Shawn még mindig féltérdre ereszkedve várta a válaszom. 

I'm begging you for mercy...

-Adj még egy kis időt, ameddig átgondolom ezt az egészet, rendben? -guggoltam le mellé.- Ez így egyszerre rengeteg új infó. 

-Persze, megértelek... -ült végül le mellém, kis csalódottsággal a hangjában.

Igazából nagyon meghat, ahogy a kicsiről beszél. Közben pedig össze is tör, hiszen most akár a mi babánkat is várhatnánk.  Minden egyes szavából érződik, mennyire szereti a kis csöppséget. 

Hogy ezután mi lesz?

Nem tudom. De szeretem. És szeretnék vele lenni. 

Nagyon hiányzott. Az illata és a kósza tincsei... 

-Shawn? -nyúltam el a takarón?

-Hm? -tett ugyanígy, mire közelebb csusszantam hozzá. 

-Mesélsz? A babáról. -tettem hozzá. 

-Biztos? -emelte fel egy pillanatra a fejét. Csak bólintottam. Küzdöttem a könnyeimmel, de... de az övé. Szeretnék róla tudni. A kicsi nem tehet arról, ami történt a szülei között. Illetve, ha szeretném helyre hozni Shawnnal a dolgokat, hozzá kell szoknom a tudathoz, hogy van egy gyereke, egy másik nőtől. 

Camilától.

-Kislány lesz. Amirah a neve és... már tudod, milyen gyönyörű lesz. -utalt a homályos ultrahang képre. 

Addig beszélgettünk, míg végül ránk hajnalodott. Shawn hazavitt és bármennyire is szerettem volna megfojtani Mitchet egy kanál vízben, furcsa mód hálás voltam neki, hogy ezt megszervezte. Másrészről pedig túl fáradt voltam az öldökléshez, úgyhogy egyszerűen csak bezuhantam az ágyamba és elaludtam.

***

Pár nappal később, hajnalban, Shawnnal a parkban futottunk. Rászoktunk az éjszakai és napfelkelte előtti találkákra, mert ilyenkor még senki nincs az utcán rajtunk kívül és egész kellemes az idő, a napközbeni elviselhetetlen hőséghez képest. 

Arról nem is beszélve, hogy nem akarunk felesleges sajtó balhét kreálni. Már mindenki tudja, hogy gyermeket várnak Camilával, már csak az kéne, hogy megtudják, hogy... hogy talán alakul köztünk valami. 

Bár nem volt sok idő, mire hírbe hozták, hogy hazaértem és néhány szennylap máris elkezdte a mocskolódását. 

És ezúttal talán nem is alaptalanul.

Visszatérve, általában sétálni jövünk, de a szigeten minden reggel futottam néhány kilómétert, és már kezdett hiányozni. Szóval próbálom rászoktatni, hogy reggelente fussunk. 

-Kicsit el vagy tunyulva, nem? -nevettem aprót, megállva a park bejáratánál.

-Te viszont épp ellenkezőleg... -lihegte.- Bár nekem egyáltalán nem gond, hogy előttem futsz. -mosolyodott el és lépett hozzám egész közel, miután végre már a szemembe nézett.

Egy aprócska csóktól csak nem bízza el magát... 

Lehunyta a szemét, miközben hirtelen nagyon közel húzott magához. Erős bal kezével még mindig a derekam szorította, így hozzá préselődtem a testéhez. 

-Shawn... -szóltam, kissé elcsukló hangon. Meglepő volt a viselkedése, de nem váratlan. 

Sőt. 

Nagyon is vártam. 

-Van kedved ma átjönni vacsorázni? -suttogta a fülembe, miközben eltűrte egy kósza tincsem. Az ajka hozzám ért, amitől kirázott a hideg. 

-De Camila... -hajoltam el tőle. 

-Shh... -ölelt magához.- Megoldom. Csak mondj igent. -puszilt a nyakamba. 

-Nem gondolod -remegett meg a hangom.-, hogy kicsit, khm, izgatott vagy? -tapasztottam tenyerem a szájára, mire kikerekedett szemekkel rám meredt.

-De hát egy ilyen testet nem minden nap láthat az ember. Vagyis várj csak... De szar lehet annak, aki nem minden nap lát ilyet. -csúsztatta most már mindkét kezét a derekamra. 

A tarkójára húztam a kezem. 

-Hm, nem is tudom. -rejtettem el a mosolyom.- Még mindig ki kell, hogy engesztelj. 

-Megígérem, kiengesztellek. Csak gyere el. 

-Na jó, egye fene. De ne legyen szottyos a krumplipüré. Azt nem szeretem. -kötöttem a lelkére és bújtam ki ölelő karjai közül.- Mennem kell. Már szállingóznak az emberek. -biccentettem egy csoport túristára. Micsoda earlybird-ök... 

-Vigyázz magadra. -távolodott el tőlem.- Várlak fél nyolcra. 

-Olyan későre menjek?

-Kell idő, míg lehűtöm a piát. -mosolyodott el.- És mire rendelek kaját a kínaiból, ha esetleg elrontom... 

Hangosan felnevetve intettem neki, aztán orromra biggyesztve a napszemüvegem, hazafelé indultam. Természetesen futva. 

Shawn nagypapi tempójában nem tudja rendesen kifutni magát az ember.

Hazaérvén rögtön a fürdőszoba felé vezetett utam. Miközben bemásztam a kádba, hogy lezuhanyozzak, eszembe jutott a tavalyi kalandunk, mikor kigyulladt a zuhanyfüggöny. 

Végülis... Örülök, hogy tudtunk beszélni a történtekről, és úgy érzem, most talán még több időt töltünk együtt, mint az egész incidens előtt. De közben minden alkalommal, mikor ránézek, szétmarcangol, hogy gyereke lesz. És nem a miénk, nem közös. 

Minden álmom, hogy családot teremtsek és megajándékozzam életem szerelmét egy babával.

De most már abban sem vagyok biztos, hogy az a bizonyos Nagy Ő Shawn.

Bár minden érzelmem és a tények mellette szólnak. Csak maga a tudat... Mondhatjuk, hogy félreértés, azt is, hogy valamilyen perverz összeesküvés, de nem javít a helyzeten. 

Illetve de, mert tudom, hogy annak tudatában melegedett össze azzal a nőszeméllyel, hogy soha többé nem szeretnék vele kontaktba kerülni és ellököm magamtól. És már nem tudja vissza csinálni, bármennyire is akarja. 

Ez tipikusan egy olyan cselekedet volt a részéről, aminek viselnie kell majd a súlyát, egy életen át. Ez csúnya kifejezés, hiszen egy babának nincs súlya... Sokkal inkább felelősséggel jár. 

És a legszomorúbb az egészben, hogy tudom, hogy Shawn már régóta készen állt arra, hogy apa legyen. És tisztában vagyok vele, hogy ő lesz a világon a legjobb apuka. 

Sőt, az is biztos, hogy már visszavonhatatlanul van egy családja, amiben egyértelműen nincs helyem. Nincs, és nem is lesz, ezt Cam már biztosította. 

De nem hagyhatom, hogy ez így maradjon. Ha köztünk bármi is lesz, nem lehet, hogy a gyermeke anyjával ne ápoljak jó viszonyt. Én sem adnám 'kölcsön' a gyerekem egy olyan nőnek, akit messziről le tudnék hányni. 

Lehet, megártott a friss, reggeli levegő, de nem mehet ez így tovább. El kell ásnunk a csatabárdot Camilával. 

Hirtelen felindulásból ugrottam ki a kádból. A vizes testemre rohadtul nehéz volt vissza húzni a cicanacit, de ezt muszáj megtennem, ameddig ki nem pofozza a józan oldalam a dilinyós énem a transzból.

Nem sülhet ki belőle rossz.

Na persze. 

Mindig konstatálnom kell, hogy ahogy telik az idő, egyre nagyobb őrültségekre veszem rá magam. 

Mielőtt kopogtam volna Shawnék bejárati ajtaján, hosszasan kifújtam a levegőt.

-Jövök! -hallottam tompán Cam hangját, odabentről. Mikor kinyitotta az ajtót, arcára fagyott a mosoly.

-Szia. -kezdtem, és akaratlanul is a nagy pocakjára csúszott a tekintetem.- Hozzád jöttem. 

-Mercedes, nem a legalkalmasabb ez az időpont. -lépett az ajtó mögé, hogy eltakarja magát.

-Felesleges, tudom, hogy... hogy Shawné. -utaltam a babára, elfojtva a szomorúságom.- Csak beszélni szeretnék veled.

-Nem hinném, hogy bármiről beszélnünk kellene. -vágta rá arrogánsan.

Áh, megérkezett a szokásos, régi Camila. Hogy is lehettem olyan buta, hogy azt hittem, megváltozott... 

-Én viszont igen. -támasztottam ki a bal kezemmel az ajtót.- Nézd, elegem van abból, hogy ok nélkül marjuk egymást. Szeretném tisztázni a dolgokat. Kérlek, engedj be. 

-Camila? -lépett a nő mögé egy óriási néger fickó.- Minden rendben? -kérdezte, miközben a vállára tette a kezét. 

Cam arcára sokk ült ki. 

-Mondtam, hogy maradj a szobában, Giovanni. -mordult rá a férfire. Hát persze, a kétajtós szekrény, aki tavaly megóvta Camilát a hajába ragadó rágóktól... Nem gondoltam volna, hogy még nem rúgta ki.

-Öhm... -szakítottam meg a beszélgetésüket, miután szemügyre vettem a bodyguard félre gombolt ingjét.- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy megbocsátok neked. Nem haragszom, tényleg. És szeretném tiszta lappal kezdeni. -mivel csak a döbbenetet tudtam leolvasni mindkettejük arcáról, ezért esetlenül hozzá tettem: - Sok boldogságot a babához. 

Hiába vártam a válaszát, Cam teljesen lefagyott. Inkább összezavarodott, de nem mondott semmit. Kereste a szavakat, szóval egy gyors köszönés után bepattantam a kocsiba.

Éppen már álltam volna ki, mikor utoljára vissza pillantottam a még mindig tárva nyitva álló ajtóra. 

Camila éppen megragadta Giovanni picepszét, majd rátapadt az ajkaira.