Az árvaház már-már elhagyatott háznak számított a környéken. Életet csak a gyerekek hoztak bele, ami már lankadozott. A hitük, hogy még van esély egy normális életre erősen fogyatkozott.

A főszereplőnk is épp ilyen volt. Neki csak a bátyja volt. Ő maradt. A kapcsolatuk szoros volt, mégsem történt még meg, hogy megölelték volna egymást. A Denem testvérek tartózkodtak kimutatni a szeretetüket, bárki is legyen az, bármilyen gesztussal.

A gyerekzsivaly, ami felkeltette Charlotte figyelmét, váratlanul hatott a mélabús éjszaka után. Fülét az ajtóra tapasztotta, és úgy hallgatta az eseményeket.

- Nem, mi kifejezetten egy bizonyos Charlotte Emily Denem-et keresünk! Biztos, hogy iitt van valahol! Ne merjen hazudni! - hallatszott egy agresszív női hang, aki az igazgatónak küldte valószínűleg a szavait. Majd dühös trappolás, fel a lépcsőn, egyre feljebb, mígnem a kislány szintjéig érkeztek.

- Hölgyem. Higgye el, ez a kislány valami förtelem! Nézze, itt van például Rachel Smart. Kiváló gyerek, garantáltan önöknek lesz a legtüneményesebb kislányuk. - próbálta lebeszélni a vinnyogó hang tulajdonosa. Charlotte óvatosan kilépett a szobából. Hajtotta a kíváncsiság, hogy ki az a nő, aki semmi áron nem akar lemondani róla.

Ekkor megpillantották egymást. A hölgy még csak harminc lehetett, gyönyörű szőke haját lófarokba fogva viselte. Kék szemei dühösen szikráztak, de a lányt megpillantva öröm fogta el. Odaszaladt hozzá, és leguggolt előtte. A háttérben az igazgatónő szitkokat szórt rájuk, miközben azt "tündéri" lányt ráncigálta, aki tehetetlenül tűrte.

- Szia Charlotte! Te vagy az, ugye? - tűrte a  lányka egyik rakoncátlan fekete fürtjét a füle mögé.

- Maga kicsoda?

- Amanda vagyok. Amanda Sherlock.

- Miért jött?

-Érted. Érted jöttem. Albus Dumbledore küldött, hogy vegyelek a szárnyaim alá. Oly külöleges érték vagy. - homályosult el látása elérzékenyülve, a kis törékeny 7 éves lányon. - Hívhatlak Emily-nek?

- De ugye a bátyám is jöhet velünk? - hagyta figyelmen kívül a kérdést lényegretörően.

- Ő nem. De Albus elfog jönni hozzá. És néha napján eljöhet hozzánk. - simította meg az orcáját. A kislány a sírás határán állva, berohant a bátyjához és megölelte. A hirtelen gesztus meglepte mindkettőjüket, de boldogak voltak. Tom tudta, hogy mi történt, mindent hallott. Nehéz szívvel, de elengedték egymást, tudva, hogy ez volt az utolsó olyan nap, amikor még minden a jó, régi szokás szerit ment.

- Mehetünk. - mondta Charlotte és megfogta Amanda kezét, akivel elhopponáltak az (új) otthonukhoz.

- Gyere, bemutatlak a férjemnek. - intett a ház felé, csak hát Emily nem bírta olyan jól ezt a fajta utazást így teljesen beleszédült a feje és le kellett egy kicsit ülni, mielőtt elájult volna. - Charlotte! Emily! Jól vagy hallasz engem? - rázta meg a lány vállát és ijedten kapta elő a... varázspálcáját. Semmiképpen sem akarta, hogy elveszítse az eszméletét, viszont így kockáztatta a lebukást.

- Az micsoda? - mutatott a fadarabra, ami magához térítette. Erőtlen volt még, mert egyrészt a kábulat legyöngítette, másrészt pedig a sokk, hogy most a leendő nevelőanyja elvarázsolta. Nem tudta, hogy a szándék rossz vagy jó volt e, mert a feje erősen zsongott, de így is egy csöppnyi félelem kerítette hatalmába. A nő zavartan próbálta elrejteni a mágikus eszközt, de így is kellett valamivel szolgálnia, mert ha nem mond semmit, nagyobb eséllyel következtethet rosszra.  Megadóan sóhajtott és megmutatta a kislánynak a botot.

- Ez egy varázspálca. Nem akartam, hogy elájulj, mert nem tudtam, hogy viseled, és mennyi idei nem leszel magadnál. De figyelj. Ezt beszéljük meg inkább bent. John és é minden kérdésedre válaszolni fogunk együtt, és azon leszünk, hogy megértsd a helyzetünket! - nyújtotta a karját, hogy bevezesse a házba az újdonsült lakót.

- Bocsánat Amanda, -szólalt meg vékony hangon, remegő testtel Charlotte. - de én egyelőre nem szeretnék bemenni oda. Még... még nem teljesen bízok meg bennetek.