- Szóval komolyan azt mondod, hogy van egy rokonod, akiről eddig nem is tudtál? – kérdezte Daniel, miközben egy nagy adag sült krumplit tömött a szájába. Eredetileg azért hívtam a Slate-be, hogy az ügy részleteiről faggassam, és eltereljem a gondolataim Bostonról, meg arról a tényről, amit megtudtam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű. Egyrészt azért mert Danielnek esze ágában sem volt megosztani velem bármit a lányról, vagy a halála részleteiről, másrészt meg amúgy sem terelődtek el a gondolataim, ami neki is feltűnt. Így hát röviden összefoglaltam neki azt, amit én is megtudtam.

- Egész pontosan a testvérem, de igen. – feleltem. 

Daniel a szőke hajába túrt, és komolyan rám pillantott. Többek között ezért is szerettem vele beszélgetni. Komolyan vett, és őszintén érdekelte minden, amit megosztottam vele, habár nem sűrűn tettem ilyet. Az egyetlen ember, akinek be szoktam számolni a magánéletem részleteiről, az Sarah volt. Benne százszázalékosan megbíztam. Na, nem mintha Danielben nem bíztam volna meg, de még mindig inkább munkakapcsolat volt köztünk, mint baráti, ami azért kissé megnehezítette a dolgot. Ő sem tudott nem rendőr aggyal gondolkozni, és én sem tudtam teljesen felengedni mellette. Plusz ott volt az a tény, hogy tudtam mit gondol rólam és a munkámról. Nem mondta, de tudtam. Minden zsaru ugyanazt gondolja rólam. Egy idegesítő akadály vagyok a tökéletesen működő rendszerükben. Nincs főnököm, akitől utasításokat kapnék, és nem vagyok szabályokhoz kötve. Lényegében a magam ura vagyok, amit sokan nem vesznek jó néven. A legtöbb ügyemet egymagam, rendőri beavatkozás nélkül oldom meg és zárom le, és bár tudom, hogy Daniel félt, az is elég egyértelmű, hogy titkon piszkálja a csőrét a dolog.

- Honnan tudod?

Oldalra döntöttem a fejem, és elmosolyodtam.

- Magánnyomozó vagyok, Daniel. Szerinted hány perc kellett, hogy összerakjam a dolgokat?

- És akkor most hogyan tovább? Hisz akkor ezek szerint mégis csak van egy testvéred.

- Fogalmam sincs. Ez egy komoly dolog. – sóhajtottam fel. – Nem tudom ki ő, nem tudom milyen, azt sem hogy honnan jött. Egyáltalán meg akar minket ismerni? – tettem fel a kérdést, ami bizonyára hülyeség volt, hiszen nem kezdett volna el érdeklődni, meg teszteket csináltatni, ha nem akarná megtudni honnan származik.

- Mi lenne, ha kiderítenéd? – húzta fel az egyik szemöldökét az előttem ülő férfi majd egy pillanatra elidőzött a tekintete a mellettünk elhaladó lány kerek idomain. Ez épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire nem akarok erről a témáról beszélgetni, és inkább terelni akartam a dolgot. Persze, továbbra is nyomasztott, de úgy éreztem, hogy vannak fontosabb dolgaim is, mint a félrecsúszott magánéletem. Ezt a meccset amúgy is apámmal kellett lejátszanom, akiről másfél éve semmit nem hallottam, és akkor láttam utoljára, amikor azon a napon összevesztem vele a kórházban. Azóta nem keresett, és nagyon úgy tűnt, hogy nem kíváncsi sem rám, sem pedig anyámra.

- Mindegy. – sóhajtottam. – Tulajdonképpen nem ezért hívtalak.

- Tulajdonképpen tudom. – mosolyodott el. – Nem szoktál te csak úgy, mindenféle ok nélkül velem kajálni.

- Hé, ez nem így van! – csattantam fel, és játékosan megdobtam az egyik sült krumplival, ami a tányérról a kezembe akadt. Daniel felnevetett, de mélyen legbelül tudtam, hogy igaza van. Általában tényleg csak akkor futottunk össze, ha információra volt szükségünk a másiktól. Mindkettőnk túl elfoglalt volt ahhoz, hogy csak úgy szimpla szórakozásból élvezzük a másik társaságát.

- Szóval? Mit szeretnél tudni? – hátradőlt, és mosolyogva nézett a szemembe. Nyeltem egyet, mert nem volt egyszerű újra ebbe a mély vízbe beugrani. Akárhányszor felmerült a téma, a rajz lebegett a szemem előtt. El kellett engednem. Minél előbb.

- Mit tudsz a halott lányról? – vágtam bele rögtön a közepébe, nem akartam kertelni. – Köze van a kislány elrablójához, és egyelőre semmilyen formában nem haladok. Minden irány zsákutca.

- Azért ez már haladás, legalább bevallod. – terült el egy vigyor a képén, amit egy újabb sült krumplival jutalmaztam volna, ha még maradt volna.

- Meg kell találnom azt a kislányt. Te tudod a legjobban, hogy nincs biztonságban az apja mellett. – az asztalra könyököltem, és jelentőségteljesen Daniel szemébe néztem. Azt reméltem, hogy erre majd megered a nyelve, de nem is értem mit vártam. Végtére mégis csak zsaru, nem adhat ki információt soha semmilyen formában, senkinek. Nem tehet kivételt velem sem.

Daniel ennek ellenére azonban körbenézett az étteremben, majd egészen közel hajolt hozzám. Olyan közel, hogy szinte éreztem a forró leheletét, meg a drága parfümjének az illatát.

- Elmondom, ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek.

- Mégis kinek mondanám?

- Nem tetszik, hogy Colton Graham körülötted legyeskedik. – súgta. Nem akartam elhinni, hogy már megint itt tartunk. – Rosszabb, mint három veszélyes gyilkos egy ketrecben.

Elhajoltam tőle egy pillanatra.

- Szögezzük le. Graham egy pióca, és soha nem dolgoznék együtt vele, de többet tud, mint én. Szükségem van rá, hogy megossza velem. Ennek ellenére én soha nem osztanék meg vele semmit, oké? – Daniel bólintott, de láttam a szemében, hogy akkor sem szívesen ossza meg velem, amit tud. Nem miattam, sokkal inkább Graham miatt aggódott, mert jól ismerte. Képes volt kiszedni az emberekből, amit tudni akart akkor is, ha ők nem szándékoztak elmondani neki. Pont ettől volt annyira vérprofi. Mindenki veséjébe látott, és a legkisebb jelet is méterekről kiszagolta.

- Oké.

- Tehát? Mit tudsz a lányról?

Daniel újra közel hajolt hozzám, és olyan halkan kezdett el suttogni, hogy rendesen koncentrálnom kellett, hogy halljam, mit mond.

- Nem gyilkosság volt. – bökte ki, nekem pedig a lélegzetem is elakadt.

- Tessék?

- Elsőre valóban úgy tűnt, hogy a halál oka fojtogatás volt, de nem rég kaptuk meg az eredményeket. Drogtúladagolásban halt meg.

- És a nyomok, amik arra utaltak, hogy megfojtották?

- A halála után keletkeztek. – felelte, majd a kezébe vette a poharát, és ivott egy kortyot a kólájából. Hátra dőltem, hogy kicsit levegőhöz jussak, és megemésszem a hallottakat.

- Az meg hogy lehet? A halála után fojtogatták?

- Nagyon úgy tűnik.

- Mégis miért tenne ilyet bárki is? – csattantam fel, a kelleténél kicsit hangosabban. A mellettünk ülő bokszban a baráti társaság pár tagja felém fordította a fejét, mire Danieltől szúrós pillantásokat kaptam. – Mi értelme ennek?

- Nem tudom, de azon vagyunk, hogy kiderítsük. Az áldozat prostituált volt, lehetséges, hogy feldühített valakit. Ezek a lányok sokszor tenyerelnek bele olyan dolgokba, amikbe nagyon nem kéne. – mondta. – Mindenesetre nem hinném, hogy Belfordnak köze lenne a fojtogatáshoz.

- Ezt meg miből gondolod? – pillantottam rá kikerekedett szemekkel.

- A pasi mindenhol otthagyta az ujjlenyomatát a szobában, de a lány nyakán nem. Ha ő tette volna, tele lenne a nyaka is az ujjlenyomataival.

- Van tipped, hogy ki tehette? – kérdeztem. Kezdett egyre zavarosabbá válni az ügy. Mégis ki fojt meg egy amúgy is halott lányt? Vagy valami beteges játék része volt ez, vagy az illető nem tudta róla, hogy halott...

Daniel a plafonra emelte a tekintetét, majd rám.

- Én azt mondom, keresd a pasit, akit csak úgy lefirkáltál... - mosolyodott el kedvesen, tudtán kívül, hogy bennem mit okozott ezzel. Szólásra nyitottam a számat, a levegő a tüdőmbe rekedt, de mielőtt bármit mondhattam volna, Daniel szolgálati telefonja megszakította a köztünk lévő beszélgetést. Remegő gyomorral ültem a székemen, egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy miért vezet minden nyom a lehetetlen felé. Hiszen egyszerűen képtelenség volt, hogy ez megtörténjen.

♚

Sajnos mielőtt Daniel kifejthette volna, hogy mire is gondolt pontosan, berángatták a rendőrségre, így egyedül maradtam a gondolataimmal, amik kezdtek lassan az őrület szélére sodorni. Egyszerűen nem voltam képes visszamászni abba a gödörbe, ahonnan olyan kínkeserves módon másztam ki. A puszta lelkiállapotom bántotta azokat, akik szerettek, és őszintén aggódtak értem minden egyes pillanatban. Úgy éreztem, velem együtt süllyedtek abba a gödörbe, ami sokkal inkább volt mélytengeri árok, mint gödör, és fogták akkor is a kezem, amikor úgy tűnt, hogy ebből az állapotból nincs kiút. Aztán felálltam. Felálltam, legalábbis megpróbáltam. Nem ment azonnal, de fokozatosan visszanyertem az élni akarásom, és eldöntöttem, hogy segíteni akarok az embereknek. Azoknak, akik reménytelen helyzetbe kerültek, vagy épp úgy érzik, hogy a problémájukból nincs kiút. Pontosan azért, mert tudtam milyen szar, ha úgy érzed, vége az életednek, nem találod a helyed, fáj.

Vannak emberek, akik nem képesek együttérzésre, hiszen nem élték át az adott szituációt, vagy egyszerűen nem érdekli őket. A saját életük sokkal fontosabb, és egy kicsit sincsenek tekintettel a másikra. Ami persze egy részről érthető, mindenkinek megvan a maga problémája, kinek hiányzik, hogy még másokét is a nyakába vegye? Nekem hiányzott. Ameddig mások életével foglalkoztam, és megpróbáltam kibogozni a magánéleti gondjaikat, addig sem a saját nyomorúságos életem foglalkoztatott, és addig sem kattogtam null huszonnégyben, mint egy eszelős. Lényegében a munkámnak köszönhettem, hogy nem lettem egy lelki roncs. Pontosabban inkább megpróbáltam nem kimutatni, hogy már egy bizonyos százalékig az vagyok.

Erre most itt állok egy olyan ajtóban, ami mögött talán visszaköszönt a múltam, és talán újra megsebez, de a kulcsot még nem találtam meg hozzá, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kell-e nekem az a kulcs. Már két ember is megerősítette a lehetetlent, és nem értettem miért. Nem tudtam róla, hogy lett volna egy ikertestvére, arra meg vajmi kicsi az esély, hogy legyen egy hasonmása. Aztán ott volt az, amit Daniel mondott; a lányt megfojtották, miután túladagolta magát, és meghalt. Semmi értelme nem volt. Csak az tesz ilyet, aki vagy nem tudja, hogy az illető, akit fojtogat az halott, vagy minden áron gyilkosságnak akarja beállítani az esetet, hogy így esetleg rákenje valaki másra. Mondjuk Belfordra, akiről amúgy sem nehéz elképzelni, hogy gyilkolna, plusz biztos, hogy a szobában járt, mert mindenfelé otthagyta a nyomait.

Hangosan kifújtam a levegőt, majd lecsaptam a laptopom tetejét. Akármelyik irányból közelítettem meg az ügyben közrejátszó szereplőket, mindig zsákutcába futottam, mintha valaki direkt azt akarta volna, hogy ne találjak semmit. Összeszedtem a cuccaimat, ideje volt hazamennem. Megígértem a nagyinak, hogy másnap elmegyek vele a felvonulásra. Szerette volna, ha legalább egy kicsit kikapcsolok, és érthető módon időt is szeretett volna velem tölteni, hiszen hiába laktunk együtt, nem igazán volt időnk egymásra. Túl sokszor nem voltam otthon, ha meg mégis, akkor is a szobámban kuporogtam, és dolgoztam. Én is elismertem, hogy rám fért egy kis pihenés, de abban már nem voltam biztos, hogy ennek a legjobb módja a Függetlenség napi felvonulás, ahol ezer ember tolong, tapossák egymást, és a másik fülébe kell ordibáljanak azért, hogy hallják legalább a saját hangjukat. Nem az én világom volt, sokkal jobban szerettem a csendes kávézókat, vagy egy könyvvel a kezemben bekuckózni, és nem gondolni semmire. De már megígértem a nagyinak, így nem volt mit tenni.

Mire kiléptem az irodámból, teljesen sötét volt már, csak pár lámpa, és a telihold fénye világította be a kihalt parkolót, ahol csak az én autóm parkolt. Pár éve egy ilyen elhagyatott helytől talán még megijedtem volna, de mostanra egyáltalán nem keltettek félelmet bennem ezek a helyek. Úgy éreztem, hogy nincs félni valóm, mert nincs mit veszítenem. Ami persze nem igaz, de a túlzott vakmerőségem nem engedett szabadon.

Kinyitottam a kocsim ajtaját, és fáradtan huppantam be, amikor észrevettem, hogy a vezető felőli ablak le van húzva. Ez csak azért volt felettébb különös, mert soha nem szoktam lehúzni, egyrészt azért mert utálom, ha az arcomba csap a szél, másrészt pedig nincs is rá szükségem, ugyanis van légkondi az autómban. Nyugtalanul húztam be az ajtót, ám mielőtt teljesen magamra zárhattam volna, egy apró papírdarab hullott a földre. Félig-meddig kimásztam, és lehajoltam érte. Össze volt hajtva, így kihajtottam, és egy kurta betűkkel írt üzenetet pillantottam meg rajta: „Szállj ki, amíg nem késő."

A szívem erősen dobogni kezdett, az izgalom átjárta mindenemet, és a legelső, amire gondoltam az az volt, hogy a lány gyilkosa, vagy Belford figyel engem, és tudja, hogy nyomozok. Remegő ujjakkal hajtottam vissza a papírt, a kézírás nem volt ismerős, de reméltem, hogy a rendőrségen egy írásszakértővel meg tudom vizsgáltatni, és talán eredményre jutok. Ha más nem is történik, de talán az illető személyiségéről kaphatok egy átfogó képet, ami alapján elindulhatok valamerre.

Ennek tudatában indítottam be az autómat, amikor a hátam mögött egy hangos csattanásra kaptam fel a fejem. Azonnal a visszapillantóba néztem, és a szívverésem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam, hogy egy sötétbe burkolózott alak elindul lefele a lépcsőn, ahol az irodám található. Lélegzetvisszafojtva vártam pár pillanatig, aztán a lehető legnagyobb őrültséget műveltem; úgy döntöttem, hogy utána megyek. Igaz, eddig nem volt rá szükségem, de most a kesztyűtartóban pihető fegyveremért nyúltam, és miután megbizonyosodtam róla, hogy tele a tár, elindultam a sötét alak után.

Lehetséges, hogy engem keres, és épp most készül betörni az irodámba, ahol minden ügyemről egy egész vastag aktám van, többek között a laptopom, amin szintén bizalmas információkat tárolok. Nem hagyhattam, hogy bárki behatoljon, bár nem voltam benne biztos, hogy a lehető legjobb ötlet egyedül az illető után menni. Ám ez mindegy volt, már elindultam, és nem szándékoztam megfordulni. A fegyvert magam előtt tartva, a lehető leghalkabban közelítettem meg a lépcsősort. Odaérve egy pillanatig hezitáltam, de mivel az alján nem láttam senkit, így kénytelen voltam lejjebb merészkedni. Halkan lépdeltem le a lépcsőfokokon, egészen addig ameddig az irodám ajtajában meg nem pillantottam a fekete kabátban, és baseballsapkában álldogáló alakot. A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy az adrenalin a véremben száguldozik, és nem engedi, hogy megálljak.

- Ki maga? Forduljon meg! – üvöltöttem rá az ijesztő idegenre, aki a folyosó halvány homályában felém fordult, majd amikor meglátta, hogy egy pisztoly csöve mered felé, a levegőbe emelte a kezeit.