Akkor eszméltem, amikor meghallottam odakint Aaron kocsijának a motorját felbőgni, és hirtelen az agyamba villant a megoldás. Mivel a pendrive-on lévő fájlok között nem találtam semmi használhatót, így egyelőre nem volt támpontom, hogy merre induljak el, de aztán az eszembe jutott valami.

A kézfejemmel letöröltem az arcomra lecsurgott könnyeket, és gyorsan felpattantam a padlóról. Körülbelül két másodperc kellett hozzá, hogy összeszedjem magamat, és ténylegesen a feladatomra koncentráljak. Nem hagyhattam, hogy ez a férfi másodjára is szétcsessze az amúgy is romokban heverő életem. Gyorsan hagytam el az irodámat, és pár perc múlva már az autómnál voltam, a telefonom képernyőjén azzal az alkalmazással, ami az Aaron kocsijára rakott nyomkövető útját mutatta nekem. Valószínűleg nem a legjobb megoldáshoz folyamodtam, de rá akartam jönni, hogy miben mesterkedik, és bíztam benne, hogyha ő vitte el a kislányt, akkor bárhova is megy, elvezet hozzá. Persze ez bizonyos szempontból naiv elgondolás, hiszen ő mégis csak egy FBI ügynök, aki rendelkezik annyi tapasztalattal, hogy titokban csinálja, amit csinál, és szinte biztos voltam benne, hogy mindvégig tudta, hogy nyomozok, ezért ő intézte úgy a dolgokat, hogy ne találjak semmit. Két évvel ezelőtt még talán annyiban hagytam volna, és sírva szaladtam volna a szobámba, hogy a fejemre húzzam a takarót, ám ezúttal nem tehettem meg. Bármennyire is fájt a viselkedése, el kellett fogadnom, hogy csak egy időszerű játékszer voltam a számára, és mindenféle bűntudat nélkül lépett ki az életemből azáltal, hogy eljátszotta a saját halálát. Csak nekem jelentett túl sokat az a pár hónap, és csak nekem változtatta meg az egész életemet.

Kicsivel a fekete BMW mögött haladtam, hogy ne bukjak le, de még épp szem előtt legyen a kocsi, miközben a város egyik veszélyes része felé vettük az irányt. Jól ismertem a környéket, rengeteg ügyem futott ki ide. Az illegális drogbizniszek, és a fegyverekkel való kereskedések melegágya volt, és nem volt ritka sem a késelés, sem pedig a gyilkosság. Keményvonalas bűnözők gondoskodtak a környék áramellátásáról, így csak azok a kiválasztottak juthattak elektromossághoz, akik képesek voltak megfizetni a megszabott árat. A munkanélküliség okozta unalmat olcsó drogokkal űzték el, a nők pedig gyakran a prostitúciót látták megoldásként a pénztelenségre. Egyre beljebb kocsikázva még az is megfordult a fejemben, hogy talán a halott lány is valami hasonló környékről származhatott, vagy itt keveredett bele valamibe. Nem lett volna meglepő. Bár az még nem állt össze, hogy Belford mit keres egy ilyen környéken, hiszen ha valaki olyan üzelmekből él mint ő, akkor egészen biztos, hogy jobbra is futja.

Félelem szorította el a torkomat, amikor befordultam egy egészen szűk utcába, ami elhanyagoltabb és mocskosabb volt, mint az összes többi. Rögtön az utca elején meg is álltam, ugyanis Aaron is így tett, és nem akartam lebukni. Egy téglás, félig leomlott ház előtt parkolta le a kocsiját, majd mindenféle hezitálás nélkül kiszállt, és eltűnt a ház alagsorában. Én mielőtt kiszálltam volna, egy aprócska lehallgatókészüléket illesztettem a fülembe, ami tökéletesen hallott, és vett is mindent. Bíztam benne, hogy olyasmit hallok majd, ami később a hasznomra lehet.

Remegő lábakkal szálltam ki a kocsimból, és egyenesen a kicsit sem bizalomgerjesztő ház felé vettem az irányt. Nem volt jó környéken, és az utcáról nyíló, lefelé vezető lépcsősor se hozta meg a kedvemet, hogy bemenjek oda, de nem volt más választásom, így hát a lehető leghalkabban lelépdeltem a barátságtalan vaslépcsőkön, amik ráadásul minden egyes alkalommal visszaverték a lépteim hangját a pinceszerű térben. Félhomály uralkodott odalent, a falak itt-ott nyálkásak voltak, a levegőt pedig áporodott szag lengte körbe. Bizonytalanul haladtam egyre beljebb, mígnem emberek hangját véltem felfedezni onnan, ahol egy másik helyiségből fény szűrődött felém. Igyekeztem észrevétlenül az ajtó közelébe férkőzni, és olyan helyre rejtőzni, ahol akkor sem vesznek észre, ha kilépnek a szobából.

- Elintéztem. Nem fog szaglászni.

- Egészen biztos?

- Mondom. – Aaron erőteljes hangja szűrődött át az ajtón, és nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjek, rólam beszélnek. Ennek hatására kicsit közelebb léptem az ajtóhoz, hogy halljam a továbbiakat is, illetve a kicsi lehallgató a fülemben is felvegyen mindent. – Lövése sincs semmiről, csak egy zöldfülű, aki azt hiszi, mindenbe beleütheti az orrát. Lerendeztem, nem kell beszarni.

- Felőlem aztán. – hallottam egy másik férfihangot, aki válaszolt neki. Tenyeremet a nyirkos falnak tapasztottam, és úgy hegyeztem a fülemet, mint még azelőtt soha, pedig volt már rá példa, hogy ki kellett hallgatnom magánbeszélgetéseket. – Csak a főnök meg ne tudja.

- Ha nem köpöd el, nem tudja meg.

- Nem vagyok hülye, Cox!

- Jó, csak nem kéne ezt az ügyet is elbaszni. – a hangjára megremegtem, semmi érzelem nem volt benne. Pont úgy, ahogy akkor, amikor velem beszélt. – Mikor jön a következő szállítmány?

- Tízre. A kikötőbe.

- Ki megy érte?

- Omar meg Dylann. Felveszik az anyagot, aztán már jönnek is vissza. Sima ügy. – az ismeretlen pasi is érzelmek nélkül beszélt, az egyedüli változást a hangjába az adta, hogy rágó volt a szájában, és azzal együtt beszélt. Kalapáló szívvel hallgattam a párbeszédet, ijesztő volt ennyire közömbösnek látni azt a férfit, akiben mindig tengernyi érzelem és szenvedély volt.

- Pont azt a két barmot? Három óvódás előbb megoldja, mint ők. – hördült fel Aaron.

- Ezt beszéld meg a főnökkel, nem én mondtam, hogy legyen így. – felelte a reszelős hangú fickó. – Azt a szart meg oltsd már el, meg lehet idebent fulladni a kurva bagódtól!

- Csigavér, Carlos! A végén még elvisz az agyvérzés. – Aaron kedélyesen felnevetett, nekem pedig megdobbant a szívem. Nem hallottam a nevetését már nagyon régóta, pedig azt hittem, hogy az elmémbe véstem örökre. Nagyot nyelve, kapaszkodtam a falba, de a nyálkás felületen megcsúszott a kezem, és ezzel egyidőben elveszítettem az egyensúlyomat is, aminek hála meglöktem a mögöttem lévő, kicsit sem stabil polcot. A polc megbillent, és bár próbáltam menteni a menthetőt, pár dolog a földre potyogott, ezzel hatalmas zajt csapva. Bent hirtelen csend támadt, akárcsak bennem. Megmerevedtem, és élesen figyeltem.

- Ez meg mi volt? – szólalt meg a Carlos nevű fickó idegesen, amit egy fegyver kattanása követett. – Menj, nézd meg!

- Hagyd, majd én! – vette át Aaron a szót, én meg azonnal körbe pásztáztam a sötét kis pincét, rejtekhely után kutatva, ám esélyem sem volt. Nyílt az ajtó, a sötétség helyét egy egészen kicsi időre átvette a fény, én pedig kőszoborrá meredve bámultam az ajtón kilépő férfira, aki lassan már csak egy idegen volt számomra. 

♚

Mérgesen lépdeltem utána, próbáltam tartani vele a tempót, de nehéz volt, mert kétszer akkorákat lépett, mint én, és kétszer gyorsabban. A lépcsőn felfele menet volt a legnehezebb, olyan lendülettel húzott maga után a karomnál fogva, hogy majdnem orra buktam. Követtem őt, de ennyire durván még soha nem bánt velem. Megértettem a dühét, mert szaglásztam utána, és ez esetben ki nem lenne mérges? De tartottam magam ahhoz, hogy nem kellett volna szaglásznom, ha elmondja mit művel egy lepukkant épületben, egy illegális üzlet kellős közepén, mert nekem a hallottakból nagyon az jött le, hogy bármit is csinálnak, az törvényes nem lehet.

- Elment az eszed? Mi a francot csinálsz? – csattant rám, amikor kiértünk az utcára, én pedig tántorogva megálltam előtte. Fenyegetően nézett a szemembe, ám nem tudott megijeszteni. Már nem.

- Eressz el! – szisszentem fel, és egy hirtelen mozdulattal kirántottam a karomat a szorításából. A dühe továbbra sem csillapodott, ettől csak még mérgesebb lett, ami engem is egészen felhúzott. – A munkámat végzem, és nem tudom mibe másztál bele, de ki fogom deríteni!

- Megmondtam, hogy állj le! – rázta meg a fejét. – Mégis mit képzeltél? – emelte meg a hangját, és egészen közel lépdelt hozzám. Sötét szembogara szinte izzott a benne tomboló idegességtől, amit én váltottam ki belőle, ezt tudtam jól. A közelsége újra meg újra a lelkembe vájt, főleg mert már egyáltalán nem úgy közeledett felém, ahogy régen. Csak egy idegesítő tényező voltam az életében, nem tekintett másnak.

- Én csak azt teszem, ami a helyes! – kiabáltam rá. – De te... Már nem tudom, hogy mit gondoljak.

- Leszarom, hogy mit gondolsz, érted? – morogta, miközben az arcomba hajolt, és olyat tett, amire álmomban sem mertem volna gondolni. Éreztem, hogy egy pisztoly tartja köztünk a távolságot, amit a férfi hirtelen a hasamhoz nyomott. Riadtan néztem a szemébe, kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Sötét haja a homlokomhoz ért, és nem tudtam eldönteni, hogy a félelem, az ő közelsége, vagy a pisztoly hideg csöve miatt remegnek a térdeim. – Csak fogd fel végre a kurva életbe, hogy ez nem a te játékod itt!

- Mit művelsz? – szűrtem rettegve a fogaim között, miközben a kezére néztem, amiben a fegyvert szorongatta. Soha nem féltem még ennyire.

Nyeltem egy nagyot, Aaron pedig a fülemhez hajolt, és belesuttogott. Nem volt kedves, sokkal inkább gúnyos, és még mindig iszonyatosan mérges. Rám.

- Ha ezen a ponton lőlek meg, hét percen belül elvérzel. – a fegyvert a gyomromhoz helyezte, pont úgy, hogy tökéletesen érezzem a jelenlétét. – Ha itt, akkor pedig vége. Felfogod te ezt? – jeges hangja a fülemet cirógatta, amitől a hátamon végigfutott a borzongás, miközben a pisztolyt a mellkasomnak nyomta. A szabadon lévő kezével a fejem másik oldalához nyúlt, és egy kicsit sem gyengéd, ám annál határozottabb mozdulattal kitépte a fülemből a mikrofonomat, majd ellökött magától. – Ez nem egy kibaszott tündérmese, én meg nem vagyok a szőke herceged!

- Miért csinálod ezt? – tekertem meg a fejemet, miközben szép fokozatosan elhátráltam tőle. A pisztolya még mindig felém meredt, és már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nem fogja használni ellenem.

- Mert nem értesz a szép szóból Neela, azért! És mert ha nem állsz le, nagyon rosszul fog végződni. Ezt akarod? – ordított rám, a fegyvert pedig megrázta előttem, hogy még inkább megrémítsen. Nem volt neki elég, hogy már így is remegett a gyomrom az idegességtől, és a fájdalomtól egyaránt. A levegő beszorult a tüdőmbe; szinte alig jutottam oxigénhez. Úgy bámultam rá, akárcsak egy riadt őzike a vadászra. – Tényleg ezt akarod? – súgta.

A könnyek ismét elárasztották a szemgödrömet, pedig nem akartam sírni. De az, ahogy bánt velem, mindennél jobban fájt.

- Nem. – tekertem meg lassan a fejem, és alig hallgatóan mondtam neki a választ. Nem akartam beadni a derekam, de úgy éreztem, elfogyott az erőm.

- Jó kislány! – végre leengedte a pisztolyt, és visszacsúsztatta a nadrágjába. – Most pedig tűnj el innen, de kurva gyorsan, mielőtt még meggondolom magamat! – nézett szigorúan a szemembe, az íriszei villogtak az indulattól, amit kiváltottam belőle. Megvetően nézett végig rajtam, pont úgy, ahogy anyám szokott, amikor szembesül vele, hogy ki lett belőlem, és hogy nem olyan vagyok amilyennek elképzelt. Aaron is pont így tett, majd hirtelen elfordította rólam a fejét, aztán visszacsörtetett a pincehelyiségbe, engem magamra hagyva a kihalt, büdös utcán, a felszabadult félelmeim, gátlásaim és megalázottságom társaságában. 

♚

Még mindig a félelemtől reszketve ültem be a kocsimba, amikor megcsörrent a telefonom a zsebemben, és azonnal eszembe jutott, mit felejtettem el. Daniel. Sóhajtva fogadtam a hívását, de még mielőtt megszólalhattam volna, iszonyatos gyorsasággal kezdett el hadarni a telefonba.

- Neela, jól vagy? Maradj ahol vagy, egy perc, és ott vagyok!

- Tessék? – kérdeztem vissza megdöbbenve, de választ már nem kaptam, ugyanis rám csapta a telefont, én meg csak pislogtam magam elé, és egyre inkább nem értettem semmit. Mindenesetre nem mozdultam addig, ameddig a feldúlt férfi meg nem érkezett. Csikorogva parkolta le a kocsiját az amúgy is szűk utcában, és amikor kiszállt, én is így tettem. Arca sápadt volt az ijedtségtől, de egyfajta megkönnyebbülés futott rajta végig, amikor meglátott, és azt is látta, hogy egészben vagyok. Gyors léptekkel elém sétált, majd anélkül, hogy bármit is mondott volna, az ölelésébe volt. Olyan erősen szorított, hogy úgy éreztem, menten kiszorítja belőlem az összes szuszt.

- Nincs semmi bajod? – kérdezte, miközben megpróbáltam egy picit lazítani az ölelésén.

- Nincs, de megfojtasz.

- Bocs.

- Honnan veszed, hogy bajom van? Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok? – pillantottam fel rá meglepetten. Daniel arca elkomorult, én pedig azonnal éreztem, hogy bármi is történt, annak nem fogok örülni.

- Akkor te még nem is tudod?

- Micsodát?

- Feldúlták az irodádat. – mondta baljós hangon. Egy pillanatra megfordult velem a világ, és nem értettem. Kinek lehetett rá oka Aaronon kívül? – Nem jöttél a megbeszélt időben, úgyhogy gondoltam beugrom. Az ajtó nyitva állt, és amikor bementem, minden szét volt hajigálva, a bútorok pedig felborítva. Azt hittem bajod esett, vagy téged is bántottak, ezért lekövettem a telefonodat, és azonnal hívtalak. – sütötte le a szemét, és finoman megérintette az arcomat. Éreztem, hogy az idegesség lassan szétárad a testemben, hiszen bárki is tört be, a személyes aktáim között kotorászott, és akár olyan információkhoz is hozzá juthatott, amelyekhez nagyon, de nagyon nem kellett volna.

- A francba... - morogtam kétségbeesetten, de Daniel nem engedett el, így azt sem hagyta, hogy teljesen felhúzzam magam.

- Nyugi, a helyszínelők már ott vannak, kiderítjük mi történt, rendben?

- Nem vagyok nyugodt! – csattantam fel.

- Megértelek, de...

- Az aktáim között kutakodtak, és nem tudom ki tette vagy mit keresett, de mi van, ha megtalálta? – idegesen a hajamba túrtam, nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Nem volt épp elég, hogy romokban hevert megint az életem, erre még ez is jött a tetejébe.

- Akkor elkapjuk. De most nyugodj meg, és örüljünk, hogy nem esett semmi bajod. – arcomat a két keze közé fogta, homlokát pedig az enyémnek döntötte. Látszott, hogy a legkevésbé sem érdekeli az irodám, vagy az aktáim, csakis az én biztonságom. – Mit keresel ezen a nyomortelepen? – súgta nyugodtan, halkan, bízva abban, hogy ez engem is megnyugtat.

- Volt itt egy ügyem, nem fontos. – leheltem, és be kellett látnom, hogy Danielnek igaza van. Ha elveszítem az eszem és a türelmem, akkor sem derül ki előbb, hogy kinek állt szándékában betörni az irodámba. Meg kellett nyugodnom, és tiszta fejjel átgondolni mindent. Főleg azok után, ami Daniel érkezése előtt történt.

- Megijesztettél, ugye tudod?

- Sejtem. – feleltem halkan, mialatt léptek nesze csapta meg a fülemet, és Aaron magas alakja körvonalazódott ki a füstös kis utca végében. A kocsijához igyekezett, és bár majd megölt a tudat, hogy nem követhetem őt – egyrészt azért mert azt hogy magyaráznám meg Danielnek, másrészt meg a puszta jelenléte is dühöt, és fájdalmat okozott bennem -, szinte kikészített, de igyekeztem uralkodni magamon. Végig éreztem a sötét tekintetét a hátamon, és bár elfordultam tőle, szinte egészen biztosra vettem, hogy figyel minket, így hát olyan dologhoz nyúltam, amit normál esetben szinte biztos, hogy nem tettem volna meg.

- Azt hittem, hogy bajod esett és a tudat, hogy... - magyarázta  Daniel érzelmekkel megtelt hangon, de félbeszakítottam.

-Csss! Semmi baj. – lágyan rámosolyogtam, majd egyre közelebb hajoltam hozzá, egészen addig, míg végül az ajkunk egymáshoz ért, és gyengéd csókban forrtunk össze. Ez volt a vigaszom, és a válaszom egyaránt mindarra, amit kaptam. Ellensúlyozni akartam azt a sok rosszat, a félelmet, és megint biztonságban akartam érezni magam valaki karjai között, Daniel pedig mindent meg is tett annak érdekében, hogy ezt biztosítsa számomra.