Remegő léptekkel sétáltam a puha hóban, amit újabb és újabb, szűnni nem akaró hópihék követtek, majd eggyé váltak a hatalmas fehér takaróval, amit előttünk már léptek nyoma tett lucskossá. Rengeteg lábnyom, rengeteg embertől, akik mind ugyanazért voltak itt. Ugyanazért a személyért, akiért én is. Pár méterre tőlünk a tömeg zárta be a sírgödröt, de én tudtam, hogy ott van, és végig kell majd néznem, ahogy a koporsót oda leeresztik, aztán nincs tovább. A temető mellett egyenruhás rendőrök és katonák sorakoztak, akik megtörten és szánakozva bámultak végig rajtam, habár szinte biztos voltam benne, hogy nem tudják, ki vagyok. Mégis magamon éreztem az emberek lesajnáló tekintetét, és úgy fájt, mintha a bőrömbe égették volna.

Erősen a nagyiba kapaszkodtam, ahogy átbotorkáltunk a félkör alakú tömegen, és a szemem elé tárult a virágba borult tölgyfakoporsó, körülötte pedig mind olyan emberek, akik megrendülten álltak a történtek előtt.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte a nagyi, mert egyre erősebben szorítottam a karját, annak az apropójából, hogy össze ne essek. Erőtlen voltam, és szinte csak árnyéka saját magamnak.

Nagyon nyelve bólintottam, ő pedig hitt nekem. Tenyerét a karján pihenő remegő kezemre csúsztatta, és mindvégig biztosított róla, hogy el sem mozdul majd mellőlem. Ez jól esett, de a lelkiállapotomon és a romokban heverő életemen egy cseppet sem segített. Egészen ma reggelig még abban sem voltam biztos, hogy képes leszek kikelni az ágyból, és részt venni a temetésen.

Megfordult velem a világ, ahogy az a bizonyos dallam felcsendült, majd hosszú, földig érő ruhában és imakönyvvel a kezében megjelent a pap, majd nem sokkal a koporsó előtt megállt. Mögötte egy összetört, zokogó asszony kuporgott a széken, ketten pedig közrefogták őt. Pár másodperccel azelőtt ültették le, majdnem összeesett. Arcán a gyász összes fájdalma fellelhető volt, és bár soha nem láttam őt azelőtt, egyből tudtam, hogy ő nem lehet más, mint egy anya, akinek épp most halt meg a fia. Eric lesújtott tekintettel állt mellette, és egy pillanatra nézett csak felém, majd amikor a pap elkezdte az ilyenkor szokásos beszédet, inkább az édesanyjának szentelte a figyelmét. Kendra a többi rendőrrel együtt állta körbe a koporsót, és abból a tekintetből, ahogy az égre nézett, egyből lejött, hogy többet jelentett neki a férfi, puszta munkatársnál, vagy barátnál.

Nem bírtam koncentrálni. A légszomjam egyre nagyobb lett, és nem emlékeztem rá, hogy mikor lett vége a pap beszédének, már csak arra eszméltem, hogy mindenki a koporsóra teszi a kezében tartott fehér virágot, a feketébe öltözött megtört asszony pedig üvöltve rogyott térdre mellette. Többen is mögé léptek, hogy felsegítsék, de nem kért belőle.

- Nagyi... - nyeltem, és a nagymamámra néztem.

- Jól érzed magad? – fordult felém riadtan, amikor érezte, hogy az ujjaim erősen a bőrébe marnak, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyomat. Megráztam a fejemet, de már csak ennyire telt tőlem. Éreztem, hogy a lábaimból kimegy az erő, a látásom pedig szép lassan elhomályosult, majd egy erős sípolás kíséretében elsötétült előttem minden.

Az ezüst Lincoln ajtaja hangosan csapódott be, amikor leparkolt a házunk előtt. A hintaágyban heverésztem, lévén hogy még alig múlt kilenc óra, és kivételes esetek egyike volt, de épp nem volt munkám, így kiültem a nyári reggelt élvezni egy kicsit. Kikerekedett szemekkel pakoltam le a lábam a veranda fa korlátjáról, ügyelve hogy a kávésbögrémet ne rúgjam le, miközben a lépcsőn felsétáló anyámat bámultam. Ez meg mit keres itt?

- Anya?

- Szia, kislányom! – köszönt, és megállt előttem. Az én arcomon meglepettség volt, az övén csalódottság, de legfőképpen undor, ahogy végignézett rajtam. Nem az lettem, akit a születésemnél elképzelt magának.

- Nincs itthon a nagyi. – tettem karba a kezemet. Ez még mindig egyfajta védekezőmechanizmus volt a részemről. Védtem magamat a szavaitól és a lesajnáló tekintetétől. Tudtam persze, hogy nem a nagyit keresi, de ezzel egyértelművé akartam tenni számára, hogy nem vagyok rá kíváncsi.

- Nem hozzá jöttem.

- Sejtettem.

- Beszélhetnénk? – kérdezte, de látszott rajta, hogy nagyon feszült. Nekem semmi kedvem nem volt hozzá, de végül bólintottam neki, és elindultam befele a házba. A nappaliig meg sem álltam, ahol előző este videóhívást folytattam Sarah-val, így kissé nagy kupi keletkezett. Nálunk ez más csak így működik.

- Szóval? Miről van szó? – álltam meg háttal a kupinak, amit anyám nem nézett jó szemmel, hisz a tökéletesség és a rend élő mintaszobra volt, és szigorúan ennek a betartására nevelt engem is. Szerencsére a belém nevelt rendmániámat sikerült elhagynom, és mondhatni, a valaha élő legkáoszosabb ember lett belőlem. Bár az elméletem szerint világ életemben ilyen voltam, csak anyám nem hagyta előtörni az igazi énemet, mert félt, hogy az olyan lesz, amilyet ő nem akar.

- Megtudtam valamit, és érdekelne, hogy mi is tulajdonképpen az elképzelésed. – csettintett a nyelvével.

- Tulajdonképpen miről?

- Neela, te tényleg azt hiszed, hogy nem jutnak a fülembe a dolgok, amiket csinálsz? – tette fel az inkább költői kérdést, hisz egyértelmű volt, hogy még mindig vadászkutya módjára ellenőrzi minden lépésemet, és előbb tudja, hogy mit fogok tenni, mint én magam. De az utóbbi időben elég sok mindent csináltam, így nem esett le azonnal, hogy a tízből épp melyikre gondol. – Azt még elfogadtam, hogy ott hagytad New Yorkot. Azt hittem, megjön az eszed, és belátod, mennyire nem járható út, ez a nyomozósdi. Veszélyes, és egyszerűen őrültség. Milyen fejlődési lehetőségeket nyújt számodra, hogy csalfa férjeket fotózgatsz a magánéletük közben?

- Megkérhetlek, hogy ne keverd a munkámhoz a személyes sérelmeidet? – pillantottam rá szúrós tekintettel, és sürgettem, hogy bökje már ki, mit akar kihozni ebből az egészből. – Mit akarsz?

- Igencsak kinyílt a csipád, kisasszony! – csattant rám, ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy régen. – Én csak egyszerűen féltelek téged, és a legjobbat akarom neked. Ez a munka nem az.

- Azt hadd döntsem el én, rendben? – feleltem kérdéssel az indulatos megnyilvánulására, majd kikerültem őt és az ajtóhoz indultam, aztán kitártam előtte. - Azok az idők elmúltak, amikor beleszólhatsz az életembe, szóval ha csak azért jöttél, hogy kioktass, akkor akár mehetsz is.

- Azért jöttem, mert megtudtam, hogy elindítottál egy örökbefogadási kérelmet. – nyögte ki végre mi az, ami miatt egyenesen meg sem állt a nagyi házáig, és lényegében ajtóstul rontott rám.

Felszisszentem, majd rámosolyogtam.

- Tehát innen fúj a szél...

- Mondd, neked elment az eszed? Magadhoz veszed másnak a porontyát?

- Másnak a porontyát? Anya, az a poronty a féltestvérem! – kiáltottam fel hitetlenkedve, és bár soha nem volt még testvérem, most valamiért mégis bekapcsoltak a védelmezőösztöneim az irányába. – Nem ő tehet róla, hogy az apja egy szemétláda...

- Ezt nem tűröm! Beszélj tisztelettel az apádról! – gurult dühbe az anyám, és az eddig sem épp nyugodt hangvételű beszélgetésünk, hatalmas ordibálásba torkollott. – Lehet, hogy követett el hibákat, de neked mindent megadott, és ha nem vagy egy makacs és önző kölyök, akkor talán sikeres életet is élhetnél! Ehelyett abból élsz, hogy mások mocskai között turkálsz! Szép, mondhatom... - lihegte dühösen, ugyanis olyannyira felszívta magát, hogy a méregtől már levegőt is alig kapott. Orrlyukai kitágultak, és szinte biztosra vettem, hogyha nem állna tőlem vagy két méterre, akkor biztosan elcsattant volna egy pofon is. Az eddig felgyülemlett sérelmeit, amit az évek során nem adhatott ki magából - mert nem álltam vele szóba -, most egyszerre rám zúdította.

- Menj el... Most. – csuktam le a szemem egy pillanatra, aztán hideg tekintettel ránéztem. A lehető legnyugodtabb voltam, muszáj volt kezelnem az indulataimat. Nem válhattam minden egyes alkalommal őrjöngő idiótává akárhányszor csak felbukkant az anyám, vagy éppen csak szóba került.

- Az apád érted tett mindent. Azért mondott le arról a gyerekről, hogy neked maximálisan meg tudjon adni mindent, és ez a hála?

- Én ezt soha nem kértem. Pláne nem másnak a kárára. – tekertem meg a fejemet, szinte már meg sem lepődtem rajta, hogy anyám tudott a babáról, illetve arról, hogy az apám megcsalta. Az az eset, amikor én buktattam le, már csak az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban, nem pedig az első. Anyám ambiciózus nő, akinek fontos mások illetve a környezete véleménye. Még ha fájt is, inkább mentette az apám bőrét, csakhogy mások meg ne tudják a folyamatos félrelépéseit. A munkám során is rengeteg ilyennel találkoztam, így hát tudtam, hogy az ilyen típusú embereket mi vezérli.

- Neked nem volt elég a két évvel ezelőtti eset? Meg is halhattál volna, Neela! De te ahelyett, hogy egy stabil jövőt építenél ki magadnak, veszélyes bűnözők után rohangálsz, koszos motelekben alszol, és szakadt, cigarettafüstös ruhákban jársz, amikor én tudom, hogy benned több van! – a zilált nő elém lépett, és a tenyerébe fogta a csuklómat, majd finoman megrázott. Nem okozott fájdalmat, azonban az érintése mégis olyan fajta undort váltott ki belőlem, hogy legszívesebben a nagyi legújabb lábtörlőjére hánytam volna. Csak azért nem tettem, mert tudtam, hogy szereti, és abban a pillanatban, ahogy rágondoltam, a furgonja leparkolt közvetlenül anyám luxuskocsija mögött, majd aggódva indult el felénk, és a köztünk kialakult feszültség felé.

- Victoria! – köszöntötte anyámat, majd kérdőn nézett rám. Egyet hátrébb léptem, közel a nagyihoz, mert bármi történt, még mindig ő volt az a biztos pont az életemben, aki a tartóoszlopom volt az anyámmal szembeni csatában. – Mi ez a csetepaté?

- Semmi, anya épp indulni készült. – nyeltem feszülten.

- Te tudtál az örökbefogadásról? – fordult hirtelen anyám a nagyi felé, olyan gyorsasággal, hogy reagálni sem volt időm, csak pislogtam, mint hal a szatyorban.

- Igen, és... - kezdett volna bele a nagyi, de anyám színpadiasan a levegőbe legyintett a kezével, jelezve, hogy nem kíváncsi a további részletekre.

- Gondolhattam volna. Mindkettőtöknek elment az esze! – vetette oda gúnyosan, aztán anélkül, hogy elköszönt volna, a magassarkújában lekopogott a veranda lépcsőjén, mi pedig a nagyival néztük, ahogy távozik. Nem vacakolt sokat, beindította a méregdrága kocsiját, és bár anyám nő létére elég jól vezet, az idegességtől most mégis majdnem nekihajtott az enyémnek, ami ott parkolt előtte.

A nagyi felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett rám, hiszen csak a vita végére ért oda, az elejét nem hallotta. Összeszorítottam az ajkaimat, megtekertem a fejemet, aztán becsukva magam után a bejárati ajtót, bevontam a nagyit a házba, hogy elmesélhessek neki mindent az anyám rögtönzött kis látogatásáról, amiről tudtam, hogy nem ez lesz az utolsó. 

♚

- Még beugrom az irodába, utána?

- Egy óra múlva?

- Tökéletes. – mosolyodtam el, annak ellenére, hogy tudtam, Daniel telefonon keresztül nem látja a mosolyomat. Félkézzel babráltam a kulcscsomómmal, miközben lebaktattam az alagsori lépcsőn, ahol majdhogynem vaksötétség uralkodott, és tekintve hogy telefonáltam, még a vakut sem tudtam bekapcsolni.

- Akkor egy óra múlva. – ismételte el, hogy bizonyosságot nyerjen, majd letette.

A csók óta egyáltalán nem beszéltünk, ami azt illeti tudatosan kerültem a vele való kommunikáció minden formáját, mert nem tudtam mit mondhatnék neki. Nem akartam megbántani sem, és magamat sem kínos helyzetbe hozni. Daniel már tudta a múltam azon részét, amiről még soha senkinek nem beszéltem, és amiről azt hittem, mélyen eltemetve marad a múltamban. De nem így történt. A felszínre tört, felborítva mindent, és magával hozva olyan érzéseket is, amiket nagyon rég nem éreztem már. Keserűség, fájdalom, összezavarodottság, és legfőképpen a régi életem emlékei rohamoztak meg olyan elemi erővel, hogy a bostoni utazásom óta egy perc nyugtom sem volt, bár ezt igyekeztem titkolni. Főleg a nagyi előtt, aki már így is eléggé aggódott a Sofia körüli felhajtás miatt. Mardosta a bűntudat, én pedig nem akartam fokozni a gondjait, annak ellenére sem, hogy a legmélyebb gyászban ő volt a legfőbb támogatóm. Inkább csak hallgattam róla, és megpróbáltam egyedül, magamban megemészteni mindazt, ami történt, és elsősorban a munkámra koncentrálni, hiszen egy kislány élete volt a tét, akit a kétségbeesett édesanyja várt már haza.

Nagy nehezen kibogarásztam az irodám kulcsát, és már épp dugtam volna be a zárba, amikor a kezem megdermedt a mozdulat közben. Az ajtó résnyire nyitva volt, amit nem is éretettem, hiszen mindig bezárom, függetlenül attól, hogy milyen messzire megyek. Kiegyenesedtem, és gyanakodva tettem a kilincsre a kezem, ami egy nagyon rossz ötletnek bizonyult, tekintve a tényt, hogy nem volt nálam semmilyen fegyver, de a megérzésem valahogy azt súgta, hogy nem lesz baj. Megmarkoltam a fémgombot, és belöktem az ajtót, bár akkor már tudtam kire számítsak, ugyanis ismerős illat csapta meg az orromat.

- Újabban betörő lettél? – kérdeztem a férfit, aki az asztalomnál ült, és a laptopommal machinált valamit. Sötét tekintetét rám emelte, nyugodnak tűnt, ellenben velem. Úgy dübörgött a szívem a mellkasomban, mintha ki akarna robbanni onnan. Az érzés ismerős volt, a közelében valahogy mindig is ezt éreztem.

- Leszedtem a gépedről a pendrive másolatát, mielőtt még inkább belekeveredsz. – lecsukta a laptop tetejét, aztán felállt.

- Ez az én ügyem. – sziszegtem.

- Fogalmad sincs semmiről! – dörrent rám, bennem pedig régi ösztön kapcsolt be. Hatalmi harc.

- Akkor magyarázd el!

- Nem tehetem, csak hagyd ezt abba! – folytatta dühösen, majd megkerülte az asztalt, és távozni készült, azonban én útját álltam. Évekig azt hittem, hogy halott, majd a semmiből visszatoppan az életembe, egyenes válaszok és magyarázat nélkül. Azt már nem! – Tudom, hogy azt hiszed, hogy tökéletesen tisztában vagy a dolgokkal, de hidd el, nem így van. És ha most nem szállsz ki, akkor...

- Akkor? – kértem számon. – Akkor mi, Aaron?

Lehajtotta a fejét, és mély levegőt vett.

- Csak állj el az utamból.

- Nem, ameddig el nem mondod, hogy mi folyik itt, és miért kellett évekig abban a hitben élnem, hogy te... - a hangom a mondat folytatása helyett elcsuklott, és erősen meg kellett küzdenem vele, hogy ne bőgjem el magam. Még mindig alig hittem el, hogy tényleg életben van, hogy előttem áll, hogy érzem a testmelegét, hogy látom a sötét tekintetét, és bármennyire is akartam gyűlölni azért amit tett, egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá.

- A kurva életbe! – morogta, és idegesen a sötét fürtjei közé túrt. – Hát nem érted? Nem érted, mennyire veszélyes ez?

- Nem, nem értem! Mert nem magyarázod el! – kiabáltam torkom szakadtából, az indulatok kezdtek elborítani, és minden, ami felgyülemlett bennem a gyász miatt, az kezdett kiszabadulni. Persze tudtam, hogy ezzel itt még nincs vége, de akkor is ki kellett adnom magamból.

- Azt sem tudod, mit csinálsz. – vetette oda, mialatt tett egy kört.

- Ezt meg hogy értsem?

- Nem tartozom neked magyarázattal, érted? – állt meg dühösen előttem, és úgy fújtatott, akár egy versenyló. Hitetlenkedve néztem a szemébe, és megadtam neki a jogot, hogy esetleg módosítson az előbb kiejtett szavakon. De nem tette. – Történt, ami történt, az a múlt kislány. Lépj már túl, a picsába is! – csattant rám dühösen, miközben a tenyerével az ajtófélfára ütött. Összerezzentem, és szinte a hideg rázott attól a hűvös és teljesen közömbös hangnemtől, amit felvett velem szemben. Tágra nyílt szemekkel bámultam rá, a torkomban gombóc keletkezett, és a felismerés, ami azon nyomban az elmémbe hasított, szinte tüzes vasként szúrta át az egész testemet.

- Én...

- Állj le, mert megütöd a bokád! És ezt most már veheted nyugodtan fenyegetésnek is. – szántott végig rajtam a tekintetével, olyan dühösen, amilyen dühösnek még egy embert sem láttam soha életemben, majd mindenféle finomkodás nélkül elviharzott mellettem, engem félrelökve az útjából. Hangosan puffantam neki az ajtófélfának, de az ezzel járó fizikai fájdalmat szinte meg sem éreztem, mert eltörpült amellett a fájdalom mellett, amit a férfi viselkedése váltott ki belőlem. A levegő alig talált utat magának a tüdőmhöz, a sírás ismét megállíthatatlanul tört rám, annak ellenére, hogy megfogadtam, soha többet nem bőgök, erre tessék. Hangtalanul zokogtam, patakokban folytak a könnyeim, miközben az ajtó mellett lassan a földre csúsztam, és hagytam, hogy a lábaim teljesen kimenjenek alólam. A felismerés éles késként vájt belém, a tudat, hogy neki semmit nem jelentettem sem két évvel ezelőtt, sem pedig most, darabokra tört. Újra és újra.

Csak ültem ott, zokogtam az üres irodám síri csendjében, és csak akkor jöttem rá igazán, hogy milyen gyenge vagyok még mindig. Az voltam, és az is maradok. Hála Aaron Coxnak, aki soha nem szeretett.