A telefonszám megszerzése után már nem telt sok időbe, hogy eljussak a nőhöz, aki fontos szerepet játszott Aaron életében, csak úgy, mint én. Onnantól kezdve már nem volt nehéz kinyomozni, hogy ki is ő valójában, illetve hogy ki volt. Kendra Almeida néven látta meg a napvilágot, a Colorado állambeli Denverben. Az apja szintén az FBI-nak dolgozott, és amikor Kendra hét éves lett, az egyik bevetése során egy tűzharcba keveredett, majd nem sokkal később a kórházban belehalt a sérüléseibe. Ez olyan mélyen érintette a családot, hogy összepakoltak, és meg sem álltak New Yorkig. Ekkor döntötte el, hogy ő is az apja nyomdokaiba szeretne lépni, és amikor ezt az álmát sikeresen megvalósította, felvette a Delane nevet. Hogy miért, azt nem sikerült kiderítenem. Csak annyit, hogy Kendra egy nagyon kiváló ügynök lett, szinte az egyik legjobb, majd később Aaron mentora lett. Papíron. Viszont biztos voltam benne, hogy többek voltak egymásnak. Már csak abból is lehetett rá következtetni, hogy ezt a nőt mennyire megviselte Aaron kamuhalála. Akkor még valószínűleg nem tudott róla, hogy mindez csak egy ügy kedvéért történt. Láttam a szemében ugyanazt a reményvesztettséget, és teljes megsemmisülést, ami az enyémben is fellelhető volt. Ez egy olyan tekintet volt, ami mindent elárult, és a szívem mélyén reméltem, hogy még mindig ugyanolyan fontos neki Aaron. Nem másért, csupán csak azért, hogy akkor talán tudok hatni rá, és nem hajt el engem azonnal, amint meglát.

Ebben reménykedve szálltam ki a kocsimból, és kocogtam be a társasházas épületkomplexumba, ami inkább átmeneti szállásként funkcionált azok számára, akik túl hosszú időre maradtak egy szállodai szobához, de kevés volt az idő arra, hogy mégis kivegyenek emiatt egy albérletet. Lift természetesen nem volt, így gyalog, kettesével szedve a lépcsőfokokat tettem meg az utat a másodikra, majd rögtön a száztizenegyes lakás elé kanyarodtam. Kicsit azért megremegtek a lábaim, amikor megkocogtattam az ajtót, de az elszántságom sokkal nagyobb volt a megilletődöttségemnél. Minél előbb el akartam kapni azt a rohadékot, már csak azért is, mert a nagyi az eddiginél is jobban aggódott miattam. Mondanom sem kellett semmit, hogy tudja, mennyire nem vagyok a helyzet magaslatán. Ennek hatására azonban azt sem szerette, hogy elmászkálgatok otthonról. Félt, hogy megint elrabolnak, leütnek, vagy valami hasonló borzalom történik velem. Azonban nem tehettem meg azt, hogy a négy fal között maradok, már csak azért sem, mert úgy előbb csavarodtam volna be, mint munka közben.

A zsebembe süllyesztettem a kezem, és vártam. Bentről motoszkálást hallottam, és már előre vártam a nő reakcióját, amikor ajtót nyit, realizálja, hogy ki is áll a küszöbén, aztán ehhez mérten átharapja a torkomat. Főleg hogy már este volt, és annak senki nem örül, ha ilyenkor zaklatják, pláne ha ezt egy olyan személy teszi, akit még csak nem is bír. A motoszkálást egyre közelebbről hallottam, majd végül a lakás előterében felkapcsolódott a lámpa, aztán nyílt az ajtó, és az a tekintet fogadott, amire számítottam.

Kendra meglepetten futtatta végig rajtam a tekintetét, valószínűleg kevésbé számított rám, mint mondjuk a pápára. A kifinomult, komoly stílusát megtartotta, szinte semmit nem változott. Talán csak annyiban, hogy fekete haját ezúttal lófarokba fogta a feje tetején, és sminket sem viselt. Vélhetően lefekvéshez készülődött, amikor megzavartam.

- Hát te? Mit keresel itt? – nyögte ki, amikor felocsúdott az első sokkhatás alól. – Egyáltalán hogy találtál meg?

- Tudom, hogy nem vagyunk a legjobb viszonyban, de segítened kell. – tértem azonnal a lényegre, majd egy lépést előrébb léptem, ugyanis féltem tőle, hogy az orromra csapja az ajtót. Már jól ismertem ezt a nézést. Egy ilyen után szokták általában bevágni az ember előtt hangos csattanással az ajtót, ezt akartam én elkerülni.

Kendra megrökönyödve nézett rám.

- Mi nem vagyunk semmilyen viszonyban.

- Tudom. – feleltem. Nehezemre esett nem ellenségesnek lenni vele, de ha azt akartam, hogy meghallgasson, akkor muszáj volt türtőztetnem magam. – Aaronról van szó.

Kendra, aki egész eddig jeges gyűlölettel méricskélt, a név hallatára teljesen lefagyott, mintha nem tudná miről van szó, pedig tisztában voltam vele, hogy tudja, két évvel ezelőtt Aaron nem halt meg.

- Cox ügynök halott. – bökte ki hűvös, hivatalos hangnemben. – Két évvel ezelőtt... - kezdett bele, de a szavába vágtam, mielőtt megetethetett volna azzal a mesével, amivel egész eddig mindenki etetett.

- Két évvel ezelőtt egy befolyásolható gyerek voltam, aki semmit nem tudott a világról, és a körülötte zajló eseményekről. Akkor még meg lehetett engem félemlíteni, és elhittem, amit a felettem álló emberek mondtak nekem. Lehetett velem üvöltözni, el lehetett érni, hogy kiboruljak, és összeomoljak. De ezek az idők elmúltak, úgyhogy nagyon szépen kérlek, ne hazudj nekem tovább, mert semmi értelme... - húztam ki magam előtte. Már egyáltalán nem éreztem kevesebbnek magamat, nem úgy, mint régen. – Tudok mindenről, beszéltem Aaronnal.

Kendra nagyot nyelt, és az ajtónak dőlt. Ingerült volt, nem egészen értette, hogy mit akarok tőle. Az igazság az volt, hogy én sem tudtam. Mégis mi az, amiben ő segíteni tudna nekem?

- Gyere be. – fordította el a fejét, aztán arrébb állt az ajtóból, teret engedve ezzel nekem. Úgy éreztem, egy kicsit megtört köztünk a jég, és bár még mindig a háta közepére nem kívánt, azért láttam rajta, hogy felkeltettem az érdeklődését. Ha legjobb barátnők azért nem is lehetünk, de bíztam benne, hogy képesek leszünk indulatok, és utálat nélkül beszélni egymással. Most szükségünk volt erre. Nagyon is. 

♚

Helyet foglaltam a kicsi lakás előterében a kopottas kanapén. Igazából nekem kellett volna feszélyeznem magam, de a körülöttem mászkáló nő sokkal idegesebb volt, mint én. Egyértelmű volt számomra, hogy a legkevésbé sem vágyik a társaságomra, és felesleges udvariassági köröket is futnunk. Ő nem csípett engem, és hogy őszinte legyek, nekem sem volt szimpatikus. Persze értettem, hogy miért lett az aki, és miért olyan bizalmatlan velem szemben, meg úgy általában, de ettől függetlenül még semmi nem írta elő, hogy kedvelnem kelljen őt. Szimplán csak azért kerestem fel, mert meg akartam találni azt a rohadékot, aki ezt tette Aaronnal.

- Kérsz egy pohár vizet? Vagy valamit?

- Nem, kösz. – tekertem meg a fejemet. Megkérdezte, mert így illik, de éreztem rajta, hogy szívesebben fojtana bele, minthogy megitasson.

- Annyira éreztem, hogy nem fogja kibírni, hogy ne menjen a közeledbe... - sziszegte, és leült a velem szemben lévő faasztalra. Szinte a semmiből csapott le a témára. Egy olyan témára, amire nem voltam felkészülve. Csak pislogni bírtam rá. – Mit mondott neked?

- Azt mondta, te tudsz segíteni. – nyeltem. A nő a történtek ellenére feltűnően nyugodt volt, nem láttam pánikot a szemében. Pedig én minden egyes percben erősen harcoltam azért, hogyha a férfi neve felmerül, akkor ne bőgjem el magam azonnal. Megpróbáltam erősnek tűnni, hiszen ha összeomlok, azzal senkinek nem segítek. Ráérek teljesen padlóra kerülni utána, ha Belford végre börtönbe kerül, és ez az egész rémálom véget ér.

- Mégis miben? – rázta meg értetlenül a fejét a fekete hajú nő.

- Nem tudom. – pillantottam fel rá. – Tulajdonképpen ezért vagyok itt. Mert nem mondta, azt hittem, te tudod.

- Na, jó! Mi folyik itt? – fonta össze dühösen a karját a mellkasa előtt. Egy ideig várta a reakciómat, aztán hirtelen elfordult tőlem, majd beszaladt a mögötte lévő ajtón a szobába, és a mobiljával a kezében tért vissza. – Tudod mit? Jobb lesz ha Cox magyarázza meg. – felelte, majd vadul pötyögni kezdett a telefonján. Egy pillanatra még a szívverésem is kihagyott. Elakadó lélegzettel néztem a dühös és értetlen nőt, aki válaszokat akart kapni a jelenlétemre, egy olyan embertől, aki már nem mondhatta meg. Fogalma sem volt róla, hogy Aaron életét vesztette a robbanásban. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam, és még mielőtt hívást indíthatott volna, elé léptem, majd kikaptam a telefont a kezéből.

- Oké, figyelj rám!

- Hé, megbolondultál? – csattant fel. – Idejössz, rám törsz az éjszaka közepén, össze-vissza hadoválsz, azt sem értem mi van, most meg elveszed a mobilomat? Kérem vissza, azonnal beszélni akarok vele!

- Te nem is tudod? – néztem rá teljesen elhűlve.

- Mit?

- Aaron... Szóval...

- A rohadt életbe! Megtennéd, hogy érthetően elmondod, hogy mi folyik itt? – egyre dühösebb lett, kezdte elveszíteni a türelmét, amit meg tudtam érteni. Aaron halála borzasztó és elviselhetetlen volt, de nem gondoltam volna, hogy ennek a tényét közölni valakivel még magánál a ténynél is szörnyűbb lesz. A mobilt szorongatva az ujjaim között elhátráltam tőle, és erőtlenül visszazuhantam a kanapéra. A fájdalom perzselte a torkomat, ezért nagyot nyeltem, aztán ránéztem Kendrára.

- Tudsz a robbanásról?

- Arról a robbanásról ahol nem meglepő módon jelen voltál? Miért van az, hogy valahogy te mindig ott vagy, ahol ilyesmi történik? – tette fel a kérdést szemrehányóan, pont, mint Daniel. – Egyáltalán nem kellett volna ott lenned. Ugye tudod, hogy ezzel veszélyezteted az akciót, és azt most mondom, ha Fred Belford miattad kicsúszik a kezünk közül, akkor én leszek az első, aki előállít téged, mint egy szövetségi nyomozás akadályoztatóját! – emelte meg a hangját.

- Oké, megtennéd, hogy nem ordibálsz?

- Nem, nem tenném meg! Azonnal kérem vissza a telefonomat, beszélni akarok Cox-al, most azonnal, te pedig tűnj el a lakásomból!

- Az nem lehetséges... - szívtam be a levegőt élesen, a szememet pedig elborították a forró könnyek. Nem akartam kiborulni, de egyszerűen nem bírtam tovább erős maradni. Rajtam volt annak a tehernek a súlya, hogy közölnöm kelljen egy összezavarodott nővel, hogy a kollégája – aki nyilvánvalóan nem csak ennyit jelentett neki - már nincs életben, többek között miattam. Nem tudtam, hogy Kendra nincs tisztában ezzel. Az egy dolog, hogy a helyszínre kiérkező rendőröknek nem beszélhettem róla, hiszen egyrészt önkívületi állapotban voltam, másrészt ki hitte volna el nekem, hogy egy eleve halott FBI-ügynökkel tartózkodtam odabent? Akkor valószínűleg nem csak a kórházba, de egyenesen a zártosztályra is beutaltak volna, annak a címén, hogy megőrültem.

- Miért?

- Mert Aaron velem volt... Bent. Az épületben. – mondtam ki végül és a még mindig értetlenül bámuló nő szemébe néztem.

- És? Nyilván ott volt, Belford embere.

- Engem elraboltak, ő meg lebukott.

- Lebukott? – kérdezett vissza, és a reakciójából ítélve, akkor esett le neki mindaz, amire ki akartam lyukadni. – Hogy érted ezt?

- Belford rájött, hogy Aaron zsaru, és bezárt minket abba a szobába, a robbanás előtt. – fogammal az ajkamba martam, hogy mérsékelni tudjam a bennem feltörő iszonyatos fájdalmat, de nem tudtam megjósolni, hogy még meddig bírom ki anélkül, hogy totálisan össze ne omoljak.

Kendra arca fájdalmasan eltorzult, és a fejét rázogatva egészen addig hátrált, ameddig a háta a falnak nem ütközött, és meg nem állította őt.

- Ne...

- Én kijutottam, és vissza akartam menni érte, de aztán jött az a robbanás, és már nem tehettem semmit. – eddig a pontig bírtam. Zokogva temettem a tenyerembe az arcomat, miközben az emlék újra meg újra megégetett. – Sajnálom.

A kétségbeesett nő arcán kövér könnycseppek gurultak végig, miközben összetörve lecsúszott a fal mentén, és teljesen őszintén át tudtam érezni, hogy min megy keresztül. Először csak reménykedik, hogy mindaz, amit hall nem igaz, de közben a lelke mélyén pontosan jól tudja, hogy igen. Aztán az igazság jeges vízként zúdul rá, megsebzi, elveszetté téve őt. Ugyanezt éreztem én is, minden egyes alkalommal. Két éve mindegy egyes nap, minden egyes percében. Ott élt bennem, és csak az a kis idő tette semmissé, az a kicsi, amikor visszakaptam őt. Aztán jött Belford, ez a szemétláda, és egyetlen perc alatt elvette őt tőlem.

- Add vissza a telefonomat, és tűnj el innen. – morogta az orra alatt, mialatt meredten bámult egy pontot a padlón. Meggyötörten felálltam, majd felé sétáltam. Bármennyire is össze voltam törve, neki most nagyobb szüksége volt a támogatásra, de amikor elé guggoltam, Kendra hirtelen, nagyon dühösen felpattant, rántva magával engem is. – Nem hallottad? Húzz a lakásomból, addig ameddig szépen mondom! – megragadta a karomat, és erőszakosan a bejárati ajtó felé cibált, aminek megpróbáltam ellenállni, csitítva a kiborult nőt.

- Kendra, nyugodj meg légy szíves! Elhiszem, hogy kiborultál, de szükségem van rád, hogy megtaláljuk a gyilkosát... - lihegtem, és az ajtófélfába kapaszkodtam, hogy ne tudjon kituszkolni az ajtón. Ám túl dühös volt, túl elszánt, és erősebb nálam. Megrázta a fejét, aztán egyetlen mozdulattal az ajtón kívülre lökött, majd olyan tekintettel bámult rám, hogyha azzal ölni lehetett volna, akkor ott helyben kinyírt volna, ebben egészen biztos vagyok. A hatalmas lendülettől a kinti gang korlátjának estem, és a rácsba kapaszkodva próbáltam meg visszaszerezni az egyensúlyomat.

- Nem kell keresni. A gyilkosa itt áll velem szemben. – köpte oda a nő dühösen, aztán hangos csattanással bevágta az orrom előtt az ajtót. 

♚

Tudtam, hogy csak a düh és a fájdalom beszélt belőle, de ettől függetlenül igazat tudtam neki adni. Belford robbantotta fel az épületet, de nagy szerepem volt abban, hogy Aaron lebukott, és ezt Kendra nem félt a szememre hányni. Mindenki csak óvni próbált, és elhitetni velem, hogy nem az én hibám, de ez valójában nem így volt. Miattam vált óvatlanná, és engem próbált védeni, mert minden áron meg akartam találni Belford-ot. Nem voltam tekintettel arra, hogy ezzel Aaron inkognitóját veszélyeztetem, és lényegében aláírtam a halálos ítéletét. Lebukott. Miattam. Az én hibám volt.

Dühösen belerúgtam magam előtt egy kavicsba, vagy valami arra hasonlító dologra, ugyanis a könnyeimtől nem igazán láttam semmit. Kocsival mentem Kendra lakásához, de képtelen voltam beszállni. Friss levegő kellett, hogy átgondoljam mindazt, ami történt. Mindazt, amit én okoztam. A hold ezüstösen fénylett felettem, bevilágítva az amúgy sötét utcát, értelmet adva annak, hogy talán még a legnagyobb sötétségben is van fény, ha utat engedünk neki. Én erre képtelen voltam. Úgy éreztem, egyetlen perc alatt omlott össze körülöttem minden, az eddigieknél is jobban. Ingatag léptekkel, a mellettem húzódó ház falába kapaszkodva botorkáltam el a sarokig, ahol aztán a lábaim teljes mértékben megadták magukat, és zokogva omlottam a kemény betonra. Tenyeremet a hasamra szorítottam, mert olyan érzésem volt, mintha minden fájdalom, ami bennem van, egész egyszerűen belülről tépne szét, és ezt egyáltalán nem voltam képes megakadályozni, de nem is akartam.

„A gyilkosa itt áll velem szemben." – csengtek Kendra szavai újra meg újra a fejemben, és igaza volt. A gyilkosa én voltam. Aaron gyilkosa én voltam.