Jungkook pov.

Fáradtan nyomom ki az ébresztő órámat, majd nyújtózkodok egyet, jól kiterülve hatalmas ágyamon. Semmi kedvem nincs suliba menni, sok idióta közé, bár mostanában találtam magamnak egy elfoglaltságot. Kikelek ágyamból visszadobva földről a leeset takarómat, amit még szerintem este rúghattam le magamról. Tükrös szekrényemhez megyek komótosan, nem sietve el semmit, hisz nem baj, ha kések párpercet suliból. Az első óránk matek lesz és a tanár mindig késni szokott, így semmi értelme időbe bemenni arra a leprahelyre. Kiveszek egy egyszerű fehér pólót és egy márkás szakadt fekete farmert. Gyorsan felkapom magamra a ruhákat, majd elhagyom a szobámat, hogy fürdőbe menve megigazíthassam a hajam, megmossam arcom. Mikor ezzel végzek lemegyek a nappaliba, azon át a hatalmas konyhába, ahol a kiszolgálók már megterítették az asztalt. Apám már az asztalnál ülve fogyassza reggeli kávéját, míg a mellette ülő nő lassan eszi rántottáját. Elhúzva szám szélét, kedvetlenül helyett foglalok mellettük.

-Jó reggelt. - A nő kedvesen elmosolyodik, miközben leteszi villáját és enyhén meghajlik székében. Nem figyelve rá kezdem fogyasztani reggelim, lehetőleg gyorsan, nehogy több időt keljen töltenem közélébe. 

-Jungkook! - Apám éles hangját meghallva, félve, de felemelem fejem és nehezen rávéve magam rá vezettem tekintettem. - Anyád köszönt neked, így illik vissza köszönöd neki. - Ahogy kimondja az anya szót kiesik a villa ujjaim közül, míg a falatot a számban félrenyelem. Elveszi ezt a riherongyot? Köhögve poharamért nyúlok, hogy annak tartalmát számba öntsem, nehezen leerőszakolva a megakadt falatot. 

-Anyám?! - Kérdezem értetlenül, összezavarodva. Apa nagyot sóhajtva megfogja a nő kezét és rám néz. 

-Összeházasodunk. 

Hatalmasat nyelek a szó hallatán, mereven nézve kezükre. Elfogja venni ezt a nőt? Ezt a senkit?! Pillanatok alatt elönti a harag és csalódottság elmémet. Úgy érzem elárultak. Kitolom székem helyéről és felállok helyemről, de ahogy elakarom hagyni a konyhát, meghallom apám hangját. 

-Meny fel és öltözz át! Így úgy nézel ki, mint egy csavargó.- Összepréselt ajkakkal hagyom el az étkezőt és megyek a kijárati ajtóhoz, ott magamhoz véve táskámat, felvéve cipőmet hagyom el házat. Gyors léptekkel hagyom el az egész helyet, gyorsan kimenve kapun, tovább folytatva utam a járdán. 

Mikor 14 voltam anya meghalt. Nagyon megviselt, ahogy apát is, talán őt egy kicsivel jobban. Elsőnek a munkájába menekült utána pedig az alkoholba. Egész nap ült és ivott, még dolgozni sem járt be, teljes mértékben összetört és vele együtt én is. Nagyon nehéz volt azaz időszak, sokszor aludtam elsírva, úgy éreztem teljes mértékben egyedül maradtam. Hiányzott anya, ahogy apa is, hisz egy idő után már nem is foglalkozott velem, haza sem jött, ezért sokáig töltöttem egyedül a minden napjaimat. Egy darabig ment ez így, utána egyszer csak haza állított ezzel a nővel meg annak a retkes fiával. Piszkosak voltak, soványak és szerintem tetvesek is. Hajléktalanokat hozott a házunkba. Azt hittem ez egy ideglenes dolog lesz nála, hogy így akarja elterelni gondolatait anyáról, de ez nem így történt. Szépen lassan a nő átvette anya helyét, míg a fia az enyémet...apa egy idő után őt hívta fiának én, pedig csak "Jungkook" maradtam. Gyűlöltem őt, amiért úgy viselkedett, mintha családunk egyik értékes tagja lenne, miközben egy retkes kis senki volt. Egy selejt, aki megdöglött volna az utcán, ha apa nem golyózik be és hozza haza. Senkik voltak, halálra ítéltek, életképtelen szemetek. Utálom az olyanokat, mint amilyenek ők is. Egyedül nem tudnak felállni, ezért inkább másra tapadnak. Piócák. 

Beérve a suliba átveszem cipőmet és elmegyek termemhez, ahol már elég sokan vannak. Úgy látszik jól gondoltam, tényleg késni fog a tanár. Elindulok helyemre, megpillantva a barna hajú néma fiút. Hosszú ujjú fehér pulóver van rajta, ami alatt még az ujjai is alig látszódnak ki, olyan nagy rá. Nyakát most nem fedi semmi, így látszódnak rajta lila foltok, de már sokkal halványában, ahogy az arca is elég szépen gyógyulásnak indult, bár nem látok belőle sokat, mert rossz szokása híven az ablak felé fordulva bámul kifele. A haját most középen választotta el, így látni lehet kicsit homlokát is, amit nagyon ráncol, biztos valamin gondolkodik. 

A helyemhez érve kihúzom székem és laza mozdulattal leülök rá. Nem erőltettem meg magam, hogy köszönjek neki, hisz minek? Semmi értelme nincs, úgysem figyel ide, nem köszönne vissza. Előveszem a füzeteimet táskámból, csak úgy kelékként, mert úgysem fogok írni bele semmit sem, nincs értelme. Magántanárhoz járok, így igazság szerint suliba sem kéne járnom, de meg bolondulnék, ha egész nap otthon kéne lennem. Összezárva velük.

 Bedugom a fülem és beindítok egy zenét a telefonomon, de mikor elakarok feküdni az asztalomon, megérzek párujjat a hátam közepénél. Kíváncsian fordulok hátra a barnasághoz, aki most engem figyel kezében egy esernyővel, amit felém nyújt. Elsőnek nem értem mit akar, de utána leesik, hogy azaz én esernyőm, amit még régebben kölcsön adtam neki. Szóval megtalálta. Felé fordulok teljesen székemmel együtt, nem véve ki fülemből a fülest, mert úgysem beszél, szóval nyugodtan hallgathatom zenét, míg én beszélek. 

-Ideje volt már. - Elakarom tőle venni, de mikor odanyúlok észre veszek valamit. Kicsit lejjebb csúszott kezén a pulóver, így meglátom csuklóján lévő sebeket, olyanok mintha egy éles tárgyal vágta volna meg egy vonalban, elég sokszor. Észre véve pillantásaim belenyomja kezembe az esernyőt és elrejti kezeit a pad alatt. Idegesen rágni kezdi még sebes ajkát, lehajtott fejjel, mereven bámulva asztalát. 

Megint olyat láttam amit nem kellett volna. Elfordítom tőle fejem és inkább visszaülök helyemre,  letéve a fejem hideg asztalra.  Nem az én dolgom, semmi közöm hozzá, így nincs értelme megkérdeznem tőle mi történt vele...azt, hogy az apja csinálta azokat a sebeket, vagy ő saját magának. Mert igen tudom, hogy nem Mark az, aki olyan csúnya sebeket hagy testén, ha nem az édesapja. Már előtte is sejtettem, de mikor elmentem hozzájuk, csak akkor voltam benne biztos. Mikor megláttam anyukája karján lévő sebeket, Taehyung testén lévő csomó lilás foltot, friss sérülést. Az apjáról ne is beszéljünk. Alkoholista, agresszív vadállat. De nem az én dolgom. Nincs jogom beleszólni és nincs is kedvem, mert apával ellentében én nem vezetek hajléktalan szállót a házunkba. Nem szeretem a gyenge embereket, akik még saját magukon sem tudnak segíteni, csak rinyálni tudnak és máson élősködni. 

A tanár bejön és elkezdi a névsorolvasást, ezért kiveszem fülemből a fülest, hogy halhassam nevem. Nem sokára meg is hallom és felemelem unottan mancsom, de ezzel együtt abba is hagyja az olvasást, elkezdi az órát. Nem értem...Taet soha nem szólítják fel? Ő is feltudja emelni a kezét, akkor meg miért nem hallom soha a nevét, a névsorolvasás közben? Hátra pillantok a vállam felett, hogy láthassam a barnaságot. Még mindig szemöldökét összeráncolva néz ki ablakon, míg az egyik karjával könyököl az asztalon, ujjait ajkaihoz emelve rágcsálja azon a körmét, míg a másik kezével oldalát simogatja. Lehet nem is gondolkodik, ha nem fáj neki valahol? Nem véletlenül vette volna fel ezt a hosszú pulcsit? Visszafordulok előre és kitépek egy lapot a füzetemből, majd kezembe veszem a tollam. Írni akarok neki valamit, de nem tudom mit. Nem akarom megkérdezni, hogy mi baja, mert úgysem mondaná el, na meg nem az én dolgom. Kicsit gondolkodva, végül írni kezdek. 

"Szörnyű ez a pulcsi rajtad."

Írom le mosolyogva és összehajtva odafordulok hozzá és gyorsan lehelyezem az asztalára, amire oda is kapja a fejét. Nem valami értelmes üzenet, de legalább elkezdtem egy témát. A tanárt figyelve várom, hogy visszaadja a levelet, ami meg is történik, mert neki ütődik a fejemnek. Morcosan rápillantok, amire bocsánatkérően összezárja tenyereit, de azért elereszt egy szórakozott mosolyt. Rosszallóan megrázom fejem és lehajolok a papírgalacsinért, ami a lábamhoz gurult. Felvéve izgatottan szétnyitom, most úgy érzem magam, mintha karácsony lenne és valami király ajándékot kaptam volna. 

"Nem az, szerintem tök szép és olyan jó meleg negyven fokban, hogy tuti nem fogok megfázni egy ideig. "

Elolvasva válaszát elmosolyodok, majdhogynem felnevetek, de nehezen visszafogom magam. Szóval szeret feleselni? Bár némán is elég szemtelen, főleg mikor rám néz és én látom a szemeibe, miket gondol, milyen csúnyákat is vág a fejemhez csöndben. Az arcmimikája mindent elárul, olyan mint egy nyitott könyv. 

"Vedd le!"  

Visszadobom neki, megcélozva homlokát, ami nem találja el, mert elkapja időben. Halkan felkuncogva felé fordulva maradok és halkan közelebb húzom hozzá a székemet, hogy jó közel legyek asztalához. Rá is könyökölök és úgy várom válaszát, figyelve arcát, ahogy vörösre változik, majd zavarba jön és kezeibe temeti arcát. Aranyos. Mosolyogva megtámasztom arcom kezemmel rákönyökölve padjára, közelebbről nézve őt. Elveszi kezét arcától, legyőzve zavarát rám néz és kinyújtsa nyelvét. Szám elé téve kezem halkan felnevetek, homlokomat az asztalra helyezve. Nem értem mi van velem, mitől lett ilyen jó kedvem, hisz reggel még sírni tudtam volna, ordítani bánatomban, most meg nem tudom abbahagyni a nevetést. Mióta ismerem ezt a srácot sokkal több kedvel jövök be suliba, mindennap várva a holnapot. Pedig alig ismerem. Gondolataimból párujj érintése szakít ki, ami belefurakodnak hajamba, megmasszírozva fejbőröm, ami nagyon jó érzés. Utoljára anya simogatta így a fejem, mikor még kicsi voltam. Hiányzik...nagyon hiányzik. 

-JEON JUNGKOOK! - Hatalmas kiabálást hallva felkapom fejem és a mellettem álldogáló matektanárommal találom szembe magam. Oh...szóval Tae, ezért simogatta a fejem, mert jelezni akart, hogy jön a tanár. -Mit képzel mit csinál az órámon? Ennyire okosnak érzi magát, hogy inkább nem figyel órámra és elvonja Taehyung figyelmét is? - Kérdezi dühösen rácsapva az asztalra, amitől nem csak én ugrok egy nagyot, de még Tae is. 

-Sajnálom, de nem értettem a feladatot és nem akartam belezavarni az órába, ezért inkább Taehyungtól kérdeztem meg. - Mondom teljesen kétségbeesve, mint aki tényleg pánikol emiatt, közben pedig úgy leszarom ezt a majmot, ahogy van. 

-Hogy kérdezhettél volna meg egy néma fiút, aki nem is  tud beszélni? - Mellkasa előtt összefonja karjait, fölényen nézve a szemeimbe, olyan "meg vagy, te taknyos" módon. Hallom ahogy a többik sutyorogni kezdenek és mutogatni, mintha most jöttek volna rá, hogy Tae nem azért nem beszél, mert nem akar, ha nem mert nem tud. Én már akkor rájöttem erre, mikor elsőnek találkoztunk és láttam sírni. Nem adott ki hangot, pedig olyan fájdalmasan sírt. 

-Taehyung nem fogyatékos, ha nem néma. - Nézek rá hidegen, majd kiveszem Tae kezéből a tollat és felmutatom. - Letudja írni, mert ahogy mondtam nem fogyatékos. - Nyomatékosítva utolsó mondatom ledobom a tollat az asztalra.- Nem kéne lenéznie az embereket, mert maga itt a legnagyobb nyomorék.- Mindenki elnémul és kíváncsian figyeli a tanár fejét, aki egyre vörösebb lesz az idők múlásával. Felmérgesítettem? Felemeli a kezét és az ajtó irányába mutat vicsorogva.

-Takarodj az igazgatóiba! - Kiabálja, amitől néha a nyála kifröcsög a szájából. Sóhajtva felállok és a tanárra nézek. Apa biztos kifog nyírni, ha megtudja ezt, bár lehet nem baj, ha egy kis izgalom éri. 

-Jó. - Unottan beletúrok a hajamba, majd Taera nézek, aki megszeppenve kapkodja a szemeit, köztem és a tanár között. - Gyere! - Kinyújtom felé a kezem, amire döbbenten elnyitja ajkait. 

-JEON! - Kiabál bele ez az állat fülembe, majdhogynem kiszakítva dobhártyámat. - TAKARODJ! - Megragadja a karomat és rángatni kezd az ajtó felé, de megállok és ránézek kezére. 

-Ez bántalmazás! Nem elég, hogy lenézi a némákat, de a diákjait is bántalmazza? Remélem tudja, hogy apám ügyvéd! - Fenyegetően ránézek és kirántom karmai közül kezemet. Visszamegyek Taehoz és megragadva kezét felhúzom a székéből, majd elindulok a kijárat felé. 

-JEON! Hova viszi?! 

-Ő lesz a tanúm, hogy megalázta őt az egész osztály előtt, engem pedig megrángatott! -Ezzel el is hagyom a tantermet, hatalmas elégedett vigyort húzva ajkaimra. 

Végig sétálok folyóson halkan kuncogva, mikor visszagondolok a tanár fejére. Amiért mérges lett, mondjuk az ő hibája, mert ő kezdte el az egészet, én csak védekeztem. Nem lett volna balhé, ha nem nézi le Taet. Tanár létére nem elég, hogy kivételezik, de még le is nézi a diákjait, undorító. Megállok a folyosó közepén szemezve a lépcsővel, mert elméletileg fel kéne mennem az igazgatóhoz, csak az itt a legnagyobb baj, hogy nem akarok. Nézem egy darabig, de egy vállrántással tovább megyek, vagyis mennék, mert a mögöttem álló nem akar megmozdulni. Odafordulok hozzá és látom mutogat felfele. Azt akarja, hogy menjek fel az igazgatóihoz? Megbolondult?! 

-Nem megyek fel, mert felfogják hívni az apámat! - Motyogom halkan, mivel elég égő, hogy apámmal jövök, de ez az igazság. Megforgassa szemeit, majd telefont formál ujjaival és a füléhez emeli, majd mérgesen magára mutat. Értetlenül figyelem mozdulatait, de nem értem mit akar ezzel. Soha nem voltam jó mutogatós játékokban. - Telefonálni akarsz? -Kérdően nézek rá, amire kiborulva tépi ki kezét enyéim közül és rám mutatva tátog valamit, minden bizonnyal nem szép dolgokat, mert eléggé dühösen bámul. Őt nézve beletúrok a hajamba, koncentrálva ajkaira, hogy kitalálhassam miket mondhat. Eltelik párperc, mire fáradtan abbahagyja szidásomat és szusszan egy kicsit, mint aki levegő nélkül hadart volna valamit, közben pedig csak a száját mozgatta. Homlokomat ráncolva megrázom fejem, mikor rájövök, hogy erre nincs időnk és megragadom csuklóját, erősebben rángatva magam után, járásra bírva. 

-Úgysem értem mit magyarázol, szóval inkább ne erőlködj. -Morgom tovább húzva a folyóson, amíg meg nem érzem kezét a csuklóját fogó mancsomon. Már mérgesen fordulok vissza hozzá, hogy rászólhassak, de meglátom fájdalomtól eltorzul arcát. Lenézek csuklójára és eszembe jutnak azok a vágások, amiket a teremben is láttam rajta. 

Óvatosan belecsúsztatom tenyerem az övéhez, annyi időre, hogy feljebb csúsztatom csuklóján a pulcsit. A vágások sokkal mélyebbek amilyenek elsőnek tűntek és most véreznek is, gondolom az én hibámból. Felnézek arcára, miközben visszahúzom pulcsiját a helyére. Nem néz rám, inkább elfordítja fejét, de nem azért, mert mérges, hanem mintha szégyellné magát. Ezek szerint ezeket tényleg ő okozta saját magának. Nem tudom, miért, de nagyon dühösnek érzem magam, ha arra gondolok bántotta magát, sőt ezek szerint elakarta dobni életét...vagy csak megpróbálta? 

- Menjünk az orvosiba. - Erősebben fogva kezét újra rángatni kezdem magam után, addig míg nem hajlandó magától jönni. Nem értem mit csinálok, miért sajnálom őt, hisz nem az én dolgom, akkor meg minek bonyolódok bele? Nem vagyok normális. 

Párperc néma séta után odaérünk az orvosi elé, de ahogy nyitnám ki az ajtót megállít kezeivel. Aggódva néz rám, majd  az ajtóra, gondolom fél, hogy valaki más is meglátja sebeit, de nincs bent senki, ilyenkor nincs. Ellökve kezeit kinyitom az ajtót és belépek rajta, nehezen őt is behúzva, mivel ellenkezni kezdett velem, rángatni kezét, de én sokkal erősebb vagyok nála, így nem tud kiszabadulni. Ahogy meg lássa nincs bent senki, abba hagyja mocorgást és egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkait, amitől meg lepődök. Szóval valamilyen formában tud hangot adni, én azt hittem ezt a némák nem tudják megtenni, nem olvastam róluk eleget, így lehet én vagyok a hülye. Leültettem a székre, míg előkeresem a szükséges dolgokat, majd elé húzva egy másik széket helyet foglalok.

-Add ide a kezed. - Kinyújtom kezem várva, hogy ő is megtegye ugyan ezt, de nem teszi, helyette idegesen háta mögé rejti azokat. - Taehyung, ne akard, hogy fájjon. -Nézek rá fenyegetően, megkeményítve vonásaimat, amire elkezdi rágni ajkait, véletlenül sem nézve szemembe. 

Türelmetlenül előrehajolok és kihúzom az egyik karját a háta mögül, stabilan tartva magam előtt. Könyökéig felrántom rajta az anyagot és jobban magam elé rántom, közelebb húzva őt. Újra elkezd mozgatni ajkait, mérgesen összehúzva szemöldökét, szabad kezével mutogatva. Nem törődve vele sebhez érintem a fertőtlenítőbben megáztatott vattát, amire elnyílnak ajkai és abbahagyja a tátogást, de utána nem sokkal folytassa is tovább. Amíg ő panaszkodik, addig bekötöm a csuklóját, ezzel el is engedve, de továbbra is felé nyújtva kezemet.

-Másik. - Mondom biccentve egyet fejemmel, de nem adja ide inkább tovább magyaráz, csapkodva kezeivel. Hiába vagyok türelmes ember, sőt mondhatni hidegvérű, de kezd kihúzni a sodromból. Leteszem a kezemben lévő vattapamacsot, majd visszanézve rá hatalmasat csapok a mellettünk lévő kis asztalkára, ahol a fertőtlenítők vannak. A hatalmas zörgésre, csattanásra összerezzen maga elé téve kezeit védekezés képen. -Befejezted? - Kérdezem nyugodt hangsúllyal, újra kinyújtva a kezem felé, amire ránéz, majd vissza rám. A kezét lassan enyémbe csúsztassa, míg fejét lehajtsa. Teste remegésbe kezd, míg vállai rázkódni kezdenek. Nem figyelek sírására, inkább vissza veszem kezembe a vattát és odanyomkodom a sebéhez, ami a másikhoz képest ez sokkal csúnyább. Mélyebbek a vágások, pirosak és gyulladtak. A meleg pulcsi alatt biztos nem tudtak elégé levegőzni, na meg le se fertőtlenítette,  ezért begyulladt. Erre sokkal több fertőtlenítőt teszek és jobban megnyomkodom a vattával, amire nem reagál, helyette tovább sír. Alaposan bekötözöm és elengedem kezét, amit arcához emelve eltakarta azt. 

-Van még? - Kérdezem még mindig nyugodtan, de nem érzem magam annak. Inkább feldúltnak mondanám magam.  Könnyáztatót arccal rám néz, míg kezét bordáihoz teszi, majd mellkasához. -Vedd le a pulcsit és a pólód. - Hallom ahogy egyet szipog, amire újra forogni kezd az agyamban lévő fogaskerék. Feláll és leveszi egybe mind kettőt, majd szó nélkül ledobja az asztalra és leül a helyére. Végignézek csupasz felsőtestén, amin nagyon sok lilás, zöldes folt van, amitől elszörnyedek. Oldalán tényleg van egy sokkal nagyobb folt, ami nagyon ronda, olyan mintha eltört volna a bordája, vagy megrepedt, nem tudom megállapítani. 

-Ez akkor is ott volt már, mikor nálatok voltam? - Mutatok a bordáin lévő foltra, amit óvatosan meg is érintek ujjaimmal. Érintésemre fájdalmasan elnyitja ajkait, szemöldökét összehúzza, majd hevesen megrázza fejét. -Apád csinálta? - Kérdezek rá nem kerülgetve a forrókását, vagy inkább ki mondta a nyilván valót. Hezitál párpercig, de végül bólint egyet. - Miért csinálta? - Újra megrázkódik vállai, ahogy elkezd potyogni könnyei, végig folyva arcán. Remegő kezeit felemeli és felém mutat, amit nem értek. Miattam bántotta? - Mit tettem, amiért bántania kellett téged? - Megrázza fejét előrehajolva, beletemetve kezeibe arcát. 

Nem akar róla beszélni, megértem lehet én sem akarnék egy idegenek. Beletúrok hajamba idegesen összeborzolva tökéletesen beállított frizurámat és felállok a helyemről. Mozgolódásomra ő is megmozdul és feláll, de nem hagyja abba a sírást. Szerintem még soha nem láttam ennyit sírni ezt a fiút. Meg annyiszor láttam, ahogy földbe döngölik, megalázták, de akkor egyetlen egyszer sem hullajtott könnyeket, csak azon az esős napon. Nagyon megsajnáltam, pedig ez rám nem vall, hogy megsajnálok embereket, de akkor nem tudtam volna tovább menni, mikor ő ott sírt a sárba. Nem bántam meg, hogy akkor odamentem hozzá és megszólítottam, hisz nagyon kedves fiú, kicsit nagyképű. Attól függetlenül, hogy nem beszél elég kifejező tud lenni, főleg mikor az a gúnyos mosoly megjelenik ajkain, vagy mikor forgassa a szemeit és tiszta hülyének néz. Elsőnek azt hittem, csak egy áldozat a sok közül, de mikor jobban elkezdtem felé közeledni rájöttem nem az. Különleges személyiséggel bír. 

Közelebb megyek hozzá és átölelem vékony testét, megérintve ujjaimmal puha bőrét hátán, többször is végigsimítva azon. A másik kezemet hajába vezetem beletúrva barna tincsei közé, megsimogatva egy kicsit fejbőrét. Nem tolt el magától, inkább viszonozza ölelésem, belebujtatva arcát nyakamba, odahullajtva könnyeit, amik áztassák bőröm. Úgy érzem közelebb férkőztem szívében most, hogy tudom titkát, ahogy ő is az enyémbe. Mint az első olyan ember, akit közel engedtem magamhoz. 

Köszönöm, hogy elolvastad. :)