- Mi lenne, ha leülne inkább? – Dr. Mayer kedvesen szólt hozzám, ennek ellenére fel tudtam volna robbanni. Úgy éreztem nincs az az ember, aki képes lenne lenyugtatni, pedig alapjáraton nem voltam már egy olyan személy, aki túlzottan rágörcsöl az dolgokra. Két év alatt kellően megtanultam őket elengedni, ám rájöttem, hogyha az anyámról van szó, akkor minden ismét a felszínre tör, akár egy kirobbanó vulkán.

- Beállított. Csak úgy. Érti ezt?

- Értem. Amit nem értek, az az, hogy ez miért zaklatta fel önt ennyire.

- Mert még mindig irányítani akar, és rám hárítani azt a sok szart, amit elkövetett! – felcsattantam, és a szoba közepén megtorpanva a doktornő szemébe néztem. Nem igazán tudtam, hogy is kellene megnyugodnom. Tomboltam.

- De már tudja irányítani az életét. Nem zuhanhat vissza oda, ahonnan kimászott, akkor sem, ha az édesanyja ezt szeretné. Az meg, hogy nem látja a saját hibáit, csakis az ő problémája. Ne vegyen annál több terhet a vállára, mint amennyit feltétlenül muszáj. – magyarázta, miközben a szemüvegét az ölébe helyezte.

- Aha, és azt hogy csináljam?

- Kezdésnek, üljön le! – fejével a kanapéra bökött. Felsóhajtottam, de engedelmesen lehuppantam rá, habár legszívesebben tettem volna még pár kört. Igaz, két nap telt el anyám látogatása óta, de a fagyos levegőt maga mögött hagyta. Ameddig nem került szóba tökéletesen nyugodt voltam, de amint felhozta valaki, kitörtem. Szerencsére azonban a nagyi is belátta, hogy ez a rögtönzött ebéd dolog az anyámmal nem volt túl jó ötlet, így nem győzött elégszer bocsánatot kérni tőlem, hiába mondtam neki, hogy nem haragszom. Soha nem is rá haragudtam, sokkal inkább a szituációra. Hiszen nem akart ő rosszat, csak érthető módon azt szerette volna, ha a családunk ismét összeáll és ehhez a kezdőlépés az lenne, hogy én kibékülök az anyámmal. – Vegyen mély levegőt, és gondolja át...

- Mit is?

- A viszonyát az édesanyjával. Ez mélyről gyökerezik, ott kell megragadni a problémát. De ezt tudja ön is, Neela.

- De pont ez az! – rivalltam fel. – Nem akarom megragadni, el akarom engedni. Csak nem túl egyszerű, ha a nyakamban liheg, mint egy átkozott pióca. – magyaráztam, a lábaim úgy jártak akár egy géppuska.

- És mi lenne, ha szembe nézne vele ahelyett, hogy megpróbálja kizárni az életéből? Mert én jelenleg azt látom, hogy homokba dugja a fejét, valahányszor szóba kerül az édesanyja.

Felsóhajtottam. A pulcsim madzagjával játszadoztam, és ahelyett hogy reagáltam volna Dr. Mayer szavaira, az ablak felé fordítottam a fejem. Fényesen sütött a nap, a szemben lévő ház ablakain esőcseppek csillogtak.

- Egyszer talán. De az nem most lesz. – jelentettem ki, majd a telefonomra pillantottam. – Mennem kell.

- Ugye tudja, hogy nem menekülhet el örökre a beszélgetés elől? – köszörülte meg a torkát, mialatt én felálltam a kanapéról, és összeszedtem a cuccaimat. Jó volt néha kiönteni a szívem egy független embernek, de alapvetően nem én akartam pszichológushoz járni, csak ez volt az alapfeltétele annak, hogy magánnyomozó lehessek. Akkoriban nem voltam túl jó lelkiállapotban, és ez a környezetemnek is feltűnt. Még azoknak is, akik akkor találkoztak velem életükben először. Szét voltam csúszva, és nem igazán találtam a helyem a nagyvilágban.

- Tudom. – mosolyogtam a doktornőre, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és elhagytam a szobát. 

♚

Azt terveztem, hogy beszélek Daniellel, és annak ellenére, hogy tudtam, úgy sem fog beavatni az ügy részleteibe. Többet kellett tudnom a halott lányról, hátha elvezet ahhoz az ismeretlenhez, aki elvitte Edna kislányát. Mert az, amit tudtam róla, nem volt elegendő ahhoz, hogy megtaláljam. De ha megvan a fickó, akkor ő egyenes út Belfordhoz, majd a kislányhoz. És a jelen állás szerint, nekem a kislány megtalálása volt az elsődleges feladatom, hiszen ezzel bíztak meg. Nem terveztem magánakciózni, és az sem volt célom, hogy én kapjam el a rosszfiúkat. Csak Edna lányát szerettem volna biztonságban tudni, a többit majd intézik a rendőrök, meg az FBI.

Időközben a kocsimhoz értem, ami szintén csupa víz volt a rögtönzött nyári zápor miatt. A sötétzöld felületén megcsillant a nap, a vezetőülés felőli ablak pedig visszatükrözte a mögöttem lévő kirakatokat, épületeket, és egy nagyon is ismerős arcot, akit nem szívesen láttam viszont.

Megpördültem, és a kocsimhoz nyomultam, mialatt a férfi elindult felém. A kocsikulcsát az ujján pörgette. Laza volt és szenvtelen.

- Á, Miss Martinez! – üdvözölt, majd megtorpant előttem. – Örülök a találkozásnak.

- Én kevésbé. – morogtam a férfinak, aki a reakciómra pimaszul felnevetett. Tudta, hogy a puszta jelenléte is bosszant, és ezt könyörtelenül ki is használta.

- Látom még mindig csípős kedvében van, de most nincs időm bájcsevegni magával. Segítségre van szükségem. – mondta. Nem mondom, jó gyorsan a lényegre tért. Colton Graham az, aki nem tököl. Colton Graham, az exrendőrből magánnyomozóvá avanzsált rohadék, aki hiába végzi jól a munkáját, sajnos nem válogat az eszközök közül. Ha információ kell neki, megszerzi, még azon az áron is, ha ehhez el kell törnie valaki kezét, vagy egy egész éjszakára kint kell hagynia a téli hidegben. Az a fajta ember, akinek nem számít senki és semmi, csak a cél. Ennek érdekében pedig bármire képes.

Fél éve ismertem meg, akkor még nem tudtam, miben utazik. Felkeresett egy ügyem kapcsán, én meg jóhiszeműen segítettem neki. Csak később váltak világossá a valódi szándékai, de akkor már késő volt. Könyörtelenül tett keresztbe, és olyan módszerekhez folyamodott, amiket ép eszű ember soha nem tenne. Ő viszont megtette, és azon a ponton tudtam már, hogy soha nem engedem, hogy bármiféle ügyébe belerángasson.

- És mégis miből gondolja, hogy segítek magának? – karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt. Eldöntöttem, hogy bármit is mond, nem segítek neki. Nem tud olyat mondani, amivel hozzájárulnék a mocskos módszereihez.

- Mert én megadhatom azt, amire magának szüksége van. – kaján mosoly suhant át az arcán. Nyeregben érezte magát, de ezt gyorsan el akartam oszlatni, így megfordultam és kinyitottam a kocsim ajtaját. Távozni akartam, amilyen gyorsan csak lehet.

- Erősen kétlem. Viszlát! – behuppantam az ülésbe, de Graham a kocsi mellé lépett, és megfogta az ajtót, mielőtt becsukhattam volna azt.

- Ugyan már, ne csinálja! Összedolgozhatnánk, így én is megkapom azt, ami kell, és maga is. Ha jól tudom, elkel a segítség.

- Egyedül dolgozom.

- Ezt pontosan tudom. De azt is tudom, hogy fogalma sincs, hogyan találja meg a kislányt. Én segíthetek. – mondta. 

Felkaptam a fejem. 

Hát, persze. Persze, hogy tud erről az ügyről is, és valamilyen szempontból köze van hozzá, ráadásul abban is biztos voltam, hogy sokkal többet tud, mint én.

- Nem tud olyat mondani, amivel belerángathat a mocskos nyomozásába.

- Valóban? – egyik szemöldökét megemelte, úgy pillantott le rám, miközben a kocsim ajtaján támaszkodott.

Felsóhajtottam. Gyűlöltem ezt. Gyűlöltem, amikor olyan dolgokat is meg kellett tennem, amiket normál esetben soha nem tettem volna, de be kellett látnom, hogy információk nélkül csak egyhelyben toporgok. Szükségem volt valami újra, ami alapján elindulhattam.

- Jó, mit kell tudnom? – kérdeztem, olyan hangsúllyal, hogy a férfi érezze, mennyire nincs ínyemre a dolog. De nem volt más választásom. Graham megemelte a fejét, és diadalittasan kihúzta magát előttem.

- Jöjjön, igyon meg velem egy kávét, és mindent elmondok. – kedvesen felém nyújtotta a kezét, arra késztetve, hogy elfogadjam az ajánlatát. Tudtam, hogy nem az utca közepén fogja velem megosztani az ügy részleteit, de szívesebben ugrottam volna be egy cápákkal teli medencébe, minthogy Colton Graham-el kávézgassak. Azonban egy cél lebegett a szemem előtt, az pedig nem volt más, mint Edna Wilkinson, aki bízik a segítségemben, így hát kénytelen voltam belemenni. Ednáért, és a kislányáért. 

♚

Mire felocsúdhattam volna, addigra az utca sarkán lévő kis kávézóban üldögéltem, egy olyan személy társaságában, akit még anyámnál jobban is gyűlöltem. Graham alapjáraton sem egy könnyű természet. Arrogáns, bunkó és folyamatosan azt érezteti az emberekkel, hogy felettük áll. Hogy megtehet bármit, hogy neki joga van hozzá. A szimata persze nem rossz, egész jó a szakmában, ha csak azt nézzük, hogy bármit képes kideríteni. Amivel baj van, azok a módszerei, és a viselkedése. Nem emberként kezeli az ügyfeleit, sokkal inkább egy megoldandó problémát, vagy egy újabb pénzforrást lát bennük, és ehhez mérten is viselkedik velük. De ha van valaki, aki képes ettől eltekinteni, vagy elviselni a pasit, akkor azt mondhatjuk, hogy egész jó nyomozó.

- Szóval? Egy újabb ügybe vágta a fejszéjét? – nézett rám, miközben unottan kevergette a kávéját.

- Mi lenne, ha nem rabolnánk feleslegesen egymás idejét? Elmondja, amit akart vagy sem? Mert akkor itt sem vagyok.

- Nyugi, kislány! – nevetett fel, én pedig a plafonra emeltem a tekintetem. A harmincas évei elején járó férfi hátradőlt a székén, és egy pillanatra elszakította rólam a tekintetét, amivel a kecses idomú pincérlányt jutalmazta meg. Dühösen megráztam a fejemet, nem is értettem, miért megyek bele folyton ilyen felesleges szituációkba. Hiszen egyértelmű volt, hogy Graham soha nem ismert el engem szakmai szempontból. Úgy írt le, hogy semmit nem tudott rólam. Sem a múltamról, sem a jelenemről. Csak azt nézte, hogy viszonylag új vagyok a szakmában, ami azt jelentette, hogy a legtöbb esetem csalfa férjekről, meg játékszenvedéllyel küzdő egyetemistákról szólt. Ritkán futott be komolyabb eset, mint például Edna Wilkinsoné. – Csak húzom az agyát, tudja. – nevetett fel.

- Értékelném, ha nem tenné.

- Nos... - kezdett bele. – Ha jól tudom, ön Fred Belford kölykét keresi.

- A kislányát, igen. – helyesbítettem.

- Én meg Fred Belfordot. Hozzá a kislányon keresztül vezet az út, szóval, ha megvan a kölyök, akkor megvan a fickó is. – tárta szét a karját nemes egyszerűséggel, mintha most jött volna rá az élet eddig fel nem tárt hatalmas és bonyolult titkára.

- Nem mondja komolyan? Mennyi idő kellett, ameddig ezt kimatekozta?

- Nem a pasi vitte el az anyjától a kislányt. – jelentette ki, figyelmen kívül hagyva a beszólásomat.

- Mondja, Graham... Tud valami újat is mondani, vagy megosztja velem azokat a dolgokat, amiket már amúgy is tudok?

- Természetesen igen. – nézett rám jelentőségteljesen, én pedig kíváncsian hegyeztem a fülemet. Vártam már, hogy mikor hozza fel a meggyilkolt lányt, akiről szintén tudomásom volt. Azonban adni akartam neki egy esélyt, hátha nem csak az időmet vesztegetem, és hátha tud olyat mondani, ami engem is előrelendít az ügyben. – Tudom ki a fickó, aki elvitte a kislányt az anyjától.

- Igen? – izgatottan előrehajoltam, de aztán rájöttem, hogy épp úgy festek, mint egy izgatott kiskutya, aki várja a jutalomfalatot, ezért gyorsan visszahelyezkedtem az eredeti pozíciómba, és onnan vártam, hogy a férfi végre megossza velem. – Ki az?

- Nem tudom pontosan a nevét.

- Ezt meg hogy érti?

- Annyit tudok, hogy a fickó Belford bandájának a legújabb zsoldosa, teszi, amire a főnök kéri. – felelte.

- Hogy értette azt, hogy nem tudja pontosan a nevét?

- Úgy, hogy aki által eljutottam idáig, ő sem tudta. Valami Adam vagy Eddie. Ennél többet én sem tudok. – mondta. Ingerülten a plafonra emeltem a szememet. Ezért rángatott el idáig. Szuper.

- Ez nem túl sok. Ennyi erővel lehet bárki az utcáról! – mutattam ki az ablakon, a hangomat felemelve. Minél beljebb haladtunk a beszélgetésben, annál inkább azt éreztem, hogy nem jutok egy fikarcnyit sem előrébb.

- Nyugi, ennek alapján már el lehet indulni. – tenyerét elém fektette az asztalra, hogy megnyugtasson. Mutatóujján egy piros pecsétgyűrű pihent, értékes darabnak tűnt. Nem volt olyan fickó, aki mindenféle kacatot magára aggat, ezért biztos voltam benne, hogy jelentéssel bír számára. Vagy egy gazdag és bűnöző hajlamokkal megáldott iparmágnás levágott ujjáról származik. Kinéztem belőle.

- Igen? És mégis hogyan? Nem tudjuk, hogy néz ki, és még a neve sem biztos. – tettem fel az ezer dolláros kérdést, bár sejtettem, hogy Grahamnek máris van egy ötlete erre is, ami nekem biztosan nem fog tetszeni.

Elmosolyodott, aztán visszahúzódott, majd a kabátja zsebébe kotort.

- Ezt a motelben találták a rendőrök. Az ágy mellett hevert, és az informátorom látta a fickó láncán, aki elvitte a kislányt. – magyarázta, és egy apró medált nyújtott át nekem.

- Meg sem kérdezem, hogy került ez magához. – pillantottam rá rosszállóan, ám mégis átvettem tőle az ezüstmedált, ami egy N betűt formált. Elnyílt ajkakkal bámultam rá, a szívem őrült tempóban kezdett el verni.

- Elég különleges, és történetesen tudom, hol csinálnak ilyeneket. – folytatta Graham.

Bólintottam.

- Igen, én is tudom.

- Tessék?

Megköszörültem a torkomat, aztán gyorsan visszaadtam neki a medált, amit ő azonnal zsebre is vágott. Remegő ujjakkal a pólóm szegélyéhez nyúltam, majd előhúztam az eddig gondosan elrejtett ezüstláncomat - amin pont ugyanolyan N betűt formázó medál himbálózott -, aztán Grahamre néztem.