~ HÁROM ~

HUSZONHÁROM BETARTHATATLAN ÍGÉRET

A Cainnal váltott kézszorításuk rövid volt és velős. Aspennek nehezére esett szemkontaktust teremtenie, amivel a vele szemben álló is hasonlóképpen lehetett. Kevesebb mint egy héten belül huszonkét másik gyerekkel együtt egymás torkának esnek az arénában. Nem volt szükség fölösleges jópofizásra.

Miután Panem himnuszának utolsó hangja is lejátszásra kerültek Cainnal együtt beterelték őket a városháza épületébe. A hófehér egyenruhás békeőrök – az esetleges szökést megakadályozva – folyamatosan a sarkukban loholtak.

Egyszer már volt alkalma megtennie az utat a búcsúzkodás helyéül szolgáló szobák felé. Ez alkalommal viszont nem szegte le a fejét és a sírás is elkerülte őt. Helyette a morbid kíváncsiság hajtotta. Nagy valószínűséggel - a vasútállomáson kívül – úgyis ez lesz az utolsó helyszín, amit a szemügyre vehet a körzetéből, így hát minden apró részletet az elméjébe akart vésni.

A molyrágta régi függönyöket – amik a körzetük iparára tekintettel még szánalmasabbnak tűntek- , a leváló tapéták mintázatát és a fémes illatot ami az ujjaira tapadt a kilincsek megérintése után.

A búcsúzásra szánt szoba ajtaja erős csattanással, majd egy sokkal halkabb fémes kattanással csukódott be mögötte. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy a helyiség, ahova beterelték nem egyezik meg azzal, amiben öt évvel korábban Ezrah-tól kényszerültek búcsút venni.

Lehuppant a kanapéra és az ölébe ejtette remegő kezeit. A szerettei érkezését várva szórakozottan kapargatni kezdte a körmeivel a tenyerére száradt alvadt vért.

Sosem tudott igazán kiigazodni az érzelmein. Mit is kéne most egészen pontosan tennie? Dühöngeni esetleg kétségbeesetten zokogni? Nem, az nem ő lett volna... Aspen Aconite arca nem árult el érzelmeket. Az agyában lévő fogaskerekek viszont veszettül forogtak.

Az ajtó kattanására felkapta a fejét. Lassan felemelkedett a kanapéról és az ajtóban toporgó párosra pillantott. Egyikük sem szólalt meg egy jó darabig, csak álltak ott mozdulatlan, hulla sápadt arccal, mint aki kísértetet látott.

Talán tényleg így van... gondolta édesapjára nézve. Szemei nem a jelenre fókuszáltak, csak is a múltba tekintettek. Nem is Aspent látta maga előtt, hanem idősebb gyermekét.

A háta mögött álló ingaórára sandítva sóhajtott egyet. A búcsúzásra szánt idő vészesen szaladt, így hát ideje volt megszólalnia.

- A remény mégis elhagyott minket... - mosolyodott el szomorúan, mire az édesanyja torkából feltört a zokogás.

Összevonta a szemöldökét. Amikor Ezraht sorsolták ki nem sírt.

Aspen tizenkét éves fejjel nem tudta eldönteni, hogy a búcsúzkodás alkalmával a döbbenet fagyott rá édesanyja arcára, vagy csak Ezrah kedvéért akart erős maradni. Az ő szemeiből csak úgy patakoztak a tehetetlen düh szülötté könnyek. Talán ezért nem emlékezett pontosan minden részletre arról a napról.

Korábban nem engedett volna meg magának hasonló megjegyzést. Sosem lehetett tudni, hogy ki jegyzi fel az elmormogott bírálatokat, hogy aztán jelentse azokat a békeőröknek. Most viszont kiválasztottként, a nyomába lihegő végzettel a sarkában járt neki ennyi cinizmust.

Édesanyja eközben átvágott a szobán és a kanapét megkerülve a lánya nyakába vetette magát. A hirtelen rá nehezedő tehertől Aspen elvesztette az egyensúlyát és a kanapéra rogyott. A forró könnyek a pasztelzöld ruhájából kivillanó vállát cirógatták.

- Elég lesz Satine... - az apja hangja tisztán csengett. Az elmúlt félóra eseményei minden bizonnyal kijózanították őt. A felesége vállára helyezte a kezét és finoman elhúzta őt a lányuktól. Az asszony nem ellenkezett, de az elválás pillanatában azért görcsösen Aspen keze után kapott.

- Azt akarom hogy ez veled legyen – motyogta miközben egy aprócska tárgyat csúsztatott a tenyerébe. – Szerencsét hoz...

Amikor szétnyitotta a tenyerét egy aprócska smaragdköves gyűrűt talált benne. Jól ismerte a régi ékszert. Először nagyanyja csontos ujjain látta, majd később saját édesanyján. Családi relikvia volt, ami ha eljött az ideje anyáról lányára szállt.

- Nem fogadhatom el. Ez a tiéd.

- Kölcsönbe kapod... Vissza kell vele térned – itt kicsit megbicsaklott a hangja – épségben.

Aspen rövid habozás után a gyűrűsujjára csúsztatta a smaragdköves ékszert. Olyan pontosan passzolt rá, mintha csak rá öntötték volna.

- Esküdj meg nekem! – Vajon az összes kiválasztott édesanyja így könyörög a gyermekének?

Aspen megbabonázva bámulta a gyűrűt. Pontosan tudta mit szimbolizál. Egy betarthatatlan ígéretet, talán egyet a huszonháromból.

- Megteszem, ami tőlem telik... – motyogta.

- Az kevés!

Közben az édesapja is csatlakozott hozzájuk a kanapén. Nem próbálta meg csitítani a feleségét, de az arca nem tűrt ellentmondást. Megköszörülte a torkát és így szólt:

- Emlékszel mindarra, amit Savera mesélt neked? – Aspen némán bólintott egyet – Helyes... Ismételd át magadban újra és újra...

Menedékhely, víz és egy megbízható fegyver... Menedékhely, víz és egy megbízható fegyver...

A változatosabbnál változatosabb túlélési taktika mellé viszont egy új gondolat fészkelte be magát az agyába.

Az apja arcát vizslatva hirtelen meglátta benne azt a férfit, akit öt évvel ezelőtt Ezrah-val együtt vesztett el. A pillanat viszont elszállt, a valóság pedig fájdalmas pofonnal csattant az arcán. Az eltökéltség olyan gyorsan tűnt el a balján ülő alak viaszos arcáról, mint ahogyan jött.

Aspen szívében felizzott a korábban hiányolt harag, vállai pedig szaporán emelkedtek fel s alá. Ha az elmúlt öt évben nem lehetett rá számítani, ne próbáljon meg úgy viselkedni mintha az apám volna.

- Pontosan tudom, hogy mit kell tennem! – Szinte köpte a torkát égető dühös szavakat. – Ne próbálj meg úgy tenni, mintha az elmúlt öt év semmi sem lett volna. Nem most a búcsúzkodás alkalmával kell elkezdened törődni velünk...

Váratlan kirohanása nyomán az édesapja egy ideig köpni nyelni nem tudott a döbbenetétől. Az anyja is abbahagyta a sírást. Aggodalmas tekintetét a férje és a lánya között járatta.

- Ez nem alkalmas időpont a veszekedésre...

- Talán már nem is lesz több alkalom rá.

- Kérlek ne mondj ilyeneket Aspen...

- Csak realistán látom a dolgokat – megvonta a vállát.

Satine Aconite minden rimánkodása hiába való volt, ugyanis Aspen nem tervezte ennyiben hagyni a dolgot. Hosszú éveken át érlelődött benne mindez, a tudat pedig, hogy talán soha többé nem mondhatja ki őket, cselekvésre késztette.

– Van fogalmad róla, hogy Ezrah mekkorát csalódna, ha megtudná, hogy micsoda egy részeges semmirekellő vált belőled?

Elégedetten konstatálta, hogy az apja mondandója végeztével lesütötte a szemét.

- Meg tudok változni...

- Remélem is, máskülönben mindenképpen elveszítesz, függetlenül attól, hogy visszatérek-e az arénából vagy sem...

A búcsúzkodás többi része csendesen telt. Senkinek sem volt kedve megszólalni, csak egymás kezét szorongatva emésztgették a hallottakat. Fél óra után a fehér egyenruhás békeőrök lepték el a szobát, mindenki számára egyértelművé téve az üzenetet:

Lejárt az idő.

Csak úgy mint korábban a téren Mattie esetében, Satine Aconite kezét is úgy kellett lefejteni róla.

- Satine kérlek - könyörgött a férje.

Aspen, ha megtehette volna hasonló makacssággal csüngött volna édesanyja karján, végül mégis apja segítségére sietett. A fenyegetően közeledő békeőrök látványa közös nevezőre hozta őket.

Az őrök válla felett még egyszer utoljára találkozott a tekintetük. A zöld és fekete szempár összefonódását végül Aspen törte meg. A gondolattól, hogy talán most látja utoljára őt szúrni kezdett a szeme, lesütötte hát és a kibuggyanni akaró könnycseppekkel hadakozva hevesen pislogni kezdett.

- Ígérem... - motyogta az ajtó pedig egy halk kattanással becsukódott mögöttük - ÍGÉREM!

A bőrén lévő halvány foltokat bámulva várta a következő búcsúzkodó érkezését. Mire Mattie átlépte a szoba küszöbét, már nyoma sem volt az elmorzsolt könnycseppeknek.

Csak akkor emelte fel a fejét, amikor a kanapé nyikorogva besüppedt mellette.

- Hogy van a kezed?

- Kit érdekel most a kezem! - Csattant fel Mattie. Szemei jócskán fel voltak dagadva a sírástól. - Inkább azt mond el, hogy mi a terved?

- Nincs tervem... - lemondóan megrázta a fejét.

- A francokat nincs terved, te Aspen Aconite vagy... Mindig van terved!

Legjobb barátnője dühös szavai felébresztették őt rátelepedő melankóliából. Amikor megszólalt hangjában a beletörődés helyett már a dac volt többségben.

- Nem a legeredetibb, de megpróbálok életben maradni.

- Azt ajánlom is... Szükségünk van rád.

- Tudom - motyogta komoran. Gondolatait megpróbálta a stratégia kiagyalása körül összpontosítani, nehogy újra erőt vehessen rajta a kétségbeesés - Azt hiszem... Azt hiszem elrejtőzöm és kivárok.

Mattie helyeslően bólintott egyet. A ma délelőtt emléke még élénken élhetett a fejében.

- Mindig is jó voltál a bújócskában.

- Persze kicsit más a helyzet, ha a hunyónak igazi fegyverei vannak, amit képes is használni.

- Most azt mondod, hogy nem vagyok elég veszélyes a csúzlimmal?

- Egyszer majdnem kilőtted a szemem - Sötét szemei a távolba révedtek, miközben felidézte az utólag roppant mulatságosnak tartott emléket - bár akkor pont két méterrel arrébb céloztál, szóval nem tudom.

Mattie nevetése betöltötte a szobát. Erőtlen és rövid volt ugyan, de legalább őszinte. A nosztalgia a szorult helyzet ellenére is képes volt - ha csak egy futó pillanat erejére is - jobb kedvre deríteni őket.

- Vedd tudomásul hogyha akarom igenis tudok veszélyes lenni... - kardoskodott. - De vissza a stratégiádhoz. Megvárod, hogy a többiek lerendezzék egymást, aztán amikor már csak egy maroknyian maradtatok, kezdetét veheti az igazi viadal...

- Ez a terv – így, hogy Mattie kimondta helyette, még ingatagabbnak és reménytelenebbnek érezte az egészet. A járulékos pesszimizmus mellé egy új gondolat és szöget ütött a fejébe. - Hogyan fogok egyáltalán a tükörbe nézni az után, hogy bemocskoltam a kezem?

Mattie válasza tömör volt és velős, hangja pedig nem tűrt ellenvetést.

- Győztesként.

Az legrövidebb időt a harmadik látogatója töltötte a szobában. Savera Inchcape nem volt az az érzelgős, sokat teketóriázó alak. Modora legjobban egy kaktuszhoz hasonlított, de mindezek ellenére Aspen nagyon is kedvelte őt.

Kicsiként nagyanyját elkísérve sokat vendégeskedett a győztesek falujában álló otthonban. Akkor még csak a jólétet és a csillogást látta az épületben, azt a rettentő magányt és bűntudatot, ami Saverával együtt a többi győztest is kínozta még nem.

- Gondolom nem te leszel a mentorom, igaz? - Aspen mondata inkább kijelentésnek hatott, mintsem kérdésnek.

- Snow rólam már rég megfeledkeztek, - az idős asszony megrázta a fejét - és ez így van rendjén. Cecelia viszont jó mentorod lesz. Okos nő, benne megbízhatsz. Másban viszont eszedbe ne jusson.

Aspen hitetlenül felvonta a szemöldökét. Nem volt ínyére, ha alábecsülik. A sors fintoraként mégis úgy döntött, hogy részben ezt a stratégiát fogja majd alkalmazni a saját viadalán.

- Nem terveztem.

- Helyes... Az ember sosem lehet elég óvatos - azzal ügyetlenül megveregette a lány vállát - Van benned potenciál kölyök... Ami a többi itteni gyerekre, akiket az évek során kisorsoltak sajnos nem volt túlzottan igaz. Neked viszont valóban lehet esélyed a győzelemre.

Savera biztató szavai nyomán gombóc költözött a torkába. Az irányába mutatott túlzott bizalom csak még több nyomást helyezett a vállára.

- De hogyan? Nem vagyok erős és egyetlen egy fegyverhez sem értek...

Az idős asszony láthatóan kezdte elveszteni a türelmét.

- Ne akarj rácáfolni arra, amit az előbb mondtam! A brutális fizikai erő hasznos dolog, de te nem is ebben fogsz majd feléjük kerekedni. Az erősségeidre építs. Az ég szerelmére Aspen, használd a fejed és járj túl az eszükön! Egy kést pedig egy tökkelütött is képes használni...

Savera felcsattanása után - csak úgy, mint ahogy édesapja tette nem sokkal korábban - ő is megszégyenülve horgasztotta le a fejét.

- Egyéb jó tanács?

- Igen. Meg kell szerettetned magad a Kaptióliummal.

Már nyitotta is volna a száját, hogy ellenkezzen, de Savera egy mozdulattal csendre intette őt.

- Tetszik vagy sem jelenleg egy eladásra kínált portéka vagy, egy darab hús, akinek a sorsa a szponzorok szeszélyein múlik.  Te is tudod, hogy mennyit számíthat, ha az ember mögött pénzes támogatók állnak.

Az asszony kijelentése nyomán automatikusan ökölbe szorult a keze. Nem hagyhatta, hogy Finnick Odair rafináltan bájolgó alakja belemásszon a fejébe.

Miközben megpróbálta visszanyelni a epés szavait, Savera a lány kézfejére helyezte saját ráncos kezét. A hosszúra nyúló hatásszünet érzékeltette vele, hogy ingoványos talajra tévedt. Szerencsére Savera Inchcape nem volt az a könnyen megrémülő, sem pedig az a túlzottan tapintatos fajta.

- Nem kell szeretned őt, de ha ügyes vagy akár tanulhatsz is tőle.

Megtanulhatom, hogy milyen ne legyek... kontrázott rá magában, hogy aztán újra Saverára fordítsa a figyelmét. Az asszony viszont már nem őt, hanem az ujján lévő smaragdköves gyűrűt fixírozta.

- Látom Satine odaadta neked a gyűrűt. A drága megboldogult nagyanyád jóindulatának köszönhetően én is viselhettem a saját viadalomon. Ha hinnék az ilyesmikben azt mondanám szerencsét hoz - itt egy örömtelen nevetés után a műszemére bökött. - Karcolásokkal megúsztam.