A hatalmas zöld, feldíszítetlen fenyő mellett ültem, egy aranyszínű gömböt tartva a reszkető ujjaim között. Az első karácsonyom volt, amit teljes egészében a nagyival tölthettem, és ez normál esetben boldogsággal töltött volna el, de egyáltalán nem volt semmi sem rendben, sem pedig normális helyzetben. A szívem darabokban hevert, minden pillanatban üvölteni tudtam volna a bennem tomboló fájdalomtól, és ürességtől, azonban mégsem tettem. Kifogytam a könnyekből, és talán ez volt a legijesztőbb az egészben. A magány elemi erővel nyomta a mellkasomat, szinte felrobbant bennem. Elveszítettem azt az embert, aki pár hét alatt olyan fontossá vált számomra, hogy minden vele töltött perc a boldogságba emelt abból a pokolból, amibe a szüleim kényszerítettek. Nem voltak ötleteim a jövőmre nézve, nem volt célom, és ami a legdurvább volt az az, hogy nem tudtam többé ki is vagyok valójában.

- Jövök, segítek! – a nagyi kedélyesen mellém huppant, majd közelebb húzta a díszekkel teli dobozt. Szomorúan rámosolyogtam, nem akartam elszúrni számára az ünnepeket, mert tudtam mennyit jelent neki. Így is csalódnia kellett a saját fiában, és lényegében a családja neki is ugyanúgy széthullott. Nem lehetett ezt könnyű feldolgozni, semmiképpen sem akartam a jelenlétemmel tetézni. – Gyorsan megvagyunk ezzel, aztán készítek egy bögre forrócsokit, mit szólsz?

- Az igazán jól esne. – rápillantottam, majd vissza a kezemben tartott gömbre. A felületén tökéletesen ráláttam a tükörképemre. Sápadt voltam, az arcom beesett, a szemeim pedig vörös színben tetszelegtek, feltételezhetően a sok sírástól, amit volt, hogy még éjszaka sem bírtam abbahagyni, csak akkor, amikor szó szerint megfájdult a fejem tőle, és annyira eltompultam, hogy álomba zuhantam. Majd reggel kezdődött minden elölről.

- És? Döntöttél már? – kérdezte a nagyi, mialatt egy ezüstszínű angyalkát akasztott az egyik ágra. Én is ugyanígy tettem, a kezemben lévő gömbök mind a fára kerültek.

- Nem. Még nem. – hatalmasat nyeltem, a torkomat ismét mardosni kezdte az a keserű érzés, amit gyűlöltem érezni. Igazából minden mást is, de ezt főleg.

Az idős hölgy ráncos kezei a vállamra csúsztak, és támogatással átitatott tekintettel pillantott végig rajtam.

- Nem baj. Van még időd. – elfordult, és egy újabb díszt helyezett a fára.

A telefonom hangos csörömpöléssel szólalt meg, amire összerezzentem. Hirtelen rántott ki a gondolataimból, nem számítottam rá. Gyorsan elhúztam a zöld ikont, a telefonom pedig azonnal kapcsolatba lépett az autómmal, és a hangszóróival. Végre ismét működött, de tudtam, hogy ennek úgy sem örülhetek túl sokáig. Időközönként megadja magát, ami a szerelő szerint azért van, mert egész egyszerűen a kocsim egy rossz széria, és ez van. Ha tetszik, ha nem, meg kell vele szenvednem, és törzsvásárlói kártyát váltani az autó szerelőműhelybe.

- Szia! Gyorsan mondd, vezetek. – mondtam a vonal túlsó végén lévő nagymamámnak, akinek azt ígértem, hogy ebédre otthon leszek, ezért hát megpróbáltam belehúzni egy kicsit. Szerencsére a dugó már nem volt akkora, de a Függetlenségi Napok miatt már így is kezdett kicsit túl sok ember mozgolódni, habár addig még volt egy hét. Ilyenkor a város általában megbolydul, és különböző felvonulásokat meg vurstlikat tartanak, amiken előszeretettel tolonganak a helybéliek és a turisták egyaránt.

- Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, hazaérsz-e ebédre. – kiabálta a nagyi a vonal túlsó felén. Még mindig nem értette, hogy attól, mert kocsiban ülök, nem kell ordibálnia, nem hallom kevésbé, mintha csak simán az utcán sétálva telefonálnék vele. Viszont legalább mindig megmosolyogtatott.

- Persze, megígértem.

- Jó, csak mert vendégünk van, és nem akartam, hogy ne tudj róla, vagy túl nagy meglepetésként érjen.

- Vendégünk? Ki? – érdeklődtem, de a nagyi hangsúlyából ítélve éreztem, hogy nem fogok neki örülni.

- Hát, igazából... Tudod...

- Nagyi, kérlek! Ne ködösíts! – szóltam rá kedvesen.

- Az édesanyád az. – bökte ki végre, mire én olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam az út széle felé kaptam a kormányt, és a fékbe tapostam. Az autó csikorogva állt meg alattam, majdnem nekihajtottam, az előttem álló fekete BMW hátuljának, de sikerült szerencsésen megállnom. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam. 

♚

Az anyám mindig is olyan pont volt az életemben, amiről általában nem szerettem beszélni. Sem két évvel ezelőtt, sem pedig azóta. Sok mindent köszönhetek neki, ami negatív hatással van az életemre, és a személyiségemre, és hatalmas lelki erő kellett ahhoz, hogy végleg magam mögött hagytam őt. Na, meg persze a zsarnokságát, amivel évekig terrorban tartott, a saját uralma alatt. Az eszem tudja, hogy nem rosszat akart, csak a kivitelezés volt rossz, ez azonban semmin sem változtat. Tönkretette az életemet, a kamaszkoromat, olyan dolgokat vett el tőlem, amik már soha nem jönnek vissza, és ezt soha az életbe nem leszek képes megbocsátani neki. Még akkor sem, ha ezer üzenetet hagy, vagy százszor hív fel.

- Akkor nem megyek haza. – feleltem, amint kicsit megnyugodtam, és összeszedtem magam annyira, hogy értelmes szavak is kijöjjenek a számon.

- Neela, ne csináld ezt! Próbálkozik...

- Tudom nagyi, ő mindig csak próbálkozik. Az életemet is megpróbálkozott tönkretenni, és ha hagyom sikerül is neki. De ezt te is tudod, és nem értem, hogy állhatsz mellé.

- Kislányom, én nem állok senki mellé, csak azt szeretném, ha végre béke lenne köztetek. – felelte. Dühösen fújtatva dőltem hátra az ülésben, majd olyan erővel a kormányra csaptam, hogy simán elképzelhető lett volna, hogy kinyílik még a légzsák is. Tudtam, hogy anyám a városban van, nem felejtette el tudatni velem, és nem is egyszer hívott emiatt. Én meg nem véletlenül nem vettem fel egyszer sem. Két éve egyetlenegy hívására sem reagálok, ennek azért egyértelműnek kellene lennie. Anyám számára azonban sajnos mégsem az. Erőszakos, és akaratos. Soha nem adja fel.

- Akkor sem akarok beszélni vele.

- Mégis meddig?

Ez meg milyen kérdés? Megráztam a fejem, és magamhoz vettem a telefonomat. Úgy döntöttem kiszállok kicsit a kocsiból. A friss levegő talán majd lenyugtat, és tisztábban tudok gondolkodni, mert ha anyámról volt szó, az általában nem ment. Vele kapcsolatban mindig inkább a puszta düh vezérelt.

- Ööö... Várj, hadd gondolkozzak! Mondjuk, soha? – tettem fel gúnyosan a kérdés. A kocsim ajtaját hangosan vágtam be magam mögött, ezzel vezetve a feszültséget. A nyári nap melege egyből arcon csapott, a levegő fülledt volt, és párás. Vihar közeledett.

- Neela, kérlek! Gyere, és megígérem nem fog semmi rossz történni. Beszélgetünk, ennyi. De legalább adtál neki esélyt.

- És ha én nem akarok esélyt adni?

- Tudom, de te is megkönnyebbülnél szerintem.

- Nem hinném. – feleltem, a karjaimmal dühösen kalimpáltam a levegőbe. Fel alá sétálgattam, hátha attól könnyebb lesz, de nem lett az. Elsétáltam a BMW-ig, majd vissza. A harmadik körömnél jártam már, amikor egy furcsa érzés kerített hatalmába, így megtorpantam.

- Légy szíves! Itt leszek én is, beszélgetünk egyet, jó? – próbálkozott tovább a nagyi, de én már csak fél füllel hallottam a szavait, mert a lábaim szinte földbe gyökereztek. A kocsi egyáltalán nem volt ismerős, de a lehúzott ablakon át kiszivárgó illat annál inkább. A gyomromat egy fájdalmas érzés rángatta, a telefon elkezdett reszketni a kezemben. Mentol és cigaretta. Az az ismerős illat, ami által egyetlen pillanatig ismét azt éreztem, hogy otthon vagyok. – Hahó! Itt vagy, szívem? Neela!

- Tessék?

- Minden rendben?

- P-persze. Otthon találkozunk. – nyögtem a nagyinak anélkül, hogy felfogtam volna azt, amit mondok neki, majd megszakítottam a hívást. Lecövekelve álltam az ismeretlen kocsi mellett, és igyekeztem minél mélyebben magamba szippantani azt az ismerős érzést. Benne akartam maradni, és nem akartam, hogy elillanjon, de a mellettem szélsebesen elhaladó autók tovavitték, és már nem éreztem többé.

Az út túloldaláról egy csapzott, barna hajú nő szaladt át, egyenesen a BMW-hez. Kockás inget viselt, és egy kopottas farmert, valamint egy zacskót tartott a kezében, aminek a tartalmát gondosan védte. Amikor mellém ért gyanúsan végignézett rajtam, a tekintetében félelem ült, határozottan olyannak tűnt, aki épp most rabolt ki egy bankot, és épp a zsákmánnyal menekül. Azonban tekintve, hogy egy kis virágüzletből jött ki, ez nem tűnt túl valószínű opciónak.

Gyorsan az autóba pattant, én pedig odébb álltam, hogy ki tudjon járni. A kocsimhoz hátráltam, majd visszaültem, és megpróbáltam az iménti jelenetet realizálni magamban. Nem akartam visszazuhanni oda, ahonnan kimásztam, de tény, hogy egy illat, vagy egy emlékkép még mindig elemi erővel rántott magához, és ez ijesztő volt. Megrémített, mert ilyenkor döbbentem csak rá, hogy mennyire nem voltam erős a múltban, és mennyi mindenkinek engedtem, hogy eltaposson. Nem akartam újra az lenni, akit eltaposnak. Ebben igaza volt Dr. Mayer-nek. Féltem a múltamtól.

Reszketve indítottam be a kocsimat, amikor úgy éreztem, hogy összeszedtem magam annyira, hogy ismét a vezetésre tudjak koncentrálni, és csak akkor esett le, hogy hova is tartok valójában. Illetve hogy mit ígértem a nagyinak. A felismerés pedig józanítóan hatott rám. Találkozóm lesz az anyámmal. 

♚

A felkavaró élmény után szerencsésen visszahulltam a való életembe, és dühösen parkoltam le a ház előtt. Nem akartam ismét annak a nőnek a szemébe nézni, mert ismertem már annyira hogy tudjam, mit akar. Befolyásolni, parancsolgatni, zsarnokoskodni. Biztos ezer meg egy ötlete van, ami annyira kecsegtető, hogy bárkit azonnal New Yorkba tudna vele csábítani, de az nem én vagyok. Rosszul voltam a várostól és az ottani élet tényétől. Már semmi nem volt, ami odakötött volna, kivéve persze Sarah-t, aki még mindig a legjobb barátnőm volt, és teljesen megértette, hogy miért nem akarok visszamenni. Ezért amikor csak tudott, inkább ő látogatott meg, vagy együtt elmentünk egy teljesen másik városba, ami körülbelül mindkettőnknek félúton van.

- Már itt is van. – hallottam meg a nagyi izgatott suttogását, amikor kinyitottam a veranda ajtaját. Én ennyire nem tudtam lelkesedni, ingerülten dobtam le a kulcsaimat a komódra, és a fogaimat összeszorítva sétáltam be a konyhába, majd megálltam az ajtóban.

A nagyi és az anyám szinte egyszerre pattantak fel a helyükről, mintha legalább is a pápa állna előttük. A gyomrom liftezett, ahogy anyámra néztem, két év után. Szinte semmit nem változott. Halványlila ceruzaszoknyát és blézert viselt, hozzá passzoló körömcipővel. A haja színe ugyan még mindig szőke volt, de pár árnyalattal sötétebb, mint amire emlékeztem.

- Neela... - rebegte anyám.

- Örülök, hogy itthon vagy. Hozom is az ebédet, foglaljatok helyet. – lépett mellém gyorsan a nagyi, és az asztalnál lévő székre nyomott, majd elfordult tőlünk. Annak ellenére, hogy azt ígérte a telefonba, hogy nem hagy magamra. Főleg nem azzal a személlyel, akit a hátam közepére sem kívántam.

- Kicsim... Jó téged látni. – anyám is visszaült a székére, és próbálta beindítani az eleve halottnak ígérkező beszélgetésünket. Én karba tett kézzel dőltem hátra, jelezve neki, hogy semmi kedvem hozzá, így felesleges próbálkoznia. Mindennél jobban meg akartam neki mutatni, hogy már rég nem az az ember vagyok, akit úgy tud irányítani, ahogy csak kedve tartja.

- Mit akarsz?

- Látni téged. Rengetegszer kerestelek, de nem válaszoltál, és gondoltam...

- Gondoltad, hogyha idejössz, akkor minden egy csettintésre megoldódik? – vágtam a szavába, a hangomat megemelve. – Hát, akkor ezért kár volt ennyit utaznod.

- Ne mond ezt!

- Ne? Akkor mit mondjak? Nem voltam elég egyértelmű? Azért nem reagáltam neked, mert nem akarok veled beszélni! Sem most, sem pedig máskor. – a hangom dübörgött, amire a nagyi is felénk kapta a fejét, és rémület tükröződött a tekintetében. Esélyt akart adni nekünk, kicsit össze akarta hozni a darabokra hullott családunkat, és értettem az igyekezetét, csak ez nem pont így működik. Képtelen voltam megbocsátani az anyámnak, és nem is tartottam valószínűnek hogy van olyan indok az életben, ami ezen változtatni tudna.

Anyám arcán a szavaim hatására egy kövér könnycsepp gördült végig. Számtalanszor láttam már az ügyfeleimen ezt az arcot. Reményvesztettség.

- Tudom, hogy sok mindet rosszul tettünk, de megpróbálhatnánk beszélgetni, hátha sikerül helyére tenni a dolgokat. Ezért vagyok itt.

- Tettünk? – hitetlenkedve felröhögtem. – Én mit tettem azon kívül, hogy egy szaros kölyök voltam, aki ki volt neked szolgáltatva, és szinte semmit nem tudott a világról? – éreztem, hogy egyre dühösebb vagyok, és bár nem voltam egy agresszív típus, ha veszélyben éreztem a komfortérzetem, akkor nagyon gyorsan tudtam kaktuszüzemmódra váltani. Védtem magam, minden áron.

- Ha mindent úgy csinálsz, ahogy azt apáddal elvárjuk tőled, akkor nem történt volna meg mindez. Érted ezt, Neela? Nem akartam neked soha rosszat, de te ellenkeztél, és önkényesen a saját fejed után mentél, a hátunk mögött. Esélyünk sem volt, hogy megvédjünk téged. – anyám igazi személyisége szerencsére visszatért, és megint ott álltunk, ahol a part szakad. Engem hibáztatott, miközben ő megpróbált a tökéletes szülő képében tetszelegni.

- Ezt nem hiszem el! – csattantam fel, majd kirúgtam magam alól a széket, és felálltam. A szék a hatalmas lendületemtől felborult, a nagyi pedig ijedten fordult felénk a zajra. Zihálva néztem anyámra, akin látszott, hogy tényleg nem érti mi a problémám. Lehet, hogy higgadtabban kellene kezelnem a vele kapcsolatos dolgokat, de úgy éreztem, hogy annyit ártott már nekem, amit többé nem bírok elviselni. – Komolyan képes vagy még mindig magadat a trónra emelni?

- Neela, nyugodj meg kérlek! Nem ez a módja egy beszélgetésnek.

- Abba bele sem gondoltál, hogy esetleg miattad van minden? De igaz... hogy is gondolnál bele? Hisz te vagy a tökéletes, aki mindig mindent jól csinál. Mindenki más hülye, igaz? – sziszegtem.

- Ülj le, és nyugodj meg!

- Nem ülök le. Elég volt ennyi belőled, köszi! – feleltem, majd a nagyira néztem, aki még mindig a tállal a kezében állt az asztal mellett, és fél perc alatt elharapózott konfliktusunkat figyelte. Direkt nem szólt bele, mert azt akarta, hogy ketten rendezzük el, de amikor azt kérte tőlem, hogy jöjjek haza, valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy ennyi indulat szabadul majd fel. – Mire hazaérek, nem akarlak itt látni. – köptem oda neki undorral megtelt hangon, minden erőmmel azon voltam, hogy érezze azt, amit én érzek. Dühöt, undort, szánalmat.

Zakatoló elmével fordultam ki a konyhából, és az első utam a kocsikulcsomhoz vezetett. El akartam tűnni az anyám közeléből. Mindegy hova, csak el onnan, és nagyon reméltem, hogy ezzel a beszélgetéssel egy időre az értésére adtam, hogy mennyire nem kívánom a társaságát. Óriásit tévedtem.