Nagyon nehezen ébredtem fel reggel. Fáradtnak és kimerültnek érzem magam, pedig tegnap időben lefeküdtem. Lehet a tegnapi nap miatt érzem magam ennyire fáradtnak? Jungkook nagyon fárasztó és idegtépő személyiséggel van megáldva. Na meg az a hatalmas önbizalma. Megrázom a fejem és inkább ki kelek az ágyból. Szerencsére már szombat van, így nem kell bemennem abba a pokoli helyre, amit iskolának neveznek. Nem kell  látnom, se Markot se a pincsijét. Se pedig a feketeséget.  Leveszem magamról a pizsamámat és kiveszek a szekrényemből egy egyszerű fehér, kinyúlt  pólót és egy rövid narancssárga nadrágot, ami újkorában még neonszínben pompázót. Mivel nem megyek sehová és nem kell elrejtenem a sebeket a testemen, így nem kell rengeteg ruhát magamra vennem, se pedig arányban elfogadhatót. Az iskolába muszáj vagyok, de itthon nem. Hisz minek rejtsem el azt, amit ők okoztak nekem? 

Felveszem a ruháim és elhagyom a szobát, hogy elmehessek a fürdőszobába. Ahogy beérek a kis helyiségbe rögtön a tükör elé lépek és jól szemügyre veszem az arcomat csúnyító sebeket.  Olyan mintha egyre, csak rondább lenne. Tudom nemfog begyógyulni egy-két nap alatt, de akkor is. Hatalmas sóhajt eresztek ki az ajkaim közül, miközben megengedem a csapot és alá teszem a mancsaimat. Megmosom a sebes arcomat, ezzel is hűsítve egy kicsit a fájó sebeket, majd gyorsan megmosom a fogaimat is. Úgy döntöttem nem megyek le reggelizni, mert kitudja apa most milyen hangulatban van. Tegnap mikor haza értem, akkor még nem volt itthon, de az este felé haza talált. Nem volt rosszkedve, sőt nem is szólt hozzám, se pedig anyához. Szó nélkül, ránk sem nézve vonult fel szobájába és zárkózót be. Engem nem zavar a dolog, de láttam anyán, hogy őt igen. Szomorú volt és kétségbeesett. Betegesen ragaszkodik, ahhoz az emberhez.

Kimegyek a fürdőszobából és visszasiettek a szobámba, vigyázva nehogy találkozzak valamelyik családtagommal is. Gyors még is halk léptekkel lépek az ajtóm elé, majd ugyan azzal a mozdulatokkal nyitom ki és megyek be rajta. Becsukom az ajtót, majd óvatosan be is záróm, nehogy bárki is belépjen rajta. Hétvége van, ami azt jelenti, apa itthon van és egész nap inni fog. Én pedig nem akarok a szemtanúja lenni annak, ahogy az ital elveszi az eszét és netalán újra rám támad. Ha anyának is van egy csöpp esze, akkor ő is bezárkózik a szobájába és nem jön ki onnan egy darabig. De ahogy őt ismerem, nem ezt fogja tenni...ott lesz mellette és elfogja viselni azt, ami rá vár. 

Leülök az íróasztalom elé, ami előtt található az ablakom, azon bámulok ki. Szép idő van odakint, én még is idebent rohadok bezárkózva a négy fal közé. Odakint sem tudnék sok mindent csinálni, hisz nincsenek barátaim akikkel eltudnám ütni az időt, akikkel szórakozhatnék. Csak sétálni és ücsörögni tudnék. Hozzá vagyok szokva az egyedülléthez, ezért nem vagyok magányos. Inkább az zavar, ha valaki mellettem van. Talán ezért is érzek fojtogató érzést, mikor a feketeség a közelemben van? Ezért hiányzik az, hogy most nincs itt. Nem beszél hozzám, nem csipkelődik, nemér hozzám. Ránézek a csuklómra, ami még mindig duzzadt és lilás színben pompázik. Apa miatt néz ez így ki, vagy a feketeség miatt? Nagyon erősen megszorította...majd gyengéden megsimogatta. Elmosolyodok a kusza gondolatra, ami egy pillanatra végig suhant az agyamon. Végigsimogatom az ujjaim hegyével a duzzadt részt és behunyom a szemeimet. Ilyen érzés lehet, ha valaki törődik veled? Amikor nem azért érint meg, hogy fájdalmat okozzon, ha nem, hogy elmulassza azt? Nem értem. Még soha nem éltem át ilyet...ezért nem értem. Szeretném meg kérdezni tőle, szeretném megérteni. 

Átakarom élni...

Felnyitom a fáradt pilláimat és újra kivezetem a tekintettem az ablakon, ami olyan kicsi, ebben az apró kis helyiségben, hogy alig engedi be a napsugarait. Olyan akarok lenni, mint egy madár. Egy gyönyörű, szabadon lévő madár. Szállni akarok a felhők között, vígan, boldogan. Nem törődve a rossz dolgokkal, a gonosz démonokkal. 

Elszakítom a tekintettem, a gyönyörű égboltról és lehajtom a fejem. Nem szabad álmodoznom, mert abból semmi jó nem származik. Felállok a székemből, hogy az ágyamhoz menve eldőljek rajta, de ahogy odaérek az ágyhoz meghallom a csengőt. Elsőnek azt hittem, csak képzelődtem, de párperc múlva újra meghallom. Senki sem szokott ide jönni, még a szomszédok is kerülik a házunkat. Az ajtóhoz megyek és elfordítom a zárt, majd félve, jól szétnézve kilépek rajta. Odalent nem hallok semmi mozgolódást, ami nagyon fura. Lehet még alszanak? Hisz delelőt 10 óra van. Ilyenkor már apa javában iszik a nappaliban, anya meg főzőcskézik a konyhában.

Újra meghallom a csengő hangját, ezért lesiettek a lépcsőn. Nincs senki a nappaliban, de hallom apa hangját, hogy magyaráz valamit anyának a konyhában. Gondolom arról beszél neki, hogy ha őt keresik, akkor mondja azt, hogy ő ugyan nincs itthon. Felsóhajtva odamegyek a bejárati ajtóhoz és lassan ráfogok a kilincsre. Általában mikor jön hozzánk valaki, akkor én nem szoktam kinyitni az ajtót. Nem tudok beszélni ezért nem tudnám elküldeni az illetőt, csak kb rátudom csapni az ajtót. Magyarázkodni sem tudnék, hogy apa miért nem tud idejönni az ajtóhoz, de mivel az a valaki, szó szerint rá van feküdve a csengőre, ezért kinyitom. 

Lassú mozdulatokkal lenyomom a kilincset és kitáróm résnyire az ajtót. A szemem elé teszem a kezemet, hogy védjem az erős fénytől, amit most beengedtem, ebbe a kietlen és sötét lakásba. Párat pislogva az idegenre nézek és eláll a lélegzetem. Egy pillanat alatt lever a víz, a levegő pedig a tüdőmbe reked. 

-Szia! - Mosolyog rám, zsebre tett kézzel. Én meg, csak lefagyva nézem az előttem álló feketeséget. Sok kérdés megy végig az agyamon, de a legfontosabb az az, hogy mi a fenét keres itt? Honnan tudta hol lakom? - Jól állnak a világos ruhák. - Végig néz rajtam elég feltűnően, ezért én is követem a pillantásait és végig nézek magamon. Ahogy ezt megteszem rájövök túlságosan alul vagyok öltözve. Minden egyes kis lilás, zöldes folt tökéletesen lehet látni a karjaimon, lábaimon, nyakamon, minden hol. Hogy lehettem ennyire felelőtlen? Mi lett volna, ha más állt volna az ajtó előtt és meglát így? 

Idegesen visszanézek rá, de ő csak továbbra is mosolyog. Az őrületbe kerget! Megszorítom a kilincset, amit eddig nem eresztettem egy pillanatra sem, majd rácsapom az ajtót. Vagyis csak csapnám, mert a kezeivel ezt megakadályozza és vissza kilöki azt. Túlságosan erősen lökte vissza, én pedig túl gyengén tartottam, így az ajtó teljesen kicsapódik, engem jól homlokon vágva. A fejem hátra csuklik és egypárat hátralépve, meginogva a homlokomhoz kapok. Istenem miért?! 

Fájdalmasan eltorzul az arcom és úgy érzem menten összeesek, ha nem kapaszkodhatok meg valamiben rögtön. A szemeimet szorosan összeszorítom, de még így is csillagokat látok. A szabad kezemmel, amivel éppen nem a homlokomat simogatom, tapogatózni kezdek, hátha találok valami kapaszkodott. Nem kell sokáig keresgélnem, mert megérzek egy vállat, amibe úgy belemarkolok, mintha az életem szólna róla. Érzem, hogy átkarolja a derekamat, aminek most nagyon örülök, mert nem lenne túl jó, ha összeesnék az ajtó előtt.  

-Jól vagy? Azt hittem erősen fogod az ajtót, ezért löktem rajta olyan erőset. Elfelejtettem milyen kis gyenge van. - Magyarázkodik Jungkook engem tartva, kicsit sem kedves hangszínnel. Érzem a hangjában a gúnyt. Biztos jól szórakozik rajtam ez a rohadék. 

-Ki vagy te? -Meg hallom anyukám hangját, amire kipattannak  a szemeim és egy pillanatra még a fájdalom is elmúlik. Gyorsan odafordulok hozzá, ezzel a mozdulattal el is kapom a feketeségről a kezem, de szerencsére ő is kapcsol és óvatosan ellenged, aminek nagyon örülök, mert elég félreérthető pózban voltunk. Kicsit előrébb lép és mélyen, udvariasan meghajol. 

-Jeon Jungkook vagyok! Taehyung osztálytársa. -Kiegyenesedik és egy kedves mosolyt mutat anyukám felé, aki még mindig meglepve néz ránk. -Meg beszéltük Taeval, hogy tanulunk a hétfői dolgozatra. - Ezután a mondata után, most rajtam a sor, hogy döbbenten nézek rá. Én nem emlékszem, hogy megbeszéltünk volna ilyesmit. 

-Taehyung nem említette. - Néz rám anya,én pedig gyorsan felszedem az állam a padlóról és semleges arcot veszek fel. Látom nem örül annak, hogy egy idegent hoztam a házunkba, főleg apa miatt nem. Ő biztos részegen ül a konyhában és minket hallgat...remélem ott marad és nem rendez jelenetet Jungkook miatt. Az említett rám néz a szeme sarkából elgondolkodva, majd visszanéz anyám értetlen arcára. 

-Pedig én mondtam, hogy jövök. - Sóhajtót frusztráltan és a hajába túrt. -Elfelejtetted igaz? - Néz rám szomorúan, amire újra elnyílnak az ajkaim  a döbbenet miatt. Hogy tud ilyen könnyen hazudni? Olyan jól csinálja, hogy még a végén én is beveszem. 

-Jól van, semmi baj. - Mosolyodik el anyukám és a konyha felé mutat. - Kértek valamit inni, vagy enni? - A feketeség megrázza a fejét, ezzel meglengetve fekete tincseit. 

-Köszönöm, de nem. - Anya bólint, majd visszamegy a konyhába, egyedül hagyva engem ezzel a majommal. - Akkor menyünk a szobádba. -Fordul felém teljes testével, hatalmas vigyort húzva az ajkaira. Megforgatom a szemeimet és lemutatok a cipőjére, amire ő is lenéz. - Oh, igen! - A vállamra teszi a kezét és megtámaszkodik rajtam, míg felemeli a lábát és lekapja magáról a cipőjét. Nem mondom, nem könnyű, sőt rohadt nehéz. A vállam is jól lezsibbad, mire végez és elenged. 

Megfordulok és elindulok a lépcsőhöz, végigmenve a nappalin. Hallom a léptein, hogy követ engem, de ahogy az első lépcső fokra érek, észre veszem, hogy nincs a hátam mögött. Megfordulok és látom, hogy leragadt a nappaliban. Visszamegyek hozzá és megnézem mit figyel annyira a szőnyegen. Vérfoltok lepik el a fehér szőnyeget. Hatalmasat nyelek és visszanézek rá. Ezért nem szoktunk beengedni senkit sem a házban...és ezért leszek jól elpicsázva, ha ez egyszer elhagyja a házat. Apa olyan szinten agyonver, hogy nem csak néma leszek, de nyomorék is. 

Megragadom a kezét, amire végre rám néz, de látom fejben nem itt van. Remélem nem próbálja összetenni az arcomon lévő sebeket és szőnyegen lévő vér történetét. Mondjuk az egész testem tele van foltokkal és sebekkel, amit lát is, így nem lesz neki nehéz összerakni az egészet. Bár lehet nem is mind apa csinálta, lehet Mark végjegye is elbujt köztük. Ha felértünk a szobába felkel vennem egy pulóvert. 

Kicsit meghúzom a kezét, de még mindig gondolkodva néz rám. Nem akarom, hogy rájöjjön valamire, ezért elkezdem magam után húzni. Nem ellenkezni, így nagyon könnyű magam után vonszolni, fel az emeletre. Csak a szobám előtt engedem el a kezét, mert erre már nincs semmi olyan amit nem szabadna látnia. Amíg ő bambul, addig kinyitom az ajtót és betolom rajta. Magam után becsukom az ajtót és szívem szerint be is zárnám. Félek, hogy apa elveszti a józan eszét és bejön ide. Anya már biztos mondta neki, hogy szó nélkül áthívtam egy barátomat. Nem élem meg a holnapot, igaz? 

-Kicsi. - Rákapom a fejem és látom sétálgat a szobába, mindent jól megnézve, megfogdosva. Utálom mikor a cuccaimhoz nyúlnak. Nem reagálok az előbb  tett beszólására, csak odamegyek a szekrényemhez, hogy felvehessek magamra egy vékony, de sokat takaró pulcsit. -Nem kell eltakarnod, már láttam. - A hangja nagyon közelről jött, amitől ijedten összehúztam magam, átölelve a vékonyka kis textilt, amit kivettem a szekrényből. Megérzem Mellkasát a hátamnak nyomódni, amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem is. Olyan szinten zavarba jöttem pillanatok alatt, hogy éreztem, ahogy lángot vett a fejem, de ő velem ellentétben nem zavartatta magát, csak lassú mozdulatokkal kezeivel kihámozza az ujjaim közül a pulcsit, amit eddig szorgalmasan szorongattam. Miért ver ilyen gyorsan a szívem? Elengedtem a szerencsétlent anyagot, amit a feketeség győzelemnek ítélt meg és végre elhúzódót tőlem, én pedig végre fellélegezhettem. 

Hallottam a hátam mögül az ágyam rozsdás, rozoga, szerencsétlen hangját, ami azt jelezte a feketeség helyet foglalt rajta. Bátortalanul, minden bátorságomat összeszedve, odafordultam hozzá, végignézve a mosolygós arcán, sötét, kihívó szemein. Nem mondott semmit, csak megpaskolta maga mellett azt a kis helyett, amit maradt mellette, hívogatva a szemeivel, hogy üljek mellé, de én ezt nem tettem meg. Nem akartam továbbra is közel lenni hozzá, annyira amennyire nem szabadna, így csak álltam vele szembe, a pólóm alját szorongatva a csontos, sebes ujjaimmal. 

Nem értem, miért van itt, mi ezzel a célja, miért bassza el rám a drága idejét, ahelyett, hogy inkább a barátaival, családtagjaival lenne. Értelmetlenek és haszontalanak éreztem az itt lettét, mert valljuk be, nekem ebből semmi hasznom sincs, inkább veszitek azzal, hogy itt van. Igaz hogy látni akartam őt, hiányzott, de most azt kívánom bárcsak elmenne és többet nem jönne vissza. 

-Miért nézel rám így? Oh! Biztos kíváncsi vagy, miért vagyok itt igaz? - Nem reagáltam a kérdésére, de nem is várta el tőlem, mert egy kis hatásszünet után folytatta a mondani valóját. - Mondtam, hogy eljövök az esernyőmért, ha nem hozod el ma. - Meglepve, talán egy kicsit felháborodva összehúzom a szemöldökömet és a sebes ajkaimba harapok. Tényleg mondott valami ilyesmit tegnap, de én azt hittem a suliba kell visszahoznom neki, majd hétfőn, de ezek szerint tévedtem. Nem...ezt direkt csinálta. Minden féleképpen elakart ide jönni, az esernyő csak egy hülye ürügy, ahhoz, hogy átverjen és elhitesse velem, azt amit mindketten tudjuk nem igaz. De nem értem honnan is tudhatta meg a címem, senki sem tudja, hisz bassza meg a nevemet se tudja senki a retkes osztályban. Talán túl feltűnően végigvezetem a tekintetem a szobámon, hátha meglelem az átkozott esernyőjét, hogy végre elhagyja a házat. Fogalmam sincs hol lehet, még nem volt időm megkeresni, lefoglalt az, hogy túléljem a minden napokat. 

-Nem kell most vissza adnod, de tartozol nekem. - Kérdően rávezetem a tekintettem, ő pedig lassan feláll az ágyamról, majd elém lépett. - Mennyünk el enni valahová. -Íriszei nemet nem tűrően csillogtak rám, míg a kezeit a zsebébe süllyesztette. Azt akarja, hogy meghívjam enni? Életem sincs, akkor még pénzem. A hajléktalanok az utcákon gazdagabbak nálam, egy kiflit nem tudnék megvenni, akkor még két személyre fizetni valami drága gyors éttermi kaját. Hát nem látja a ruháimon, hogy már ezer éve könyörögnek a kidobásért? A cipőimről meg ne is beszéljünk, mert a végén sírva rohannak el. Egyet hátra lépve a zsebeimbe nyúlok és kihúzom azoknak a bélését, megmutatva, hogy egy fillérem sincsen, csak sok porcica, amik most kiszabadulhattak onnan. 

- Nem mondtam, hogy neked kell fizetned. A te dolgod, csak annyi, hogy szépen kicsíped magad és eljössz velem enni valahová. -  Beszéd közben megragadja a mellkasomnál a pólót és egy kicsit megrázza, amitől újra égni kezd az arcom, csak most nem a zavarom miatt, ha nem szégyentől. Lehajtom a fejem ízelgetve a szavait, mert nem hangzik rosszul az amit mond, mert nagyon éhes vagyok, de ilyen arccal, szakadtan, nincs kedvem kimenni az utcára. Alig van pár olyan ruhám, amiben kimerek lépni az utcára és azok szerintem a mosásban vannak, vagy éppen száradnak. - Kint megvárlak. - Hallom meg a mély, határozott hangját, ezzel visszatérve a gondolataimból, majd gyorsan ránézek, de ő már az ajtót csukja be maga után. Ha akarok, ha nem, de vele kell mennem. 

Visszafordulok a szekrényemhez és párperces keresgélés után találok egy elfogadható, fekete pólót és egy kék farmernadrágot, aminek a térdénél kivan szakadva az anyag. Persze régen nem volt, de a sok használat és mosás miatt ilyen lett, ami nem baj, mert most ez a divat, ahogy láttam. Gyorsan átveszem a ruháimat, majd még keresek egy belebújós sima, pulcsit, amit még magamra veszek, csak hogy elrejtse valami a testemen ékeskedő sebeket. A nyakamat semmivel nem tudom elrejteni, de nem is akarom, mert ha még valamit magamra kéne vennem én meggyulladok. Oda kint van, vagy negyven fok, szerintem a pulcsi is eléggé rám fog izzadni, mire haza érek. Tükör nélkül nem tudom megnézni, beállítani a hajamat, ezért csak beletúrok, kicsit megtáncoltatva a tincseimet az ujjaimmal. Még gyorsan kiveszek a fiókomból egy parfümöt, amiből bőven nyomok magamra, hisz kell majd valami, ami elnyomja az izzadságszagot. 

Hatalmas mély levegőt  veszek és végre elhagyom a szobámat. Ahogy kiérek a folyosóra, sehol sem látom a feketeséget. Hova mehetett? Nem kell arra várnom, hogy a meleg miatt beleizzadok a ruhámba, mert most olyan szinten levert a víz, hogy megtudnék benne fürdeni. Hol a francba van?! A körmömet rágva benézek a szobákba, de egyikben sem találom meg, amitől csak jobban idegesebb leszek.  Lement? Ahogy erre gondolok, a félelem végigjárja a testem és remegni kezdek, akár a nyárfalevél. Hatalmas léptekkel leszaladok a lépcsőn, majdnem elesve, de nem állok meg, addig míg lennem érve, meg nem pillantom azt a rohadékot. Anyukámmal ül a kanapén és valamiről beszélgetnek, amit nem hallok pontosan a fülemben verőszívem miatt. Apát nem látom sehol, amitől kicsit megnyugszom, de ahogy újra ránézek a feketére, a pulzusom az egekbe szalad. Az a mocsok! Megszorítom a korlátot és dobbantok egyet a lábammal, hogy végre rám figyeljen, ami sikerül is elérnem. 

-Kész vagy? Sokáig tartott. - Sóhajtott fel, majd anyukámra nézett. - Köszönöm szépen a narancslevet. - Felemeli az említtet italt, amiben még volt egy-két korty, ezért az ajkaihoz érintette a pohár szélét és kiitta belőle. Megforgatom a szemeimet és már indulnék oda melléjük, de meghallom, ahogy a konyha ajtaja kicsapódik, én pedig rémülten odakapom a fejem. 

Apa jön ki rajta, ködös tekintettel, amivel végignéz a helyiségen, jól megnézve a feketeséget, aki mit sem sejtve mosolyog rá, majd felállva hajol meg előtte, de mielőtt bemutatkozhatna, apa elindul felém, eltépve értetlen fiúról tekintetét. Remegve magamhoz szorítom kezeimet, míg odaérve elém a vállamra teszi a kezét és félrelök az útjából, de olyan erővel, hogy majdnem orra bukok. 

-Miért vagy mindig útban? - Halkan morog az orra alatt megállva előttem, még a víz is lever, azoktól a durva, rémisztő pillantásaitól. Gyorsan megállok előtte és meghajolok, ezzel bocsánatát kérve, próbálok jó mélyre hajolni, nehogy későbbiekbe az legyen a gond, hogy nem így tettem. Hallom, ahogy morog valamit az orra alatt, majd tovább indul, amitől megkönnyebbülök és halkan kifújom a bent rekedt levegőt a tüdőmből. Ez meleg helyzet volt. 

Kiegyenesedek és utána nézek, de már nem látom sehol, fentről hallatszik az ajtó, amit jól becsap maga után. Nagyot nyelve visszafordulok anyukámhoz, a feketeséghez, aki még mindig meglepve néz rám, összezavarodva, kicsit közelebb állva hozzám, mintha arra készült volna, hogy apám és közénk álljon, ha baj van. Nem...csak képzelődök. Mosolyt erőltetve arcomra, odamegyek anya elé, aki olyan aggódó tekintettel néz, min még soha, de ahogy meglássa a mosolyom, ő is elmosolyodik. Felemeli csontos, törékeny ujjait és végigsimítja vele arcom egyik oldalát , ügyelve nehogy megérintse az egyik sebes területet. 

-Jungkook mondta hova mentek. - Mondja szelíd hangján, még mindig halvány mosolyt mutatva felém, amitől egy kicsit megnyugodok. Az igazság az, hogy félek ezek után elmenni itthonról, hisz mi van, ha apa anyán fogja levezetni a dühét, míg én nem vagyok itt? Lehet nem véd meg, nem tesz semmit annak érdekébe, hogy nekem jó legyen, de akkor is az anyám és féltem őt. Sokszor van úgyhogy inkább bevállalom az ütéseket apától, csakhogy anyát ne bántsa addig. - Vigyázz magadra. 

Aggód íriszekkel vizsgálom az övét, ami tele van kedvességgel, szeretettel, amit nem tudok hova tenni. Nem ismerem ezt a tekintettet és ez jobban megijeszt. Az ujjait elveszi az arcomról és bátorítóan lök rajtam egyet, amire bólintok és a feketeségre pillantok, aki egész végig minket figyelt. Közelebb lépve hozzá az ajtóra mutatok, amire ő is odanéz, de kell neki pár másodperc, mire felfogja, miért is mutattam oda, de mikor ez bekövetkezik hevesen bólint és megfogja kezem, ezzel az ajtóhoz sietve. Az ajtóban megállva elengedi fogvatartott végtagom, míg felveszi a cipőjét, én pedig követve a példáját magamra kapom, szakadt, fehérnek nem mondható sportcipőmet. 

Amikor mindketten végeztünk újra elkapja a kezem és kinyitva az ajtót kilép rajta, engem maga után vezetve. Az utcára érve megpróbálom kihúzni a végtagomat a kezei közül, de ő azt erősen fogja, egy pillanatra sem engedve el, ami nagyon zavar, hisz az utcán vagyunk, sok ember megbámul minket, bár lehet nem is a kezünket nézik, ha nem a zöldes, lilás nyakamat, sebes arcomat, ami jobban vakít, mint a nap. Lehajtom a fejem, feketeségtől lemaradva a háta mögé sétálva, jobban elrejtve magam minden kíváncsi szempár elöl, megszorítva az engem fogva tartó erős kezét. 

-Apukád mindig ilyen? - Hallom meg a feketeség halk kérdését, amitől idegesen nyelek egyet, jobban összehúzva magam. Nem nézek fel rá, inkább továbbra is a földet nézem, nem akarom látni a tekintettét, nem akarok válaszolni, hisz semmi köze hozzá...senkinek sincs. Halkan felsóhajt, kicsit erősebben megszorítva ujjaimat, ami fáj, de nem elviselhetően, hisz már hozzá vagyok szokva a fájdalomhoz, ez olyan akár egy simogatás. -A hallgatás beleegyezést jelent. - Megvonom a vállam, jelezve, hogy leszarom mit gondol, mit nem, mert ahogy mondtam, ehhez semmi köze, ő csak egy senki, ezért nem tartozok neki magyarázattal. 

További utunk csöndben telik, nem kérdez tőlem már semmit, én pedig ha akarnék sem tudnék beszélgetést kezdeményezni, de nem is akarok, csak érjünk végre oda, ahova akar és végezzünk hamar. Félek sokáig egyedül hagyni anyát, azzal a beteg állattal, ezért hamar végezni akarok és haza akarok menni hozzá, hogy megvédhessem. A gondolataimból egy kemény hát zökkent ki, aminek szerencsésen neki megyek és beleütöm az orromat, amire fájdalmasan felszisszenek és hátrébb lépkedve oda is kapom a szabad kezem. 

-Megérkeztünk. - Elérőre nézek és meglátok egy kis éttermet, ami nem tűnik túl drágának, de olcsónak sem, inkább olyan középosztályú. -Nagyon finom itt a tojástekercs. - Felnézek a mosolygós arcára, ami most olyan gyermekiesen ragyog,  mintha  fagyizni vittem volna, nem pedig enni. Aranyos. 

Megeresztek egy mosolyt a látványától, ami olyan magával ragadó és édes, hogy rám is kenődik a jó kedvéből, de ahogy rám pillant gyorsan elfordítom tőle a fejem és letörlöm a vigyort a képemről. Érzem, ahogy az arcom újra égni kezd, míg elkap a melegség, jobban lever a víz és jobban megizzad a tenyerem az övén. -Menjünk be. - Ahogy ezt kimondja úgy kezd maga után húzni, hogy majdnem elessek a saját lábamba. 

Beérve az éterembe odavonszol az ablak melletti asztalhoz, ahol már végre elengedi az átizzadt mancsomat, aminek nagyon örülök, mert már tényleg kezdet ciki lenni a helyzet.  Leülök az egyik székre, míg ő előttem foglal helyett felemelve az egyik kezét, amire odajön egy fiatal, hosszú hajú, nagymellű kiszolgálólány. Túl feltűnően végignéz rajtuk, majd megállapodik a tekintette a feketén, ezzel együtt csábosmosolyt húz a piros, kirúzsozott, picsa ajkaira, amire elfintorodok és inkább elfordítóm a fejem az ablak irányába. 

Utálom az ilyen plasztik lányokat, amiken több a vakolat, mint bármi más, undorítóak és szégyentelenek. Hallom, ahogy a feketeség el sem kéri az étlapot, inkább máris rendel nekünk abból a tojástekercsből, amit még odakint említett, mellé kérve limonádét. Zavar, hogy nem kérdezi meg tőlem mit is akarok én egyáltalán enni, inkább eldönti helyettem, de az ő pénze, nincs beleszólásom, annak is örülök, hogy legalább ehetek valamit. A lány nyávogó hangon tudattatára adja, hogy máris hozza a rendelést, majd elmegy, én pedig végre visszavezethettem a tekintettem a helyre. Belülről sokkal szebb, mint kívülről, a falak bordó színűek, ami kicsit sötétnek hat, de mivel üveges az egész, szépen beszűrődik a fény, kellemes hatást keltve, ezzel a helyen. Sok asztal van elhelyezve mindenhol a helyiségben, de nagyon kevés ember van idebent, rajtunk kívül még kettő pár, ami nem baj, mert legalább csendes. 

-Tetszik? - A feketeség mosolyogva könyököl az asztalon, megtartva a fejét a tenyerével, engem bámulva kíváncsi szempárjaival. A kérdésére, csak bólintok egyet, amire elégedetten megvillantsa a fogait, amitől olyan hatást kelt, mint egy nyuszi. - Ennek örülök. - Olyan jó kedvűnek tűnik, hogy akaratlanul is mosolyra görbítem ajkaimat, szerintem már rég nem éreztem magam ennyire jól, pedig nem nagyon csináltunk semmit, mégis annyira jó vele lenni. Ilyen érzés lehet, ha vannak barátaid? Bár mik nem vagyunk azok, de hasonló lehet az is. -Még soha nem láttalak, eddig mosolyogni, de nagyon jól áll. Aranyos leszel tőle. 

A kijelentésére enyhén zavarba jövök, hisz még soha nem mondta azt nekem senki, hogy aranyos vagyok. Mondtak már sok dolgot, cifrábbnál-cifrább dolgokat, de azt, hogy aranyos lennék még soha...nem tudom mit kéne ilyenkor csinálnom. Elpirulva elkapom róla a tekintettem és a hozzánk siető pincérnőre nézek, aki mintha jobban kidobta volna a dekoltázsát az egyenruhája alul. Előttünk megállva leteszi elénk az ételt, vagyis elém vágja a tányért, míg a feketeségnek szépen elhelyezi előtte, kicsit behajolva, jobban láthatóvá téve a melleit, amitől egy pillanatra elmegy még az étvágyam is, de csak egy pillanatra, mert amúgy farkas éhes vagyok. Az italokat is leteszi elénk, de azt már szebben, nehogy kiboruljanak és neki keljen feltakarítania, még jó, hogy ilyen figyelmes. 

-Hozhatok még valamit? - Kérdezi a szőkeség, nyávogó hangján le se véve a szemét a feketeségről, aki már rég nem is vele foglalkozik, ha nem az előtte lévő finomsággal. 

-Nem tudom, Tae kérsz még valamit? - Néz rám Jungkook, ezzel együtt a plasztikmaca is rám pillant unott tekintettel. Gyorsan meg rázom a fejem, mivel nem akarom, hogy rám terelődjön a vakolat alatti lány figyelme, ami egy idő után már nem unottan néz, ha nem undorodva, jól megnézve az arcomon lévő sebeket, nyakamat borító lilás foltokat, amitől jobban összehúzóm magam. - Nem kérünk mást. - Mosolyog rá a lányra, majd fordul vissza hozzám. - Na gyerünk, kóstold meg! 

Nagyot nyelve pillantok a lányra, aki csalódottan hagyott minket és megy vissza a helyére. Megkönnyebbülten ellazítom a végtagjaimat, amik eddig befeszülve voltak. Szép hely, de többet nem szívesen jönnék ide. Felveszem a pálcikámat és hozzálátok a reggelimhez, ami nagyon jól néz ki, az illata is isteni, mondjunk olyan éhes vagyok, hogy még a moslékot is befalnám. Az ajkaimhoz emelem az első falatot, vigyázva a rajta lévő sebre, majd szépen bekapom. Isteni finom! Jungkook látva csillogószemeimet, elneveti magát és ő is hozzálát a sajátjához, de velem ellentétben ő nem falja az előtte lévő ételt, ha nem szépen, elegánsan fogyassza el. 

Mire én az egészet felzabálom, addigra ő még csak a felénél tart, minden falatnál megtörölve az ajkait a szalvétájával, kecsesen tartva ujjai között a pálcikát, csukott szájjal rágva meg a szájába lévő tojást. Mindig is ilyen úri gyerek volt, csak én nem vettem észre? Sok dolog van, amit nem tudok róla, mivel soha nem érdekelt, így őt nem figyeltem meg annyira, mint a többieket, hisz hiába ült előttem, mindig csak aludt. Túlságosan is unalmas volt, ezért nem figyeltem fel rá, nem érdekelt annyira mint más. Elkényeztetett debil, akinek körbenyalják a seggét az iskolában, csak azért mert helyes és sportos, mindig ezt gondoltam róla, de lehet tévedtem. 

Felemelem az inni valómat és az ajkaimhoz emelem, de ahogy ezt megteszem halkan felszisszenek és elrántom onnan, kicsit kilöttyentve a tartalmát az ölembe. Leteszem az asztalra, míg az ujjamat az alsó ajkamhoz illesztem, hozzá szorítva a rajta lévő sebhez, amit szerencsésen feltéptem. A szabaddá tett kezemmel megragadom a szalvétámat és próbálom nagyjából felitatni a nadrágomon maradt ragacsos, hideg limonádét, ami már rég beleivódott az anyagba. 

-De szerencsétlen vagy te. - Rákapom a fejem Jungkookra, aki a fejét csóválva néz rám, egy apró mosolyt húzva ajkaira. - Várj egy kicsit. -Feláll a helyéről és a pulthoz megy, ahol a plasztikcica már ugrik is rá, akár a vadász a vadra, milyen undorító. Amíg nincs itt elveszem az ujjam az ajkamtól és megnézem, de ahogy sejtettem felszakadt a seb, ami nem bizonyít jobban, mint a véres ujjbegyeim. Idegesen ledobom a gyűrött, vizes szalvétát az asztalra és újat keresek, de már nincs több, elhasználtam, ahogy a feketeség is. -Fordulj ide. - A hirtelen jött hang miatt összerezzenek és odakapom a fejem ijedten. A feketeség a mellettem lévő széken ül, egy szalvétával a kezében, aminek most baromira örülök. Elakarom tőle venni, hogy az ajkaimhoz szorítsam, addig míg el nem áll a vérzés, de ellöki a felé közeledő kezemet és megragadja az államat. 

Köpni nyelni nem tudtam, úgy meglepődtem erre a tettére, a közelségétől. A szalvétát lassan, óvatos mozdulattal odaszorította a sebre, művelete közben közelebb hajolva az arcomhoz, amin tisztára éreztem meleg leheletét. Mit művel? Kérdően néztem íriszeibe, amik az enyémbe fúródtak, de nem tudtam kivenni belőlük semmit, összezavarodtam, nem értem őt. Párpercig még odatartsa az anyagot, majd szép lassan elveszi az ajkaimtól, ügyelve arra, nehogy megint felsértse a kényes területet. Olyan gyengéd, figyelmes ebben a pillanatban, mintha nem is ő lenne, ha nem valaki más, a tekintette is fura. 

-Már nem is vérzik. - Elmosolyodva pillant a sebre, majd vissza szemeibe, amik még mindig kérdően, zavartan csillognak. Nem figyelve rám, nem válaszolva meg a kérdésemet, összegyűri a piszkos szalvétát és a markában tartja, míg a másik kezéből egy szívószált mutat fel és tesz bele az inni valómba. -Tessék így sokkal jobb lesz. - Felemeli a poharat és felém tartja, míg a másik kezével megtartja a szívószált. Azt akarja, hogy cuppanjak rá, de nem teszem meg, helyette kiveszem a kezéből a poharat és magamtól veszem a számba a szívószálat.  Nincs szükségem a segítségére, egyedül is képes vagyok inni egy retkes pohárból, annyira nyomorék azért nem vagyok. 

Mellettem maradva nyúl át a poharáért, lehajtva egy húzásra a tartalmát, kicsit hangosan csapva le azt az asztalra, amitől ugrok egyet, félrenyelve a limonádét. Rögtön elkap a köhögés, amire rám néz dühös íriszeivel, amitől meglepődök és újra összezavarodok. Feláll mellölem és visszamegy a pulthoz, gondolom fizetni, mert elővette a pénztárcáját a zsebéből. Lehet megsértődött rám? Rosszat tettem? Mindig így viselkedek vele, szóval nem értem mi a baja. 

Én is felállok a helyemről a kijárathoz sétálva, hogy majd ott megvárjam, addig se nézve a csajt, aki egész végig engem bámult. Utálom, ahogy végignéznek rajtam...utálom az embereket. A feketeség lassan odasétál hozzám és se szó, se beszéd kilép az ajtón, meglepődve utána nézek, majd ahogy látom egyre messzebb ér, kapcsolok és utána siettek. Tényleg megsértettem? Nehezen utolérem és követem őt, bár nem értem minek, nem arra lakok ahova épp megy, na meg sietnem kéne haza. Összeszorítom az ajkaimat, megállva egy pillanatra, adva magamnak egy kis időt gondolkodni, hogy most mit csináljak. Gondolom most hazamegy, ami nem lenne baj, hisz egész végig arra vártam mikor kopik le végre, de úgy érzem hiba lenne így elengedni. Sokat segített nekem az elmúlt napokban, megvédett, beszélt hozzám, elhívott enni, én pedig megbántottam valamivel, amivel nem kellett volna, így nem engedhettem el. 

Utána szaladok, olyan gyorsasággal, hogy a tesi tanár is rögtön ötöst adna rá, ha meglátná. Elé állok és meghajolok, ezzel bocsánatot kérve azért, amiért megbántottam, bár még mindig nem tudom mivel, de ha ennyire feldühítettem biztos, nagyon rosszat tettem. Megáll előttem, én pedig továbbra is meghajolva maradok, addig míg nem szól, így is maradok...úgy ahogy apával szoktam. Hallom, ahogy halkan, frusztráltan felsóhajt, amitől elkap a egyfajta pánik, apa is így szokta mielőtt megütne. Remélem nem akar megverni, amiért rosszat tettem, nem fog igaz? Egyet előrébb lép, amire ijedten felegyenesedek és meghátrálok, magamhoz ölelve az egyik karom, félve pillantva rá. Nem akarom, hogy megüssön! 

-Nem foglak bántani, te idióta. - A sértőjelzőt meghalva felhúzom az egyik szemöldököm, kérdően, kicsit felháborodva, egy pillanat alatt eltűnik a hirtelen jött félelem. - Olyan vagy, mint egy ijedős cica. - Gúnyosan elmosolyodik összefonva a mellkasa előtt a karjait, párat lépve felém. Sértetten elfordítom tőle a fejem, míg az ajkaimat összeszorítóm, az államat pedig felemelem, erre a tettemre hangosan felnevet, amitől csak még mérgesebb leszek. - Jól van kandúr, suliban találkozunk. 

Megérzem ujjait a hajamban, gyengéden megsimogatva fejbőröm, tincseim. Szemem sarkából ránézek, de csak egy mosolygó Jungkookot látok magam előtt, aki tök jól szórakozik rajtam, de valamiért nem zavar. Elhúzza a kezét és mint aki jól végezte dolgát tovább áll, otthagyva engem szó nélkül. Megcsóválom a fejem, beletúrva tincseim közé, összeborzolva azt és én is elindulok haza, azt hiszem ennyi bőven elég volt mára az emberekből. Bár nagyon jól éreztem magam, boldog vagyok, hogy eljött hozzám és velem töltőt ilyen sok időt, amit biztos fontosabb emberekre is eltudott volna tölteni. Jó volt egy kicsit kikapcsolódni, kijönni a szabadba, elszabadulni a négy fal közül, szüleimtől. Egy időre elfelejteni minden rosszat. Többet meg tudni a feketeségről, jó lett volna vele beszélni, válaszolni a kérdéseire, feltenni neki párat. Ilyenkor bánom, hogy elhagyott a hangom, azt, hogy néma lettem. 

A házunk elé érve lusta mozdulatokkal megyek a bejárati ajtóhoz, amit lassan kinyitok és belépek rajta, kizárva a gyönyörű napsütést, bent ragadni a szürkeségeben. Leveszem a cipőmet és napaliba megyek, nem hallok semmit, ami nem tudom, hogy jót vagy rosszat jelent. Bemegyek a konyhába, de anya nincs bent, se pedig apa, amitől egy pillant alatt lever a víz és belém markol a félelem. Kisiettek a konyhából és felfutok a lépcsőn, ahogy felérek rögtön észre veszem, hogy a szobám ajtaja nyitva van, amire én pontosan emlékszem, hogy becsuktam, mikor elhagytam azt. 

Félve megközelítem és benézek a nyitott ajtón, apa ül az ágyamon, elkapva a tekintetével.  A szemei vérben forognak, míg a kezeit ökölbe szorítja, a teste feszült, robbanásra kész. Gondolkodás nélkül hátrébb lépek, míg a rettegés végigmegy rajtam, remegést váltva ki a testemből. 

-Könyörgöm, hagyd békén! - Anyám kiáltását meghalva oldalra nézek a szobájuk felé, ahol dörömböl az ajtón...bezárta őt. Rettegve nézek vissza rá, de mikor meglátom, hogy már nem ül, ha nem közelit felém, a hatalmas sok miatt, a lábaim kiesnek alólam és a földre esek. Olyan szinten remegni kezdek, hogy hiába próbálok felállni nem sikerül, nincs elég erő a lábaimba hozzá, ezért csak hátrébb kúszok, addig míg a hátam neki nem ütközik a falnak. 

-Ki volt az fiú? - A hangja mély, állatias, hallatszik, hogy már nem józan, nincs képben, ami még jobban megijeszt. 

Valaki mentsen meg...!

Köszönöm, hogy elolvastad. :)