Leállítottam az autót, s még egy utolsó pillantást vetettem az anyósülésen pihenő dobozra. A gyomrom remegett az idegességtől, amit a doboz tartalma váltott ki belőlem. Na, persze nem amiatt amire használni akartam, sokkal inkább azért, mert tudtam, hogy muszáj megtennem, méghozzá teljesen egyedül.

Egy hét telt el azóta, hogy Kendránál jártam, és nem csak ő, de később a szigorú ábrázatú kollégái is a tudtomra adták, hogy nem fognak nekem segíteni, sőt, ha nem szállok ki az ügyből, akkor akár még be is zárhatnak. Szövetségi nyomozás, veszélyes, hátráltatom őket stb. Nem is értem miért gondolta Aaron azt, hogy bármelyikük is segíteni fog nekem, pláne azok után ami történt, és bár hivatalosan nem én tehettem a történtekről, láttam a szemükben, hogy engem hibáztatnak, és ezt meg is tudtam érteni. Én is gyűlöltem magam minden egyes perceben, ezért próbáltam a munkába menekülni, különben úgy éreztem, hogy teljesen becsavarodok.

Felkaptam a dobozt, aztán egyenesen az emeletre csörtettem, anélkül, hogy kapcsolatba léptem volna a családom bármelyik tagjával is. Hallottam, ahogy a nagyi és Sofia a konyhában matatnak valamit, de igyekeztem elkerülni őket, ugyanis az utóbbi időszakban nem voltam a legjobb társaság, és inkább úgy döntöttem, hogy megkímélek mindenkit a jelenlétemtől. Ám ez korántsem egyszerű, ha az embernek van egy húga, aki a robbanás óta szinte minden rezdülését aggódva figyeli, kellő kíváncsisággal vegyítve ezt.

Épp elhelyezkedtem az ágyamon, és kivettem a dobozból a papírzacskót - miben a legújabb szerzeményem hevert -, amikor Sofia úgy robbant be a szobámba, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne valakire rátörni az ajtót. Jó kedvű volt, szőke haja bolondosan repkedett a feje körül, ő maga pedig az ágyamra vetette magát. Kezdett feloldódni, és a múlt ellenére úgy beilleszkedett alig egy hét alatt a családunkba, mintha mindig is velünk élt volna, és ennek örültem. A kezdeti félénksége már a múlté volt, és egy élettel teli, boldog lány képe kezdett kibontakozni előttem.

- Hé, téged senki nem tanított meg kopogni? – szúrtam le, de valójában nem tudtam rá haragudni, látva a vidámságát. Sofia négykézlábra vágta magát, és boldogan bemászott közém meg az új szerzeményem közé, miközben angyali mosolyt villantott rám.

- Miben mesterkedsz? – rebegtette meg a pilláit.

- Mesterkedek?

- A nagyi szerint valamin töröd a fejed, és nem tetszik neki. – harapta be a száját.

- Szóval téged küldött, hogy kinyomozd? Úgy tudtam, én vagyok itt a nyomozó, nem ti.

- Úgy tudtam, hogy abbahagytad azt, amit megígértél a nagyinak, hogy abbahagyod. De ahogy látom... - pillantott az akkorra már a kezemben pihenő Berettára. Meglepő módon egy kicsit sem riasztotta el, vagy hökkentette meg a tárgy látványa. A töltényeket a tenyerembe fogtam, másik kezemmel pedig kivettem a tárat, és behelyeztem őket. Mindezek után kattanva csúszott vissza a helyére, én pedig a húgomra néztem. Nem tudtam, mit vár tőlem. Még szép, hogy nem adom fel, sem a nagyi sem pedig az FBI határozott kérésére. Ez már rég többről szólt, mint az elején. El akartam kapni Belfordot, bármi áron.

- Csak ígérd meg, hogy nem szólsz neki róla.

- Melyik részéről? Hogy van egy fegyvered vagy arról, hogy valamire használni is akarod?

Megtekertem a fejemet.

- Természetesen arról, hogy nem álltam le. – nyeltem. – Fegyverem meg eddig is volt, de nem baj, ha erről sem tud.

Sofia arcán a vidámság helyét az aggodalom vette, és erős nemtetszését fejezte ki a dolgokkal kapcsolatban, amit teljesen meg is tudtam érteni. A robbanást követően a nagyi megígértette velem, hogy kiszállok ebből az ügyből, de egyszerűen úgy éreztem, hogy nem tehetem. Azzal elárultam volna a férfit, akit szerettem, és akit valószínűleg életem végéig szeretni fogok, történjen bármi.

- Biztos ezt akarod? – kérdezte, én pedig bólintottam. Semmiben sem voltam még biztosabb.

- Egészen biztos.

- Akkor nem árullak el, de légy nagyon óvatos, bármit is tervezel. – Sofia felállt az ágyamról, majd az ajtó felé indult. Jobbnak látta a helyzetet tekintve, ha egyedül hagy, és ezért iszonyatosan hálás voltam neki. Össze kellett szednem a gondolataimat, de az úgy nem ment, ha valaki a szobámban tartózkodott. – Most kaptalak, nem akarlak elveszíteni. – mondta, majd kilépett a szobámból még azelőtt, hogy bármit reagálni tudtam volna a kedves megnyilvánulására.

Nagyot sóhajtva vágtam hátra magam az ágyamon, a fegyvert a kezembe fogva. Muszáj volt beszereznem egy újat, köszönhetően annak, hogy Aaron az előzőt lenyúlta tőlem, és oda ahova menni készültem, muszáj volt magammal vinnem. Bárcsak tudtam volna hol is van az a bizonyos oda. Ehhez az első lépés az volt, hogy kiderítsem mi Belford célja a lányokkal, akiket a hajón tartott fogva, és ha ők megvannak, akkor jó eséllyel megvan a fickó is, szóval a laptopom rákerestem az összes eddigi eltűnéses esetre, amik nyilvánosságra voltak hozva. Nem láttam túl sok ideig a lányok arcát, főleg nem az összesét, de bíztam benne, hogy a képeket látva talán beugrik, és ezen a nyomon elindulhatok. Az elmúlt egy év összes eltűnését végignéztem, köztük volt, akik már rég előkerültek, és voltak olyanok is, akik még nem, de egyértelmű volt, hogy az illető nem lehetett a hajón. Már csak azért sem, mert vagy nem volt nő, vagy túl idős volt, pedig nekem erősen a tizennyolc és huszonöt év közöttiekre kellett koncentrálnom, hiszen azok a riadt szempárok nem lehettek ennél idősebbek. Két óra eredménytelen kutakodás, és ezer megnyitott oldallal később még mindig egy helyben toporogtam, és már épp készültem feladni, amikor megakadt a szemem egy lányon, aki egészen addig elkerülte a figyelmemet. A képen egy rövid, barna hajú lány volt látható, sapkával a fején, és egész extrém sminket viselt. Az arca nem volt ismerős, de a megérzéseim azt súgták, hogy ez a lány is Belford áldozata lehet. Úgy három hónapja jelentették be az eltűnését, és az egyetlen dolog, amit a kétségbeesett családjának reményt adhatott, hogy pár héttel ezelőtt valaki jelentette, hogy látta a lányt egy sztriptízbár előtt, de ez a nyom végül valahol kihűlt. Látszólag a rendőrséget nem vezette sehova, az én fejembe viszont szöget ütött, és úgy éreztem, hogy a puzzle egy apró részlete kezd összeállni. Belford kereskedett ezekkel a lányokkal, és sanszos volt, hogy egy stricinek adta el őket, aki aztán az utcára küldte áldozatait. Valószínűleg Amanda is így került abba a koszos motelszobába, de valami félrecsúszott, ezért kellett meghalnia.

Lejjebb görgettem, ahol még pontosabb adatok voltak a lányról, a magasságától elkezdve egészen addig, hogy mit viselt az eltűnésekor, és természetesen köztük volt a bár neve is, ahol elméletileg őt látták.

Heart Breaker.

Még soha nem hallottam róla azelőtt, de gyorsan rákerestem a címre, a belváros egyik kevésbé biztonságos részén működtették, nem messze onnan, ahova követtem Aaront abba az alagsori pincébe, és ahol az óvatlanságomnak köszönhetően majdnem lebuktam. Még a gyomrom is beleremegett az emlékbe, ahogy gyilkos tekintettel végigmért, miközben mindenféle szégyenérzet nélkül a gyomromba tolta a pisztolya csövét. Végig azért tette, hogy megvédjen, csak én akkor ezt egyáltalán nem vettem észre. Most viszont rajtam volt a sor, hogy igazságot szolgáltassak, és talán megmenthessem azokat a lányokat, köztük Edna kislányával, aki még mindig az apjával volt, kitudja milyen körülmények között.

Lecsaptam a laptopom tetejét, és tele tettvággyal, felpattantam az ágyról. Ha a bárba akartam menni, akkor nem nézhettem ki úgy, mint aki most jött a sarki boltból, ezért a szekrényemhez léptem, és magamra rángattam egy fekete bőrhatású nadrágot, meg egy olyan felsőt, ami eleget takar, azonban mégis kiemeli azokat az idomaimat, amiknek hála nem néznek ki egy ilyen helyről. A sminket nem vittem túlzásba, és a hajammal is csak annyit csináltam, hogy laza hullámokat göndörítettem bele a hajsütővasam segítségével. Nem egészen az én stílusom volt, de itt nem is ez volt a lényeg, hanem az átalakulás, és az elég jól sikerült, legalábbis én úgy éreztem, amikor a nadrágomba csúsztattam a fegyveremet, és végül megálltam a tükör előtt, hogy végig nézzek magamon.

Elégedetten konstatáltam, hogy kezdek egyre jobban belejönni az átalakulásba, aminek pont az a lényege, hogy elhitessem másokkal, hogy olyan vagyok, amilyen valójában nem vagyok. Ujjaimmal még utoljára beletúrtam a laza loknijaimba, hogy biztosan jól álljanak, aztán indulásra készen a telefonomért nyúltam, amikor lentről egy kocsi ajtaját hallottam becsapódni. Felkaptam a fejem, és fülelni kezdtem, mert nem rémlett, hogy vendéget várnánk, és arról sem volt tudomásom, hogy a nagyiék elmentek volna itthonról. Egy darabig nem hallottam semmit, pedig jó pár percig álltam csendben a szobám közepén, de aztán egy nagyon ismerős hang ütötte meg a fülemet, amiről reméltem, hogy egy darabig nem fogom hallani, ám most itt volt. Itt volt, és valószínűleg engem keresett. 

♚

Idegesen csörtettem le a lépcsőn, esélytelennek láttam elkerülni az anyámmal való találkozást, így hát inkább jobbnak láttam, ha szembe nézek vele. Nem tudtam mit akar pontosan, de volt egy tippem. Sofia miatt jött. Na, meg persze miattam, aki volt annyira idióta, hogy képes volt nem magára hagyni a saját húgát. Ahogy közeledtem feléjük, egyre hangosabb lett anyám elviselhetetlen hangszíne, amit akkor hallatott, amikor nagyon is dühös volt valakire, valami miatt. Ez esetben én voltam a dühe tárgya, és éreztem, hogy már alig várja, hogy ezt kitölthesse rajtam, különben nem jött volna ide, ráadásul szombat este.

- ...Victoria, nem biztos, hogy ez most jó ötlet. – csíptem el a nagyi mondatának a végét, amikor hatalmas lendülettel leléptem az utolsó lépcsőfokról, és megpillantottam az anyámat, aki ideges tekintettel állt az ajtóban, kezében szorongatva a táskáját, ami majdnem akkora méretű volt, mint egy kisebb bőrönd. Dühösen méregette a nagyit, mindhiába, ugyanis ő útját állta a szinte fékezhetetlen haragjának, és megakadályozta, hogy úgy törjön be a házunkba, mint egy feldühödött katonai hadsereg. Azt hitte, joga van hozzá, hiszen ő ügyvéd, bármit megtehet, de nagyon nagyot tévedett.

- Beszélgetni jöttem, és fogok is, úgyhogy légy szíves... - sziszegte anyám, amikor közbe léptem.

- Itt meg mi folyik? Miért ordibáltok? – néztem rá kutatólag, mert válaszokat akartam kapni tőle. Anyám ingerülten a szőke hajába túrt, de hirtelen megakadt a keze a fürtjei között, amikor a kíváncsi Sofia is megjelent a színen, egészen pontosan a hátam mögött, mert a percek alatt kialakult közelharcot ő sem igazán tudta hova tenni. – Anya?

- Beszélni akarok veled! – csattant rám anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a tekintetét Sofiáról.

- Azt értem, de nem törhetsz be ide csak úgy. – tártam szét a karomat, és kezdett egyre jobban dühíteni, hogy úgy folytatunk beszélgetést, hogy nem hajlandó teljes egészében nekem szentelni a figyelmét. Régen is ezt csinálta, folyton. – Hívhattál volna. Tudod a számom.

- Ez nem telefontéma kislányom, ugyanis szerintem nagyon jól tudod, hogy miért vagyok itt. – morogta.

- Igen, tudom. De továbbra sem tartozik rád, és ha csak emiatt jöttél, akkor akár mehetsz is nyugodtan, mert nem engedem, hogy Sofián csattanjon a balhééhséged. – szúrós pillantásokat vetettem anyámra, mert ugyanilyenekkel jutalmazta meg a megszeppent húgomat, aki időközben a nagyi mellé vándorolt, hogy a jelenlétéből merítsen erőt. Én is mindig így tettem, valahányszor támadva éreztem magam, most azonban feléledtek bennem a védelmezőösztönök. Azt még lenyeltem, ha engem támadott, de azt semmiképp sem hagyhattam, hogy Sofiával is ugyanígy tegyen. – Beszélni akarsz? Akkor intézzük odakint. – böktem a fejemmel a terasz felé.

- Még szép, hogy erről beszélni akarok! Nem veszed észre? Tönkreteszed az egész életedet. Először ez a munkának nem nevezhető veszélyes hóbort, most meg a nagyanyáddal karöltve befogadjátok annak az olcsó tyúknak a kölykét? – kérte számon, bennem pedig egy pillanat alatt szaladt fel az a bizonyos pumpa. Dühösen elé léptem, olyan közel, hogy a leheletem centikről az arcát cirógatta.

- Ne merészeld... -sziszegtem. – Ne merészeld bántani őt!

Anyám állta a tekintetemet, de az tény, hogy az ellenszegülésemmel még mindig nem volt kibékülve. Tizennyolc év épp elég volt számára ahhoz, hogy hozzászokjon, úgy ugrálok, ahogy ő fütyül. Ez azonban változott. Teljes mellszéllességgel álltam be anyám és a húgom közé, akit időközben a nagyi elvitt a csatatérről, nyilvánvalóan azért, hogy ne legyen fültanúja anyám szemét megjegyzéseinek. Sok idő óta először, egyedül néztem szembe azzal a nővel, aki pokollá tette a gyerekkoromat, és akinek hála egy lelki roncs lennék, ha a nagyi nem kapar össze a földről. Már nem féltem tőle úgy, ahogy régen.

- Nem bántom, tényeket közlök, az egészen más.

- Akkor elég rosszul csinálod.

- Neela tudok a robbanásról, és arról is, hogy ott voltál. – vette át a másik kezébe a táskáját, és meglepő módon egy nyugodtabb hangnemben folytatta tovább a beszélgetést. Megrántottam a vállamat, nem igazán értettem a hirtelen témaváltását, de nem is érdekelt. Dolgom lett volna, ő pedig feltartott.

- Van olyan dolog velem kapcsolatban, amiről te nem tudsz? – cinikusan összefontam a mellkasom előtt a karomat, már meg sem lepődtem. Anyám minden lélegzetvételemről tudott, és biztos voltam benne, hogy jobb nyomozó lenne mint én, ha úgy döntene, hogy egyszer erre adja a fejét.

- Meg is halhattál volna! – csattant rám.

- És? Neked nem teljesen mindegy?

- Nem, mert még mindig a lányom vagy!

- A lányod, de nem a tulajdonod. – egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt, mire anyám undorodva végignézett rajtam.

- Látszik. Mégis mi ez rajtad? Úgy nézel ki, mint egy olcsó prosti!

- Igen, ez lenne a cél. – mosolyogtam rá cinikusan, mert tudtam, hogy azt gyűlöli. Közben a mérgem egyre jobban elszállt, és kezdtem rájönni, hogy annyira nem tud már feldühíteni az, ha engem vesz célba. Csak akkor durrant el az agyam, amikor a húgomat hozta szóba. – Most pedig ha megbocsátasz... - kikerültem őt, és a mögötte lévő komódról a kezembe kaptam a kocsikulcsomat. – Mennem kell.

- Valóban? – fordult utánam, majd úgy, mint régen, elkapta a karomat. A szorítása megállította a kezdeti lendületemet, és megtorpantam. Kénytelen voltam. – Elég volt, Neela. Eddig tűrtem, hogy egymás után követed el a hülyeségeket, az életeddel játszol, és hősködsz, de ennek most vége, megértetted? – kezét továbbra is a csuklómon tartotta, ahonnan a meglepettség miatt hirtelen szabadulni sem tudtam. Csak álltam vele szemben, és a haragtól izzó szembogarát figyeltem, ami olyan volt, mint az enyém. Gyűlöltem, hogy hasonlítok rá, mert legszívesebben valaki más lettem volna. Más valaki gyereke. – Tudod hogy megijedtem, amikor megtudtam, hogy kis híján meghaltál?

- Nem, és nem is érdekel. – feleltem higgadtan, majd kísérletet tettem a szabadulásra, de anyám erősen markolt, így csak esetlen vergődés volt az, amit véghez vittem.

- Nézd, elhiszem, hogy dühös vagy rám, de azt tudnod kell, hogy bármi is történik, én szeretlek téged.

- Nagyon jól titkolod. – szúrtam oda neki, minden erőmmel azon voltam, hogy legalább egyszer az életben visszakapja tőlem mindazt, amit ő okozott nekem éveken keresztül. Neki köszönhetően voltam önbizalomhiányos, felvilágosulatlan, és félénk. – Most pedig engedj... - rántottam meg a vállamat, aztán végre sikeresen szabadultam anyám karmai közül.

- Mondd, miért menekülsz? Miért nem ülünk le végre, és beszéljük meg? – kiabált utánam, ahogy a kulccsal a kezemben zubogtam le a lépcsőn, egyenesen a kocsim felé. Eszem ágában sem volt meghallgatni őt, a beszélgetéshez meg pláne nem volt sem kedvem, sem pedig időm. Csak ugyanazokat a köröket futottuk volna le, mint a költözésem alkalmával, és semmi értelme nem lett volna. A véleményem azóta sem változott, sőt még csak erősödött, negatív irányba akkor, amikor láttam, hogy mennyivel szabadabb és könnyebb az élet úgy, ha anyám nem szívja el az energiámat minden egyes percben. Tipikus energiavámpír volt, aki mellett úgy éreztem, hogy megfulladok. – Nem veszekedni jöttem, Neela!

- Akkor menj haza, anya... - fordultam meg a kocsimhoz érve. – Jól vagyok nélküled. – mondtam, aztán amilyen gyorsan csak tudtam bepattantam az autóba, a következő pillanatban pedig már ott sem voltam. Ez volt a végszavam. Nem kértem anyámból sem most, sem pedig máskor. 

♚

Jól esett volna egy ital, az anyámmal történt balhé után, de nem tehettem. A bejáratnál állomásozó kopasz kidobók azonnal beengedtek mindenféle kételkedés nélkül, de azért továbbra sem szerettem volna lebuktatni magamat, és azt sem akartam, hogy az érzékeim eltompuljanak. Minden apró részletre figyelnem kellett ahhoz, hogy megtaláljam a lányt a képről, és elvezessen ahhoz a szeméthez, aki tönkretette az életemet. Ám egy olyan helyen ahol ezer fény villogott és még ennél is több ember gyűlt össze csodálni a rúdon tekergő lányokat, nem volt épp egyszerű. Mintha egy tűt kerestem volna a szénakazalban. Annyit sikerült csak kiderítenem, hogy a legtöbb kuncsaft nem viszi el a lányokat a klub környékéről, hanem a fenti szobák egyikét veszi ilyenkor igénybe. A gyomrom is felfordult a gondolattól, hogy mindez a lányok akarata ellenére történik, mert foglyok, és rosszul járnak, ha esetleg ellenszegülnek, vagy szökni próbálnak.

- Tessék, az italod. – tolta az orrom elé a pultos lány kedvesen a poharat, majd a mellettem lévő vendéghez fordult rögtön.

- Bocs, de én nem rendeltem.

- Te nem. De ő igen. – pillantott pár méterrel odébb egy férfi felé, aki abban a pillanatban, ahogy rá néztem, már fel is állt a helyéről, és magabiztos léptekkel elindult felém. A gyomrom remegni kezdett, egyáltalán nem vágytam arra, hogy valami nőcsábász rám akaszkodjon. A munkámat akartam végezni, kellemetlen társaság nélkül, azonban mindez csak szép elmélet volt. Mégis mit vártam egy klubban, főleg annak fényében, hogy az öltözetem sem volt épp visszafogottnak tekinthető? Előbb-utóbb borítékolható volt, hogy valaki megtalál, és esetleg ismerkedni akar.

- Hm, úgy érzem, igazán szerencsés vagyok... - a férfi mögém lépett, és a tenyerét végighúzta a hátamon, miközben megkerült, és mellém, a pultra könyökölt. Nem lehetett több negyvennél, és olyan volt, mint a legtöbb idejáró. Üzletember típus.

- Igen? – kérdeztem vissza anélkül, hogy ránéztem volna. Nem akartam megadni neki a lehetőséget arra, hogy esetleg tévedésekbe essen. A táncparkettet figyeltem, meg a rúdon vonagló lányok egyikét, akinek egy hatvanas férfi épp a fél vagyonát tömte a bugyijába. – És ezt mégis miből szűrted le?

- Abból, hogy még nem borítottad a fejemre az italt, amit küldtem. – közelebb lépett hozzám, és pofátlan módon az arcomba hajolt, a keze pedig máris olyan helyekre vándorolt a testemen, amit minden bizonnyal egy pofonnal jutalmaztam volna, ha nem lett volna a munkám mindennél fontosabb. Így azonban nem kelthettem feltűnést, pláne ha Belford emberei is esetleg a közelben tartózkodtak.

- Még nem, de megteszem, ha nem veszed le rólam a kezed... - sziszegtem a fickóra, akinek azonban esze ágában sem volt ezt megtenni. Bamba mosoly kúszott az arcára, az a fajta mosoly, ami mindent elárult róla: nem adja fel.

- Szeretem a kihívásokat bébi. – a fülemhez hajolt, a keze pedig egyre beljebb csúszott a combomon. Mivel ültem, így nem tudtam azonnal leszállni a magas székről, ez pedig azt eredményezte, hogy a fickó készpénznek vette a dolgot. Nem menekültem, ezért számára szabad volt a terep. Alkoholszagos lehelete betöltötte a köztünk beállt kicsi teret, nekem pedig azonnal felfordult a gyomrom. – Gyönyörű vagy.

- Szállj le rólam! – mondtam határozottan, és megpróbáltam ellökni magamtól, de az erőkifejtésem nem volt valami lendületes, így csak annyit értem el, hogy majdnem lebillentem a székről.

- Ugyan szivi, tudom, hogy te is akarod. – nézett a szemembe. – Gyere, keressünk egy szabad szobát, és én mindent megadok neked, amire csak vágysz. – ajkait a nyakamhoz érintette, aminek hatására azonnal végigfutott a hátamon a hideg, és a düh is elborított. Ezt nem csinálhatja velem. Senki.

A hátam mögé nyúltam, és végig a kabátom takarásában előrántottam a nadrágomban pihenő fegyveremet majd úgy, hogy ebből semmi ne látszódjon, az akkorra már teljesen beindult fickó legnemesebb testrészéhez nyomtam. Meglepődve kapta fel a fejét, és amikor realizálta, hogy mi történik, azonnal hátrébb hajolt.

- Utoljára mondom el, hogy szállj le rólam, különben szétlövöm...

- Jól van, nem kell durvulni. – kezeit lassan elemelte a combomról, és kellő távolságba került tőlem ahhoz, hogy végre le tudjak szállni a székről. A pisztolyomat visszacsúsztattam a helyére, és gyilkos tekintettel pillantottam végig a pasin, aki eléggé meglepődött az imént lejátszódott jeleneten. Békén hagyott, végre. De tudtam, hogy a következő áldozatánál nem biztos, hogy lesz fegyver, hogy megvédje magát, és az ilyen barmok semmiből sem tanulnak. Indulni készültem, de aztán meggondoltam magam. Akartam, hogy valamiből igen is tanuljon. Megfordultam, és a pohárért nyúltam, majd a kezembe véve azt, lendületből a fickó ingére borítottam a tartalmát. A ragacsos ital pillanatok alatt megszínezte a fehér ruhaanyagot, és egy kicsi még a mögötte táncoló lányra is jutott. - Megvesztél? Mi a büdös francot csinálsz? – üvöltött fel, én pedig mosolyogva pillantottam rá.

- Te adtad az ötletet, én csak megvalósítottam. – rántottam meg a vállamat, és én itt befejezettnek láttam ezt a játékot. Megkapta, amit érdemelt, ráadásul az este folyamán már nem valószínű, hogy rányomul bárkire, tekintve, hogy egy ragacsos folt tátong az ingjén és a nadrágján egyaránt. Magamban mosolyogva elhaladtam a dühöngő férfi mellett, és még hallottam, ahogy egy törlőkendőt kér a pultostól, de a figyelmemet már egészen más kötötte le. A tömeget figyeltem, hátha kiszúrom a lányt a képről, de nem így történt. A hátam mögött ugyanis tovább folytatódott a balhé, ezúttal egészen más okból. A bunkó pasi emelt hangerővel hallatta a méltatlankodását, különböző szép jelzőkkel illetve engem, amiért nem hagytam, hogy molesztáljon. A fogam között beszívtam a levegőt, és hátra fordultam, hogy lássam, mi történik, de pont abban a pillanatban, ahogy odanéztem, a férfi megtántorodott, és egyenesen a bár mellett található székek közé repült, amik vele együtt, dominószerűen borultak fel. Sokan felhördültek, és a balhéra éhező emberek azonnal elkezdtek gyűlni, mint legyek a vérszagra. Értetlenkedve indultam el vissza, utat törve magamnak a közben elég naggyá alakult tömegben, ám amit láttam, arra másodszorra sem voltam felkészülve egyáltalán.

-...ha még egyszer hozzáérsz, nem úszod meg ennyivel. – lihegte a férfi, aki dühtől izzó szemekkel állt a szerencsétlenül járt pasi felett, miközben az megpróbálta felfogni, hogy hol van egyáltalán, és miképp tud kievickélni a székek közül.

- Aaron? – nyeltem hatalmasat, mert megint nem akartam elhinni, amit látok. Ha nem borítottam volna a fickó fejére, akkor simán elhittem volna, hogy tett valamit az italba, amitől erősen hallucinálok. Megráztam a fejemet, hogy észhez térjek, de amikor kinyitottam a szemem a férfi még mindig ugyanúgy előttem állt, és egy kicsit sem volt nyugodt. – Mi a...?

- Jól vagy?

- Én? – visítottam, és közelebb léptem hozzá. Érezni akartam a testmelegét, hallani akartam a szíve dobogását. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg őt látom, és hogy tényleg túlélte azt a robbanást. – Te! Hogy?

- Hosszú sztori. – nyelt nagyot, majd kinyújtotta felém a tenyerét, és magához húzott. Reszketve bújtam a karjaimba, szinte alig akartam elhinni, de mélyen legbelül már nem ért akkora sokként, mint a legelső ilyen élményem. Aaron egyszerűen túlélő típus, bár az sehogy nem fért a fejembe, hogy egy akkora robbanást hogy úszhatott meg sértetlenül. – Viszont húzzunk innen, mielőtt a gorillák ideérnek. – megragadta a karomat, majd a tömegen át, a klub hátsó részébe kormányzott, ahol egy vaskos vasajtón keresztül jutottunk a sikátorszerű utcára, ami a hely mögött húzódott meg. Iszonyatos szemét és csatornaszag vett minket körbe szinte azonnal és csak ez az egy dolog volt képes egy kis időre elfeledtetni velem azt a tényt, hogy Aaron életben van. Abban meg csak reménykedni tudtam, hogy a robbanáskor bekövetkezett halála nem egy újabb átverés volt, amivel engem akart megvezetni.

- Oké, Aaron állj meg! – hirtelen megtorpantam, amitől a kezem kicsúszott az érintése alól, és máris hiányzott. – Mi folyik itt? Felrobbant az a ház, az ég szerelmére! Azt hittem, hogy meghaltál!

- Elmondok mindent, csak nem itt. – felelte majd elém lépett, és egy forró csókot lehelt a homlokomra. Mély levegőt vettem, örökre el akartam raktározni az érzést. A biztonság érzését. – Hosszú, bonyolult, és együtt kell csinálnunk. Többé nem hagylak magadra, ezt megígérhetem.

- Az FBI nem pont így gondolja.

- Teszek rájuk! Velem maradsz, ha akarják, ha nem. Elég volt ebből a rohadt színjátékból. – sóhajtott fel. A bárban fellobbant dühe már a múlté volt, azonban még ennek ellenére is éreztem, hogy nyugtalan. Nem tudtam, hogy mi történt, de örültem, hogy ezúttal nem taszít el magától, hanem hagyja, hogy segítsek.

Bólintottam, aztán elé léptem, és a mellkasára hajtottam a fejem. Aaron a hátamra, majd a fejemre csúsztatta a tenyerét, és megnyugtató puszikkal hintette tele a fejem búbját. Bármi is történt, már nem számított. Csak az, hogy visszakaptam őt. Másodszorra is, és ez volt az a pont, ahol mindketten tudtunk, hogy nem akarjuk elveszíteni a másikat. Soha többet. Történjen bármi.