Csípőre tett kézzel álltam az alig egy méter széles szellőzőnyílás bejárata előtt, amin keresztül gyenge szellő szűrődött ki, tehát vélhetően az épületen kívülre vezetett. Határozottan megráztam a fejem, mert bár kristálytisztán hallottam, amit Aaron mondott, mégsem voltam képes felfogni, hogy juthat eszébe ekkora hülyeség.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan?

- Ezen keresztül kijuthattok. Ha kint vagy, szólj Kendra-nak, ő majd segít neked.

- Nem! – vágtam rá azonnal csuklóból. – Ez őrültség, és öngyilkosság.

- Nézd, én nem férek át ezen. – pillantott a lyukra, majd közelebb lépett hozzám. – Ti igen, és addig kell mennetek, ameddig nem késő, érted? Vidd ki innen a húgodat.

Tekintetemet a falnál álló lányra vezettem. Szemei vörösek voltak a sírástól, és a kétségbeesett pillantásokat villantott felém. Aaronnak igaza volt. Ez volt az egyetlen megoldás, bármelyik szempontból is néztem. Nem hagyhattam őt magára, azonban a másik véglet, hogy Aaron nem jöhet ki velünk, egyszerűen elviselhetetlen volt. Az agyam vadul kattogott, megoldásért kiabálva, és bármit megadtam volna azért, ha valaki fejbe dob vele.

- Nem. – nyeltem. – Találunk más megoldást, megnagyobbítjuk a járatot, vagy keresünk egy másik kijáratot, de az biztos, hogy nem hagylak itt. – hadartam, miközben egyre kétségbeesettebb lettem, pont úgy, ahogy két évvel ezelőtt, azon a napon. Az esetek többségében racionálisan gondolkodtam, és nem szoktam elveszíteni a józan eszem, de ez teljesen más volt. Rettegtem. Rettegtem, hogy újra át kell élnem azt a napot, és újra elveszítem őt.

- Neela, hé! – Aaron hirtelen mozdulattal a nyakamra simította a tenyerét, és kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. – Nézz rám! Nincs másik kijárat.

- Leszarom, akkor sem megyek innen nélküled sehova! – csattantam rá, mire ő szorosan behunyta a szemeit. Nyugodt volt, nem úgy, mint én. Kezét végig a forró bőrömön tartotta, ujjai a tincseimmel játszottak. Pont úgy, ahogy akkor. – Egyszer már hagytam, hogy megtörténjen... - haraptam az ajkamba. – Egyszer már hagytam, és nem akarom újra. Én... Nem.

- Azt hiszed a te hibád volt? – pillantott rám, amikor kimondtam. Azt hiszem, csak abban a pillanatban vágott bele a felismerés. – Te azóta magadat okolod?

- Mégis ki mást? Miattam jöttél oda, engem akartál megvédeni. Tudod hányszor játszódott le bennem, és hányszor kívántam azt, hogy bárcsak engem lőtt volna le? Mert lehet, hogy csak egy játék volt a részedről, és nem jelentettem semmit, de nekem az egész életemet meghatározta. – a könnyek végigrohantak az arcomon, mert végérvényesen is hagytam felszabadulni magamban minden addigi fájdalmat. Végre nem egy vadidegen embernek mondtam el, nem a terápiás céllal fenntartott naplómba írtam le, hanem kimondtam. Kimondtam annak az embernek, akinek kellett, és az a fájdalom, ami a vallomásom hatására benne is felszabadult, szinte megsebzett. A feltűnése óta sokféleképpen viszonyultunk már egymáshoz. Veszekedtünk, fenyegetőztünk, keresztbe tettünk a másiknak, és volt, hogy a vágyaink irányítottak minket. De őszintén, érzelmekkel telve, még soha nem sikerült beszélnünk egymással, pedig kellett volna.

- Nem a te hibád volt. – mondta ki végül, de a hangja elcsuklott. – Soha nem a te hibád volt, ez egy előre megtervezett akció volt, és ha nem így, akkor más úton, de mindenképpen meg kellett halnom. Ez az ügy csak segített benne.

- De én ezt nem tudtam! – sírtam fel, és legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont, de annyira jól esett a közelsége, hogy mozdulni sem bírtam. Még az sem érdekelt, hogy Sofia szem- és fültanúja az egész beszélgetésnek. Valószínűleg egy mukkot sem értett az egészből, hiszen nem beszéltem neki a múltamról. – Szenvedtem, érted?

- Tudom milyen végigjárni a poklot. – megsimította az arcomat, miközben én ott zokogtam előtte. – Az egész rohadt életem abból állt, hogy percre pontosan tudtam, kivel mit kell csinálnom, és hol kell lennem. Aztán beléptem annak a kibaszott iskolának a tornatermébe, és olyan dolgok jöttek, amire nem voltam felkészülve. Jöttél te. A legjobb dolog az életembe, és bár muszáj volt megtennem, amit megtettem, fél szemmel mindig figyeltem rád. És nem voltál mindig könnyű eset, ugye tudod? – nevetett fel keserűen, aztán a kézfejével gyorsan elsöpört egy könnycseppet az arcáról.

Hatalmasra tágult pupillákkal bámultam rá, mert az eddig tanúsított viselkedése nagyon nem olyasmikről árulkodott, mint amit elmondott nekem. De mindegy is volt, hittem neki, mert éreztem.

- Miért csinálod ezt? – fejemet a hatalmas tenyerébe hajtottam, az alakja homályosan derengett csak előttem, a szememben felgyűlt iszonyatos mennyiségű könnyek miatt. De sok minden értelmet nyert. A képek, a hangfelvétel, és a titokzatos alak, aki megmentette az életemet. Aaron volt az.

- Mert szeretlek! – mondta, aztán még azelőtt, hogy levegőt vehettem volna, az ajkamra hajolt, és fájdalmas csókban forrtunk össze, amit a sós könnyek íze egészített ki. A dzsekijébe markoltam, és olyan szorosan hozzápréseltem magam, amilyen szorosan csak tudtam. Aaron finoman a hajamba túrt, miközben nyelve vadul megízlelte az enyémet. Egészen más volt, mint a múltkori. A csókja tele volt fájdalommal, félelemmel, és szeretettel. Akkora szeretettel, amit talán még soha életemben nem éreztem, senki részéről. És ez más volt. – Oké, induljatok. – hirtelen elszakította magát tőlem, és odébb lépett, mintha csak áram rázta volna meg. A hiánya máris fájt, és rettegtem. Vadul rázogattam a fejemet, mert bár tudtam, hogy nincs más megoldás, és nincs vesztegetni való időnk, én mégis maradni akartam, ameddig csak lehet.

- Neela menjünk, kérlek! – lépett mellém ekkor Sofia, aki bár ugyanúgy félt, most mégis józanabbul viselkedett, mint én, és be kellett látnom, hogy nem tehetem meg vele azt, hogy nem viszem el egy ketyegő bomba közeléből.

- Jó. Rendben. – nyeltem, aztán Aaronra néztem, aki bólintott.

- Vigyázz magadra, oké? És mond meg Eric-nek, hogy büszke vagyok rá.

Hangosan felzokogtam, mert másodjára is el kellett veszítenem, és tudtam, hogyha bemászok abba a rohadt lyukba, akkor nem látom őt soha többé. Soha többé.

- Megmondom. – feleltem, miközben leguggoltam, és a sötét járatba néztem, ahova be kellett másznom. Sofia biztatásból, és biztonsági okokból – hogy ne álljak fel újra – a vállamra tette a tenyerét, aztán ő is mellém guggolt. Nem tudtam, hogy képes leszek-e végigcsinálni, de meg kellett tennem. A húgom életéért. Hiszen itt már nem csupán az én életemről volt szó, mert Sofia-ért is én feleltem. Remegve négykézlábra ereszkedtem, és megpróbáltam bemászni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy úgy nem fogok beférni, ezért az egész utat hason kúszva kell megtennünk. Ám mielőtt bemásztam volna, még utoljára a férfire néztem, aki megsemmisülve állt mellettünk. – Aaron...

- Igen?

- Én is szeretlek.

♚

A közel tíz perces utat a szűk járatban teljes csendben tettük meg, végig követve az arcukba tóduló levegőt. Nem azért nem beszélgettünk, mert nem akartunk, hanem mert egyszerűen úgy éreztem, hogy a mellkasomba tomboló fájdalom miatt egyszerűen képtelen lennék szavakat kipréselni magamból. Cserbenhagytam őt. Én kijutok, de Aaron nem. Én ismét esélyt kapok egy olyan életre, amiben ő nincs benne, de mégis milyen élet lesz az? Már azt sem tudtam volna megmondani, hogy ki vagyok valójában. Egész eddig biztos voltam benne, hogy az iránta érzett szeretet, és a hiánya miatti fájdalom tett azzá, aki vagyok. Erőssé és vakmerővé. De jelen helyzetben egyik sem voltam. Féltem és nélküle gyenge voltam. A csókja még mindig az ajkaimon égett, és tudtam, hogy életem végéig érezni fogom majd. Minden egyes percben. Ez maradt nekem, semmi más.

Az utolsó kanyarnál balra fordultam, és megláttam előttünk a fényt, valamint már az utca zaját is hallani lehetett. Nem tudtam, hol fogunk kikötni, de nem is érdekelt. Már nem. Csak minél előbb ki akartam mászni a szűk járatból, hogy aztán az ajtón át visszajussak az épületbe, és kiszabadítsam őt. A terv nem volt rossz, az is megszületett már a fejemben, hogy Sofia-val addig mi legyen, ugyanis őt biztonságos helyre kellett juttatnom, elég messze az épülettől.

A járat végén lassítottam, és a könyökömmel megpróbáltam kilökni a járatót lezáró vasrácsot. Beletelt pár percbe mire sikerült, és végre kijutottunk a friss levegőre. Sofia szinte fellélegzett a szabadulásunk tudatától, én azonban nem. Egyből felmértem a terepet. Az autópálya mellett voltunk, egy kihalt épület mellett, ami régen elmegyógyintézetként funkcionált, de már nagyon régen bezárták. A közelben, messze-távol nem volt szinte semmi, a kietlen pusztán, és a barnára száradt füves területeken kívül. Végül aztán kiszúrtam a távolban egy kisebb épületet, ami valamiféle faház lehetett.

- Látod azt ott? – böktem rá.

- Igen. –felelte Sofia. – Mi van vele?

- Menj, és bújj el ott, rendben? Én visszamegyek, és kiszabadítom Aaront.

A húgom az ötlet hatására szinte felvisított. Sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sokkolja.

- Mi? Megőrültél, vagy mi van? Meg akarsz halni?

- Nem, de ha van esély rá, hogy kiszabadítsam, nem fogom itt hagyni. Nem tudjuk, mikor robban, az is lehet, hogy csak egy óra múlva, vagy kettő. Lehet, hogy van időm.

- És ha nincs?

- Akkor legalább te megúszod. Az a ház elég messze van, odáig nem fog elérni a robbanás hatósugara. – feleltem.

Sofia megtekerte a fejét.

- Ez teljes mértékben őrültség, ugye tudod? – tudtam. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy szinte öngyilkosság, amire készülök, de meg kellett próbálnom. Muszáj volt. Egyszer már engedtem, hogy elszakítsanak tőle, ezt másodjára nem akartam megengedni. Azonban nem én döntöttem, és hamar, nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy vannak dolgok, amikre semmilyen szinten nincs befolyásom. A húgomra néztem, aki egyszerre aggódott értem, és nézett totálisan hülyének, majd a következő pillanatban egy villanásszerű rossz érzés hasított belém, aztán már csak az van meg, ahogy a földre lököm Sofia-t. Hatalmas robaj töltötte be az addig viszonylag csendes pusztát, és bár a földön feküdtünk, még így is éreztem a fejem felett azt az iszonyatos forróságot, ami egy ilyen robbanáskor bekövetkezik. A szívem a torkomban dobogott, miközben az egyik kezemmel a húgomat végig a földön tartottam. Betondarabok, fémlemezek, és különböző törmelékek csapódtak be mellénk, attól féltem, hogy az egyik agyoncsap minket, de nem mertem megmozdulni. Szinte kőszoborrá merevedtem. A tudat, hogy bekövetkezett az, amitől annyira rettegtem, szinte elviselhetetlen volt. A fülem csengett, a végtagjaim remegtek, és forgott velem a világ. Olyan volt, mintha egy alternatív világba csöppentem volna. Kívülről láttam magunkat. Ahogy fogom a húgom kezét, miközben a tűz nyugodtan pattog közülöttünk, mi pedig arrébb húzódunk tőle. Láttam, ahogy az épületet a robbanás elemeire szakítja, mindenfele káosz, és porfelhő. Aztán már csak az van a szemem előtt, ahogy mindez az elmémbe hasít, és felfogom, mi is történt valójában. Az üvöltésem betöltötte a pusztát, ahogy a fájdalmam testet öltött. Majd teljes csend, és sötétség telepedett rám. 

♚

Úgy ugrottam fel, mintha csak belém csíptek volna. Tipikusan olyan érzés volt, mint amikor az ember elfelejt valami nagyon fontos dolgot, aztán egyszer csak hirtelen eszébe jut, és kénytelen realizálni, hogy elfeledkezett róla. Levegő után kaptam, és megpróbáltam felfogni, hogy mi történik velem, meg hogy egyáltalán hol vagyok, mert a szoba, ami elém tárult egyáltalán nem volt számomra ismerős, egy kicsit sem. Csak lassan kúszott az elmémbe a robbanás és az elrablásunk emléke. Hogy Sofia mennyire félt, és hogy nem sokon múlt, hogy meghaljunk. Jézusom, Sofia!

Lerúgtam magamról a fehér paplant, és kiugrottam az ágyból. A kabátom és a telefonom a szobában lévő asztal tetején hevert, ezért gyorsan összekapkodtam őket, és szinte pánikba esve készültem a távozásra, amikor is nyílt az ajtó, rajta pedig Daniel lépett be.

- Te meg hova készülsz? – állt meg a küszöbön, és meglepetten nézett rám. Kezében egy üveg víz, meg egy papírzacskó volt.

- Hol van a húgom? Meg kell őt keresnem.

- A nagymamád hazavitte. – lépett be, és becsukta maga mögött az ajtót. – Ne aggódj miatta, ő jól van. De te nem, úgyhogy feküdj inkább vissza, jó?

Megráztam a fejemet. Nem igazán voltak emlékeim arról, hogy miképp kerültem egy kórházi szobára hajazó helyre, és arra sem volt tippem, hogy mi történt velem az addig eltelt időben, de nem éreztem magam rosszul. Persze, lelkileg feldúlt voltam, de azon kívül semmi bajom nem esett. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, azok Aaron utolsó szavai voltak. Szeret engem. Na meg persze, hogy szóljak Kendra-nak. Annak a Kendra-nak, aki két évvel ezelőtt egy kanál vízben meg tudott volna fojtani, ugyanis tisztában volt azzal, hogy több történt köztünk a férfival. Ráadásul az is teljesen egyértelmű volt számomra, hogy neki is sokkal többet jelentett egy szimpla kollégánál.

- Nincs nekem időm erre, mennem kell.

- Az isten szerelmére, most volt pánikrohamod! – tárta szét Daniel a karját, és az utamat állta. – Mégis mi lenne fontosabb, mint az egészséged? Ráadásul hivatalos ügyben vagyok itt, ki kell, hogy hallgassalak, úgyhogy ülj le.

- Kihallgatni? Minek?

- Mert tanúja voltál egy épület felrobbanásának, ami nem puszta véletlenből repült a levegőbe, igazam van? – fonta össze szigorúan a mellkasa előtt a kezét. Próbálta felvenni a szigorú rendőr szerepét velem szemben, de túl elszánt voltam ahhoz, hogy érdekeljen. – Mondd, hogy lehet az, hogy ahol ilyennek történnek, valahogy te mindig a közelben vagy? Csak azt ne mondd, hogy épp arra kirándultatok a húgoddal.

- Na, jó... - vágtam a szavába. – Ez az én nyomozásom, érted? Felnőtt ember vagyok Daniel, nem kell, hogy vigyázz rám. Sem most, sem pedig máskor.

Daniel ingerülten felsóhajtott, és elkapta a felkaromat.

- Azt mondod? Neela, könyörgöm ébredj már fel! – rázogatott meg finoman. – Minek kell még történnie, hogy felfogd, mennyire veszélyes, amit csinálsz?

- Engedj el!

- Nem, ameddig nem adsz nekem magyarázatot arra, hogy mi folyik itt! – húzott közelebb magához.

Feldúlt voltam, szomorú, és kétségbeesett. A legkevésbé sem hiányzott még Daniel meg a folyamatos kérdezgetése. Értettem, hogy miért akarja tudni. Egyrészt, mert gyengéd érzelmek fűzték hozzám, másrészt pedig a zsaruvér hajtotta őt. De ez akkor sem volt elég nyomós indok arra, hogy az utamat állja, miközben úgy viselkedik, mint ahogy a szüleim szoktak. Nem tartoztam sem neki, sem pedig másnak magyarázattal. Az egyedüli ember, akivel beszélni szerettem volna, az Kendra Delane volt, és bíztam benne, hogy tud nekem értékes információkkal szolgálni arról, hogy mi értelme volt ennek az egésznek, és miért volt Fred Belford élete fontosabb, mint Aaroné. Tudni akartam végre, hogy mi folyik itt.

- Nem tartozom neked magyarázattal.

- Tévedsz! – vágta rá Daniel azonnal. Szabadulni akartam a szorításából, de nem hagyta. Túl erősen tartott. – Mondd, te tényleg nem érted, hogy miért féltelek?

- De, értem! Viszont nem érdekel, mert dolgom van, és ha nem engedsz el, akkor...

- Akkor? – sziszegte. Jegeskék szemeivel úgy vizslatott, mintha nem is engem nézne, hanem egy másik bolygóról szökött idegent, aki épp most érkezett ide az űrhajójával.

Nyeltem egyet, mert a sírás kezdett fojtogatni, és nem akartam előtte elbőgni magam. Csak még inkább aggódni kezdett volna, és akkor tényleg esélyem sem lett volna rá, hogy elengedjen.

- Engedj el, Daniel...

- Elengedlek, ha megmagyarázod mitől vagy így kibukva. Azt hiszed, nem látom? Amióta van ez ügy, egyszerűen nem vagy önmagad. – ujjaival gyengéden végigsimított a csupasz vállamon, de közel sem esett olyan jól az érintése, mint Aaroné. – Ki bántott? Mi történt abban a házban?

Megráztam ismét a fejemet. Nem akartam beszélni, főleg nem a házban történtekről. Az egyetlen vágyam az volt, hogy megtaláljam Belfordot, és végre rács mögé juttassam. Az első alkalommal nem vehettem elégtételt senkin, mert az illető halott volt. Most azonban Aaron gyilkosa még mindig szabadlábon járt-kelt, és én akartam lenni az, aki tesz róla, hogy ez ne így legyen. A szemébe akartam nézni. Ugyan, az ügy elején még nem érdekelt a fickó, nekem csak a kislány kellett, akit visszavihetek az anyjához. Időközben azonban nagyon is személyessé vált az ügy, és nem akartam hagyni, hogy ezt ennyivel megússza. Viszont az is egyértelmű volt, hogy egyedül nem boldogulok, és olyan emberek segítségét kellett kérnem, akik nagyon is tisztában voltak a dolgok hátterével, illetve tudtak olyan részleteket is, amelyeket én nem. Az FBI segítségére volt szükségem.

- Mennem kell. – néztem komolyan a férfi szemébe, majd egy határozott mozdulattal végre sikerült őt arrébb lökni az utamból.

- Nem csinálhatod ezt, hallod? – kiabált utánam, amikor látta, hogy bármit tesz, így se úgy se fogok mondani neki semmit. Egy ember már meghalt emiatt az ügy miatt, semmi szükség nem volt rá, hogy ő is nyakig belemásszon és esetleg Aaron sorsára jusson. Főleg, hogy az érzelmei vezérelték velem kapcsolatban. – Úgy is kiderítem, hogy mi folyik itt!

Az ajtóban megálltam egy pillanatra, és bólintottam Danielnek. Elfogadtam, hogy úgy sem adja fel. Ismertem már jól. Minden követ megmozgat majd, hogy rájöjjön mi zajlik jelenleg az életemben, de azért bíztam benne, hogy nem megy neki olyan gyorsan, és mielőtt összerakná a képet, addigra bőven lezártnak tekinthetjük az ügyet. Nagyon szerettem volna.

Mély levegőt vettem, és egyetlen szó nélkül magára hagytam őt a szobában. A tüdőmben még mindig éreztem a füstöt, a lelkemben pedig a kétségbeesettségemnek a foszlányait, amik marcangoltak belülről, és úgy éreztem, ez már valószínűleg örökre így marad.