohóságod? - kédezte szórakozottan.

- Nem te mondtad, hogy együnk, mert az arénában minden csepp erőnkre szükség lesz?

- Ez így igaz, de tudod nem árt, ha a leküldött étel mennyiség... Nos lent is marad.

Aspen elengedte a füle mellett az epés megjegyzést. Karba tette a kézét és az ajtókeretnek dőlt, hogy úgy nézzen farkasszemet a mentorával.

- Minek köszönhetem a váratlan megtiszteltetést?

- Mint mentorod nem látogathatom meg, minden hátsó szándék nélkül, a szobájában kuksoló kis védencemet?

- Nagyra értékelem, amit tenni próbálsz értem, de okkal zártam be az ajtót...

- Én pedig okkal nyittattam ki a mozdonyvezetővel... Tetszik vagy sem a segítségemre szorulsz, még akkor is, ha nem csak ahhoz vagy túl önfejű, hogy hozzám fordulj, de ahhoz is hogy egyáltalán elhagyd azt a nyomorult hálófülkédet.

- Talán jó itt nekem!

- Akkor mégse vagy olyan okos, mint amilyennek Savera leírt téged.

- Beszéltél Saverával?

Aspen szemöldöke a magasba szaladt, de Cecelia kurta bólintása és az utána következő szavai minden felmerülő kételyét eloszlatták: Tüskés modor ide vagy oda, az öreglány tényleg őszintén törődik velem.

- Az aratás után rögtön megkeresett... Megígértem neki, hogy mindent megteszek azért, hogy hazatérj, de nem könnyíted meg túlzottan a dolgomat. Hiába látom benned, hogy győztes alkat vagy, szövetségesek nélkül nem nyerhetsz Aspen... Miközben te itt lapítasz Cain és Woof épp a stratégiájukat tárgyalják az étkezőkocsiban.

- Eggyel több ok, hogy ne legyek ott... - azzal ellökte magát az ajtókerettől, hogy megfáradt tagjait mozgásra bírva fel alá cirkáljon a szobában. - Nem hiszen, hogy túlzottan örülnének neki, ha fültanúja lennék a dolognak.

- Tényleg nem veszed észre, hogy miből maradsz ki? – kérdezte a nő, mire Aspen megtorpant és bosszúsan grimaszolni kezdett.

- Oh minő szörnyűség... Lecsúszok Woof valamelyik - két pohár bor lehúzása között elhangzó - mélyen szántó gondolatáról. Hogyan fogom ezt túlélni!?

- Woof egy igen tapasztalt mentor...

- ...Egy iszákos bolond, aki sosem volt képes megvédeni a kiválasztottjait! – vágott a szavába. Nem állt szándékában felemelni a hangját, de az elméjét megrohamozó emlékképek túl harsányak voltak ahhoz, hogy megőrizze a nyugalmát.

Cecelia szemei eközben gyanakvóan összeszűkültek, hogy aztán pár másodperccel később felismeréssel vegyes szánalommal villanjanak meg.

- Szóval innen fúj a szél...

Aspen serényen fohászkodott érte, hogy a mentora ne fejezze be a megkezdett mondatot. De ahogyan mostanában mindig, a szerencse messze elkerülte a nyolcadik körzetből származó lányt.

- Őt okolod a bátyád halála miatt, igazam van? – Cecelia meg sem várta a mentoráltja válaszát, a lány arca addigra úgyis mindent elárult. - De akkor feltennék neked egy kérdést. Szerinted ő nem haragszik saját magára? Nem haragszunk mi mindannyian magunkra, minden egyes elvesztett kiválasztott miatt, akit aztán hiába vár haza a családja?

Miután Cecelia hullámzó mellkassal befejezte a rögtönzött monológját, kényelmetlen csönd telepedett a helyiségre. Mentora mondandóját ismételgetve magában Aspennek egyszerűen a torkára forrtak a szavak. Fogalma sem volt, hogy mit válaszoljon, ezért inkább leszegte a fejét, hogy valamicskét palástolni tudja a szégyentől felhevült orcáit.

- Sajnálom...

- Nem kell – Cecelia megcsóválta a fejét, majd szabad kezével megütögette a mellette lévő helyet az ágyon. Vonásai egészen ellazultak, most már csak inkább nyúzottnak tűnt, mintsem dühösnek. - Így vagy úgy, de mind megtanultunk együtt élni a bűntudattal. Woof valóban egy iszákos vénember, de a szívén viseli a kiválasztottjai sorsát. Ugyan úgy ahogyan én is. Ezért vagyok most itt melletted...

Aspen egy apró bátortalan mosolyt küldött a mentora felé.

- Hogyan kezdjünk neki a felkészülésnek?

Aspen kérdése nyomán Cecelia szemei egy kisgyereket megszégyenítő huncutsággal villantak meg. Látszott rajta, hogy alig várta, hogy neki szegezzék ezt a kérdést.

- Nos arra gondoltam, hogy ha már rejtélyes módon lába kélt ennek a csinos darabnak itt – azzal egy elegáns csukómozdulattal meglengette Aspen arca előtt az étkezőből elcsent kést -, akár tarthatnék neked egy gyorstalpalót arról, hogy hogyan is bánj vele...

Miután a szerelvényük egy utolsó lusta rándulással lefékezett a kapitóliumi pályaudvaron, Aspen gyomra bukfencet vetett. Habár tudta, hogy itt nem kell tartania attól, hogy a kamerák kereszttüzébe kerül, a többi kiválasztott miatt mégis fontos volt, hogy milyen képet sugároz a külvilág felé.

További  aggodalmaskodásra viszont nem sok ideje maradt, mert a vonat ajtaja kitárult előttük, az arcába csapó hűvös reggeli szellő pedig kifújta a fejéből a nyugtalan gondolatait.

Devon Mayfield volt az első, aki a szikrázó reggeli napfényben – kissé hunyorogva ugyan – de kilépett a pályaudvar peronjára. Cain és Aspen párosa - mentoraikkal a nyomukban - rögtön utána következtek.

Bár az Átalakító Központig a kiválasztottaknak és a velük tartó kíséretüknek csupán csak körülbelül száz métert kellett megtenniük, a Kapitólium nem bízta a véletlenre a dolgot. Peronon csak úgy hemzsegtek a békeőrök.

Úgy tűnt a szerelvényük az elsők között futhatott be, mert a sajátjukon kívül csupán csak három vonat – a hármas, négyes és a kilences körzeté - várakozott. Aspen hiába nyújtogatta a nyakát, a kapitóliumi kísérőjük olyan tempót diktált, hogy nem volt alkalma a bámészkodásra.

- Bele kell húznunk, mert a stylelistjaitok már várnak rátok! – csicseregte izgatottan a férfi, de a hátuk mögül felcsendülő hang keresztülhúzta a számításait.

- Nocsak-nocsak, kiket látnak szemeim?

Aspen úgy torpant meg, mintha tömör téglafalba ütközött volna. Annak ellenére, hogy utoljára - közel őt éve - a győzelmi körútja alkalmával hallotta őt beszélni, rögtön felismerte a hangját. A beszéde ugyan olyan modoros és visszatetszést keltő volt, mint a hozzá tartozó jóképű arcra kiülő nyájas kifejezés.

Cecelia ezzel szemben egészen máshogyan gondolhatta a dolgokat, ugyanis amint megpillantotta a feléjük tartó bajnoktársát, ajkai széles mosolyra görbültek.

- Finnick, de örülök, hogy újra láthatlak!

- Cecelia kedvesem! – köszöntötte őt a férfi, miután Woof irányába is biccentett egyet – Mond csak, hogy van a legkisebb Naevar?

Cecelia egészen addig várt a válaszadással, amíg a férfi kartávolságon belülre ért, majd bizalmaskodóan a szája elé tartott kézzel így felelt:

- Izgatott, hogy nemsokára átadhatja ezt a címet a kistestvérének...

A férfi egy teátrális mozdulattal eltátotta a száját, majd egy szikrázó mosoly kíséretében a nő felkarjára helyezte a kezét.

- Gratulálok... Egészen ki vagy virulva!

- Látom még mindig imádsz hízelegni... – Cecelia csak a szemét forgatta. – Kár, hogy a bedagadt bokám és a reggeli rosszulléteim nem támasztják alá a szavaidat.

- Nem kell rögtön lerántani a leplet minden kulisszatitokról.

- Hol hagytad a másik kiválasztottadat Finnick? – ez a kérdés már Woof szájából hangzott el.

- Malikra Maggs figyel – érkezett a válasz, miközben fejével hanyagul a saját vonatuk felé biccentett. A távolban valóban egy idősebb ősz hajú asszony és egy magas barna hajú fiú alakja sejlett fel. - Annie-t pedig én vettem a szárnyaim alá.

Aspen a tőle pár méterre álldogáló törékeny vörös hajú lányra meredt, akinek a jelenlétéről eddig tudomást sem vett. Minden idegszálával az előtte álló férfire koncentrált. Most, hogy jobban szemügyre vette, feltűnt neki, hogy a lány úgy kapkodta a fejét a külvilág ingereire, mint egy riadt kisegér.

Két lábon járó hulla gondolta magában.

Miközben ő a negyedik körzet kiválasztottját méregette, Finnick ugyan így tett velük. Először Cainon volt a sor, hogy a férfi átható tekintetének kereszttüzében fürdőzőn.

- Cain ha nem tévedek – Finnick száját elhagyó mondat kijelentés volt, nem pedig kérdés. Az enyhén, felvitt hangsúly inkább az udvariasság része volt, mintsem valódi kíváncsiság. Minden jel arra utalt, hogy Aspenhez hasonlóan - az ismétlések visszanézésével - ő is alaposan felkészült védence jövőbeli ellenfeleiből.

A felismert párhuzam grimaszolásra késztette őt. Egy pillanatra sem akart erre a pökhendi fickóra hasonlítani.

Finnick eközben elfordított a tekintetét a fiúról, hogy tengerzöld szemeit egyenesen Aspen sötét szempárjába fúrhassa.

- A békeőrökkel dacoló mogorva hölgyemény pedig minden bizonyára Aspen.

Most, hogy szemtől szembe állhatott a férfivel, akinek kezeihez a testvére vére tapadt, a torkán akadtak a szavak. Izmai megfeszültek, fejében pedig csupán egyetlen gondolat motoszkált: Minél nagyobb fájdalmat okozni neki...

Cecelia – felmérve a helyzetet - elővigyázatosan Aspen ökölbe szoruló kezére csúsztatta a tenyerét, majd megszorította azt.

- Nem az a szószátyár típus. - válaszolta a védence helyett. Figyelmeztetően megvillanó szemei egyértelműen jelezték Aspen számára, hasonló őrültségekkel ne akarjon idő előtt új ellenségeket szerezni magának.

- Mindannyiunk számára megterhelő volt ez a hosszú vonatút - bólintott Finnick, tengerzöld szemeit továbbra se véve le az előtte álló nyolcadik körzeti lányról. – Remélem még összefutunk... Gyere Annie, menjünk.

A férfi olyan lágyan helyezte a kezét a vörös hajú lány derekára, hogy Aspen egy pillanatra megfeledkezett a mellkasában fortyogó haragról.

Óvatos mozdulatok és lágyan kiejtett, szinte elsuttogott szavak...

A vak is láthatta, hogy Finnick Odair mennyire törődik a körzetéből származó gyámoltalan lánnyal. Ez volt az a pillanat, amikor Aspen fejében egy új terv foszlányai kezdtek körvonalazódni.

Bár sosem volt az a kegyetlen típus, de a gyűlölet, amit a testvére gyilkosa iránt érzett elhomályosította az ítélőképességét. Bosszúra szomjazott; arra, hogy visszaadja azt a mérhetetlen fájdalmat, amit Ezrah elvesztése után átélt. Ha pedig Aspen Aconite valamit elhatározott magában, akkor azt tűzön-vízen át keresztül vitte.

A napfényben fürdőző pályaudvar peronján állva egy dologban tehát teljesen biztos volt:

Ha rajta múlik Annie Cresta nem fogja élve megúszni a hetvenedik éhező viadalát, még akkor sem, ha ezért neki is az életével kell majd fizetnie.