Az autóm csipogása után dühösen kopogtam végig a betonjárdán. A felhajtón állt a nagyi furgonja, ezért csak a ház előtt tudtam leparkolni. A környék csendes volt és nyugodt, illetve sötét. Nagyon sötét. Fény csak annyira volt, amennyire az utcai lámpák fénye megvilágította a fapadlós verandánkat, így bekapcsoltam a telefonom gyér fényét, és azzal próbáltam meg némi fényt szolgáltatni. Fáradt voltam, mérges, és elcsigázott. Miután beszéltem Daniellel, egyenesen az irodámba mentem, hogy felmérjem a károkat, és ami ott fogadott, az félelemmel töltött el. Az aktáim szanaszét hevertek a padlón, a polcaimat lesöpörték, az asztalfiókot pedig nemes egyszerűséggel kitépték a helyéről. Úgy láttam azonban, hogy nem tűnt el semmi. Mindennek megtaláltam a helyét, minden aktám megvolt, szóval bárki is járt bent, nem találta meg amit keresett, ezért dühében felborogatott mindent. Látszott a düh, az indulat a káosz mértékéből.

- Ó, a francba! – morogtam, mert bár a lehető leghalkabban szerettem volna átbotorkálni a sötét lakáson, ez csak addig tartott, ameddig hangos csattanással neki nem mentem a nappaliban található komódnak. A dísztárgyak megbillentek rajta, én pedig a sajgó térdemhez kaptam a kezem.

- Neela? Te vagy?

- Igen. – sziszegtem, és a hirtelen fényességben a nagyi álmos szemébe néztem. A hálószobájából csoszogott ki, és úgy nézett rám, mintha csak egy ufó szállt volna le közénk. – Bocsi, nem akartalak felébreszteni.

- Azt hittem, egy betörő.

- Itt? – néztem körben a lakáson, de nyilván nem a házra értettem, hanem a környékre. Szerencsére jó környéken laktunk, ahol egy évben maximum egyszer történt bűncselekmény, és az is kimerült annyiban, hogy valaki udvaráról ellopták az egyik kerti törpét, vagy a helyi kölykök jó heccnek tartották, ha kilopják a földből a szépen nyiladozó muskátlikat.

- Simán előfordulhat. – jegyezte meg, a köpenyét összehúzva magán.

- Itt aligha. – morrantam fel, és ingerülten dobtam a kabátomat a kanapéra.

- Történt valami? Nagyon késő van.

Egy pillanatig hezitáltam, hogy elmondjam-e neki a történteket, hiszen már így is majdnem baseballütővel támadt nekem, annyira megijedt, hogy betörő mászkál a lakásban, de aztán jobbnak láttam, ha őszinte vagyok vele.

- Betörtek az irodámba. – nyögtem ki egyszerűen, mindenféle színt kiűzve a hangomból. – Egyelőre úgy tűnik nem vittek el semmit, de holnap majd alaposabban is megnézem.

- Jézusom! – kapta ijedten a kezét a szája elé a nagyi. – De te ugye nem voltál ott? Veszélyben is lehettél!

Erőtlenül megráztam a fejem.

- Nem, én máshol voltam akkor. – egy sokkal veszélyesebb helyen, ahol nem kellett volna. Azt meg inkább már meg sem említettem, hogyha ott vagyok, akkor az illető valószínűleg nem ússza meg egykönnyen. Így sem akartam annyiban hagyni a dolgot, de előtte szerettem volna kipihenni magam, és tiszta fejjel átgondolni mindazt, ami történt. Az már biztos volt, hogy Aaron könyékig benne van a gyilkossági ügyben, és az sem volt kérdés, hogy ezzel egyidőben el is mentek neki otthonról. Hogy soha nem jelentettem neki semmit, teljesen egyértelmű volt, ahogy az is, hogy egy idegesítő púp voltam a hátán, akit legszívesebben ott helyben agyonlőtt volna. Engem viszont az idegesített, amit hallottam. Beszéltek valami szállítmányról, ami este tízre érkezett a kikötőbe, de hiába ajánlotta fel Daniel, hogy utána néz, nem történt semmi. A kikötő csendes, és üres volt. Természetesen nem avattam be teljesen a részletekbe, elég volt tudnia annyit, hogy valószínűleg illegális biznisz folyik ott. De nem folyt. Így viszont megint egy helyben toporogtam, támpontok nélkül.

- Ki volt az? Ki tette? – a nagyi pupillái hatalmasra tágultak, és elém lépett. Képes volt felnőttként kezelni, de ilyen esetekben mindig előjött belőle a féltőn óvó nagymama énje, aki legszívesebben halálra babusgatott volna.

- Fogalmam sincs. – sóhajtottam. – De most inkább lefekszem aludni, hosszú napom volt. – rámosolyogtam erőtlenül, ő pedig vissza rám. Meg akartam nyugtatni, hogy velem minden rendben van, és a kezemben tartom az életemet, holott kicsit sem volt így. A dolgok egyre jobban kezdtek kicsúszni az irányításom alól, kezdve azzal a csókkal, ami Daniel és köztem történt, egészen odáig, hogy legkésőbb egy hét múlva a szárnyaim alá vehetem a húgomat, aki egy hatalmas káosz kellős közepébe fog belecsöppeni, miattam. Azt akartam, hogy a jófej nővérérét lássa, aki meg akarja ismerni, és akivel bepótolhatja az eddig elvesztegetett éveket, és végre igazi, szerető családba kerüljön. Ehelyett kap engem, úgy, hogy fogalmam sincs róla, hogy oldjam meg a kialakult helyzetek bármelyikét is, miközben a fejem felett egyre nagyobb hullámok csapnak össze.

Gondterhelten léptem be a szobámba, ami a sötétben hirtelen barátságtalannak, és túl üresnek tűnt. Mintha valami hiányzott volna belőle. Pedig ugyanolyan volt minden, amilyen reggel. Bézs színű fal, egy hatalmas franciaágy a szoba közepén, és a személyes fotóim az íróasztal feletti kis parafatáblán. Sok közös képem volt a nagyival és Sarah-val is egyaránt, és alig vártam már, hogy ezek bővüljenek a húgommal közösen elkészített fotókkal. Szebbé kellett tennem az életét, ami eddig csak elutasítás és fájdalom volt számára. Olyan akartam lenni, akire bármilyen helyzetben számíthat, úgy ahogy én a nagyira. Helyre akartam hozni azt, amit a szüleim teljes mértékben elcsesztek. Persze tudtam, hogy ez nem lesz majd olyan egyszerű, hiszen tizenhat évnyi fájdalmat nem tudok csak úgy semmissé tenni, de meg kellett próbálnom. Érte, és magamért is egyaránt.

Gondolatok ezrei cikáztak a fejemben, miközben átvettem magamra a pizsamámat, és bemásztam az ágyamba. Bármennyire is fáradt voltam, ezek a gondolatok egy ideig még egyáltalán nem hagytak aludni. Csak feküdtem, és bámultam a plafont, amire árnyakat vetített a kintről beszűrődő utcai lámpa fénye, és ez eszembe juttatta New Yorkot. Egy bizonyos szobát, aminek a falán szinte az egész város összes fénye hangulatosan táncolt, és ahol utoljára teljes biztonságban éreztem magam. Azonban mindez csak ábránd volt, ami talán soha nem is létezett, csak az én fejemben. 

♚

Másnap reggel arra keltem, hogy valahol a szél becsap egy ajtót. A forró napsugarak besütöttek a szobámba, amikor lassan kinyitottam a szememet és ülő helyzetbe tornáztam magam. Zúgott a fejem az előző napi sok történéstől, és egyes dolgok még csak most égtek igazán az elmémbe. Abban nem voltam biztos, hogy Aaron tényleg meghúzta volna-e a ravaszt, ha tartom magam, és továbbra is ott maradok, de az a jeges és semmitmondó tekintet - ahogy akkor rám nézett -, mindent elárult. Nekem fenekestül felfordította két évvel ezelőtt az életemet, és amiatt amit vele átéltem, más ember lettem. Jobb, kitartóbb, erősebb. Olyan, aki feláll akkor is, ha ellökik, és már nem döntött le a szavak ereje úgy, ahogy régen. Nem vagyok irányítható, és én rendelkezem az életem felett, nem pedig mások mondják meg, mit csináljak.

Megdörgöltem a szemeimet, és feltételezhetően elég ramatyul nézhettem ki, amikor kislattyogtam a nagyihoz, mert még mindig aggódva pillantott rám, miközben az étkezőasztalnál ült, egy újsággal a kezében.

- Hogy aludtál, szívem?

- Nem túl hosszan. – válaszoltam szűkszavúan, és a kávéfőzőhöz léptem. – Ölni tudnék egy kávéért.

Életemben először bármit megtettem volna egy kis koffeinért, bízva benne, hogy tompítja mindazt, ami bennem van. Nem vártam tőle nagy csodát, de azt igen, hogy felébreszt annyira, hogy higgadtan át tudjam gondolni, mi lesz ezután. Hiába volt veszélyes, tudni akartam, hogy a férfi, akit egykor szerettem, mit forgat a fejében, és ki tud még arról, hogy életben van. Ez egy újabb ügye lenne, és az FBI megbízása alatt csinál baromságokat, vagy teljesen új életet kezdett? Egyik rosszabb eshetőség volt, mint a másik.

- Kérsz rántottát? Nem rég lett kész, még meleg.

Megráztam a fejemet. A kaja gondolatától is felfordult a gyomrom.

- Nem vagyok éhes. – vontam össze a szemöldökömet. A pultnak dőltem, és inkább beletemettem a fejemet a bögrémbe, amit még a nagyitól kaptam születésnapomra. Hő hatására változott a színe feketéről sötétbordóra. A kedvencem volt, eléggé tudtam vele azonosulni. A lelkem is valahogy így váltogatta a színeit. Sötétről váltott sötétre és néha ordítani tudtam volna a benne tomboló hőségtől. Már nem igazán tudtam, hogy kiről mit higgyek el, és nagyon zavart az is, hogy tudtam mi készül a kikötőben, mégsem tudtam mikor. Márpedig muszáj volt megtudnom, hiszen a főnök nem lehetett más, mint Belford, aki után most már hetek óta nyomoztam, eredménytelenül. Edna pedig a poklok poklát élte át minden egyes percben tudván, hogy a kislánya a vadállat apja mellett van.

- Min gondolkozol? – törte meg a nagyi a bambulásomat.

- Túl sok mindenen. – sóhajtottam.

A nagyi gondterhelten vezette végig rajtam a tekintetét, aztán mellém lépett.

- Épp ez a baj. Túl sok minden van a válladon, és alig pihensz. Ki fogsz így készülni, Neela.

- Jól leszek, csak össze kell raknom a kirakót. – nyomtam egy nagy, cuppanós puszit a puha arcára, azzal megfordultam, és a mosogatóba tettem a bögrémet. Kint egy autó motorjának a zaja zengte be a csendes utcánkat, én pedig kipillantva a konyhaablakon, azonnal felismertem Daniel kocsiját, ami azért volt felettébb furcsa, mert még soha nem járt nálunk. Bármi volt, mindig telefonon beszéltünk és a Slate-ben találkoztunk. Nem éreztem magunkat olyan viszonyban ahhoz, hogy meghívjam a nagyi házába, ezért sem érettem mit keres majdhogynem hajnalban a ház előtt.

- Milyen kirakót?

- Egy pillanat. – intettem le a nagyit, aki azt sem tudta mi a fenéről beszélek, mert az a bizonyos kirakó – aminek a darabjai szanaszét hevertek -, csak a fejemben létezett. Sietős léptekkel igyekeztem ki a váratlan vendég elé, magára hagyva a nagyit, aki ennek hatására kíváncsian lépdelt a nyomomban. – Daniel? – fékeztem le a verandán. A férfi nyugtalanul sétált felém, pont olyan arcot vágott, mint aki rossz hírt közöl. A gyomrom azonnal görcsbe ugrott, noha még fogalmam sem volt róla, hogy miről van szó.

- Szia! – az egyik lábával fellépett a veranda első lépcsőfokára, de aztán megtorpant. – Van egy kis gond.

- Azt rögtön gondoltam, különben nem jöttél volna. – nyeltem. – Mi történt?

- Az egyik kolléga megfogta a betörődet.

- Micsoda? – sikkantottam fel izgatottan. – De hisz ez... Hol az a rohadék? Beszélni akarok vele!

Az izgatottságom azonnal átcsapott mérhetetlen dühbe, meg persze kíváncsiságba, hogy mégis kinek állt szándékában teljes csatateret csinálni az irodámból, és legfőképpen mi volt az indítéka. A kezem a testem mellett ökölbe szorult, és éreztem, ahogy az ereimben végigfut az adrenalin.

- Lesz rá lehetőséged, ugyanis amióta őrizetbe vettük, egy szót sem szól, csak azt hajtogatja, hogy veled akar beszélni. – Daniel zsebre dugta a kezét, idegesnek és gondterheltnek tűnt. Bár megértettem, én sem örültem volna a helyében a kialakult helyzetnek.

- Velem? Miért?

- Fogalmam sincs, de mindjárt kiderül. – mosolygott rám szelíden, és a kocsija felé bökött a fejével, hogy menjek vele. Bólintottam. Azonnal ott akartam lenni, és tudni mindenről. A szemébe akartam nézni, bárki is az illető. A mellkasomba szívtam a levegőt, és mélyen Daniel szemébe néztem.

- Hozom a telefonomat, és mehetünk. 

♚

Utoljára akkor jártam a rendőrség épületében, amikor kis híján meghaltam, és Daniel kihallgatott. Azóta kerültem ha lehetett, mert tudtam jól, hogy az ott dolgozók nem fogadnak szívesen. Előbb dolgoztak együtt egy magát tökéletesnek kikiáltó médiummal, mint velem. Persze megértettem, mert a legtöbb magánzsaru tényleg mocskos eszközökhöz nyúlt, hisz ott volt például Graham. Ott tett keresztbe a rendőröknek, ahol csak tudott. Talán bosszúból, talán saját maga szórakoztatására? Nem tudni, de az tény, hogy elég sokszor megtette már, ezzel pedig az egész szakmát minősítette, tekintve, hogy ő volt a legismertebb, és a legjobb. Ezért nem járhatott nekem sem esély, soha.

- Hogy sikerült elkapni? – kérdeztem, amikor Daniellel beszálltunk a liftbe, ami egyenesen a harmadikra vitt, arra az emeletre, ahol a kihallgatószobák voltak. Ameddig vallomást nem tett, ott tartották a hozzá hasonló bűnözőket. Elképzelésem sem volt, mi lehet az, amit csak nekem hajlandó elmondani, és egyáltalán ki ő. Az izgalom egyre jobban eluralkodott rajtam, már egy helyben sem igazán tudtam állni, ezért ide-oda topogtam, egyik lábamról álltam a másikra.

- Az irodádhoz közeli bárban seggrészegre itta magát, és beverte egy másik vendég orrát. A tulaj hívta a rendőröket, ők pedig amikor átkutatták, megtalálták nála az egyik mappát, amit az irodádból hozott el. – lesokkolódtam.

- Melyik mappát? Nem vettem észre, hogy eltűnt volna bármi is.

- Üres volt, nem volt benne akta. Csak ennyit tudott megfújni ez a szerencsétlen. – emelte a lift plafonja felé a tekintetét Daniel, aki rendőr létére természetesen megvetette a bűnözőket. Eközben megérkeztünk a harmadikra, és már alig vártam, hogy az illető szemébe nézhessek. Ha csak velem hajlandó beszélni, akkor talán elmondja, hogy miért tette, és mit akart kezdeni egy üres mappával.

Csendben végigkopogtunk a kihalt folyosón, aminek szinte kísérteties volt a csendje. A fehér falak, és a szürke posztószőnyeg alattunk csak még kényelmetlenebbé tette az egészet, és szinte biztos voltam benne, hogy nem volt felújítva úgy a 80-as évek óta. Szerencsémre soha nem voltam még az ellentétes oldalon, de valahogy át tudtam érezni, mit érezhetnek azok, akiket kihallgatás céljából vezetnek végig ezen a folyosón. Semmi jót, abban egészen biztos voltam.

Daniel nyugodtan tűnt mellettem, amikor a folyosó bal oldalán egy ajtóhoz lépett, és bekukucskált rajta, majd a válla felett rám nézett, és jelezte, hogy kövessem. Az aprócska szobában egy hatalmas üvegfal foglalt helyet, mellette pedig egy ajtó. Félve léptem be utána, féltem attól, akit majd az üvegfal mögött pillanthatok meg, azonban a kíváncsiság sokkal nagyobb volt bennem, ezért Daniel mellé álltam, aki akkor már szigorúan méricskélte a kihallgatóban ülő srácot.

- Jézusom... - súgtam, amikor megláttam az asztalnál ücsörgő, barna hajú fiút. Arcán zúzódások voltak, épp úgy, ahogy az öklén. Megtörtnek, és elkeseredettnek tűnt, de azt sem tehettem utolsó helyre, hogy valószínűleg iszonyú másnapos is.

- Ismered? – fordult felém Daniel, de kikerültem az igencsak egyértelmű kérdését, hisz tudtam, hogy amint belépek a kihallgatóba, választ fog kapni rá.

- Bemehetek hozzá?

- Persze. – egy bólintást kaptam válaszul, az pedig elég is volt. Gondolkodás nélkül nyitottam be hozzá, amire Eric azonnal felkapta a leszegett fejét, majd amikor meglátott, fel is ugrott a székről. Tekintete riadt, és zavart volt, pont úgy, ahogy az enyém. Az utolsó helyen állt, akire gondoltam volna a betörés kapcsán, főleg mert évek óta nem hallottam felőle. A temetésen láttam őt utoljára, amikor a teljesen összeomlott édesanyját próbálta összekaparni a földről, aztán percekkel később már engem kellett.

- Neela... - lihegte, és a fal mellé húzódott. – Megmagyarázom.

- Reméltem. – feleltem neki keményen. Bármennyire is sajnáltam őt, nem puhulhattam el, hiszen mégis csak feldúlta az irodámat, és a személyes dolgaim között kutakodott. – Ez meg mégis mi volt?

- Kérlek, meg kell értened engem! Csak válaszokat kerestem, és azt reméltem...

- Hogy nálam megtalálod? – vágtam a szavába.

- Bíztam benne.

- Akkor miért nem kérdeztél meg? – tártam szét a karom, kezdtem egyre inkább nem érteni. – Gondolom, ha idáig eljutottál, akkor tudod, mivel foglalkozom. Nem lett volna egyszerűbb megkérni, hogy segítsek?

Eric bánatosan megrázta a fejét, a szemeiben tűz lobbant.

- Tudod mennyi embertől kértem már segítséget? Elhajtottak, totál idiótának néztek! Tudni akartam, hogy mennyit tudsz, de aztán sokat ittam, és mérges lettem...

- És feldúltad az egész irodámat. – fejeztem be helyette a mondatot.

- Sajnálom! – szegte le a fejét, karján pedig kidomborodtak az izmok az idegességtől. Teljesen olyan volt, mint Aaron egy kisebb változatban.

- Miről van szó, Eric? – kérdeztem tőle egy nyugodtabb hangnemben, tényleg segíteni szerettem volna neki. Nem bosszúból, vagy rosszakarásból tette amit tett, hanem azért mert kétségbe volt esve, ez a tekintetéből tökéletesen látszott. Nem volt indulatos vagy dühös, csak egyszerűen elkeseredett, ami a szívembe markolt. Magamra ismertem benne, mert én is éreztem már magam így, azt leszámítva, hogy nem kezdtem el törni-zúzni.

- Úgy gondolom, a bátyám életben van. – bökte ki nemes egyszerűséggel. Nekem a mellkasomba szorult a levegő, és hirtelen nem tudtam mit mondhatnék, de nem is volt rá szükség, mert nem hagyott megszólalni. – Igen, tudom, hogy őrültségnek hangzik, de hallgass meg! Annyi minden egybevág, ráadásul tudom, hogy az FBI-nál titkolnak előlem valamit. A halála óta azon vagyok, hogy bebizonyítsam, Aaron életben van, de eddig folyamatosan falakba ütköztem. Pár hete viszont volt valaki, aki azt mondta, a városban látta a bátyámat, és amikor megtudtam, hogy te is itt vagy... Szinte egyértelmű volt.

Mély levegőt vettem, nem akartam elárulni magam, tudván, hogy Daniel odakint tökéletesen hall mindent. Nem akartam, hogy a tudomására jusson, hogy tudom, mert azzal belekevertem volna, és addig nem terveztem bevonni, ameddig nem tudok minden egyes részletet.

- Miért volt olyan egyértelmű? – tettem fel az egyetlen értelmes kérdést, ami az eszembe jutott.

- Bármit is csinál, azt biztos, hogy a munkájából kifolyólag csinálja, és veszélyes. Ezért kellett megjátszania a halálát. De te mindig is a szívügye voltál, Neela. – Eric összefonta a mellkasa előtt a karját, és a falnak dőlt.

Megráztam a fejemet. Bármennyire is sajnáltam őt, és átéreztem a fájdalmát, nem avathattam be. Nem csak a kint várakozó Daniel miatt, hanem maga miatt sem.

- Ez őrültség.

- Te is ezt mondod? Pont te? – csattant rám dühösen, a látszólagos pillanatnyi nyugalma azonnal szertefoszlott.

- Mi az, hogy pont én?

- Azt hiszed, vak vagyok, és nem láttam mi folyt köztetek? Ismerem a bátyámat, és volt már egy pár ügye, de hidd el nekem, egyiket sem cipelte fel a lakására, pláne nem az ágyába. – a mondata kellemetlenül érintett, ezért összerezzentem. Már csak amiatt is, mert tudtam, hogy amint elhagyom a szobát, lesz mit megmagyaráznom Danielnek. Aaron haláláról természetesen tudott már, de abba az aprócska részletbe nem avattam be őt, hogy volt köztünk valami.

- És? Ez már a múlt.

- Neked tényleg csak ennyit jelentett? – sziszegte dühösen, mert nem tudta, amit én. Nem élte át, nem volt ott minden egyes rémálmomnál, amikor üvöltve ébredtem fel, és sokszor még levegőt is alig kaptam a rám törő zokogástól. Nem volt ott, amikor fel akartam adni, és összeomlottam, és nem ő segített ki a gödörből. Nem hibáztattam érte, ő csak az igazságot akarta, de bármennyire is fájt, nem mondhattam el neki.

Lenyeltem a torkomban forrongó gombócot, aztán a meggyötört fiúra néztem.

- Fogalmad sincs róla, mit jelentett nekem. – feleltem fátyolos hangon.

- Akkor miért nem segítesz? – Eric igazán bedühödött, ugyanis megemelte rám a hangját, majd a mellette lévő asztalra csapott.

- Mert nem tudok! – kiabáltam vissza. – Magánnyomozó vagyok, nem pedig médium! Nem tudok megtalálni olyat, aki már nem él. – ziháltam, a mondat végére kifogyott a hangomból az erő, és legszívesebben zokogva omlottam volna a padlóra, de ehelyett csak bámultam a srác reményvesztett tekintetébe, és iszonyatosan fájt, hogy hazudnom kell neki.

- Hát... kösz a semmit. – súgta halkan, és a székre rogyott, aztán már nem nézett rám többet. Zakatoló szívvel álltam a szoba közepén, úgy éreztem, kifogytam a szavakból.

- Engedd el a múltat, mielőtt teljesen becsavarodsz. – mondtam végül. – Leteszem érted az óvadékot, menj haza Eric. Nincs itt semmi, a bátyád meg pláne. – markoltam meg a kilincset, aztán magára hagytam a srácot – aki akkor már válaszra sem méltatott -, majd magyarázat nélkül elviharzottam Daniel mellett, akinek egyelőre nem tudtam volna, és nem akartam megmagyarázni semmit. Egyedül akartam lenni, a saját zakatoló, áruló gondolataimmal, és a kimondott hazugságaimmal, amik egy kétségbeesett embernek okoztak hatalmas fájdalmat.