Másnap reggel már iskola padjában ülök a helyemen, bámulva ki az ablakon. Néha megsimogatom a csuklómat, ami egyszerre ég és lüktet. Tegnap mikor haza mentem, apa otthon várt rám. Bűzlőt az alkoholtól és valamilyen más női parfüm is belengte. Anya a földön térdelve sírt, míg apa az ajtóban várt rám, vérbeforgó szemekkel. Nem tudom mit követtem el, nem is adott magyarázatot, csak egyszerűen megragadta a csuklómat és beljebb rántót a nappaliba. Üvölteni kezdett minden félét, közben pedig fröcsögött a nyála. A csuklómat szorosan fogta, nehogy elmeneküljek, amit meg sem próbáltam, hisz ha ellenkezni próbáltam volna, csak még jobban megjártam volna. Ezért, csak hagytam, hogy újra és újra megüssön, megrúgjon, a fejemhez vágjon olyan dolgokat, amivel a lelkemet is széttépje, hogy végül ne csak testileg érezek fájdalmat, ha nem lelkileg is. Minden ütésnél, hallottam anyám sikolyát, könyörgését, sírását. De hiába sírt, könyörgött mégsem tett semmit, csak a földön ült és nem tett semmit. Hagyta, hogy apám ájulásig verjen, mert addig sem bántotta őt.

Mikor felébredtem a földön találtam magam a nappaliban, azon a helyen ahol nemrég még apám ütött. Sötét volt a helyiségben, nem hallottam sírást, se pedig ordibálást, csak néma csöndet. Vége van?  Ezzel a kis gondolattal birkóztam magam fel a padlóról, hogy eljuthassak a szobámig. Mindenem sajgót és fájt, alig bírtam elsántikálni a lépcsőig, majd azon is felkúszni. Nagyon rég volt már mikor apa ilyen sérüléseket hagyott a testemen és a lelkemen. Ahogy felkúsztam a lépcsőkön, halkan benyitottam a szobába, majd nagyon halkan vissza is csuktam azt mikor beléptem rajta. Nehezen elmentem az ágyamig, amin végig is feküdtem lehunyva a szemeimet, abban reménykedve, hogy az álom gyorsan magával ragad és egy kis időre is, de kiszakít ebből a szörnyű fájdalomból.

 Másnap annyira fájt mindenem, hogy ordítani tudtam volna. Alig bírtam kikelni az ágyból, hogy elmehessek a fürdőszobába, hogy ott felmérhessem a tegnapi kárt. Ahogy a tükör elé álltam, rögtön megláttam a jobb szememet, ami vérbe borult, körülötte pedig megduzzadt, belilult. Az alsó ajkam közepén egy hatalmas vágásnak kinéző seb keletkezett, ami szintén duzzadt volt. A baloldali arcom kisebesedett, gondolom a szőnyeg miatt, amihez apám neki nyomta a fejem, miközben rajta lépett. A nyakam körbe lilás, zöldes folt díszelgett, akár mint egy nyaklánc lenne. Ez még Mark ajándékozta nekem a suliban. A baloldali csuklom is szépen felvette a lilás szint, ahogy a testem sok pontja is. A pólóm alatt a bőröm színe már nem is látszik, csak a zöld, lila, fekete színek pompái. 

Megtámasztom kezeimet a csapszélén és lehunyom a szemeimet, miközben lehajtom a fejem. Hiába fáj mindenem, hiába nézek ki úgy mint egy rohadó zombi, muszáj elmennem iskolába, mert ha nem teszem meg, apa még idegesebb lenne. Muszáj elmennem abba a pokolba és eltűrnöm, hogy ott is sebeket hagynak a testemen. 

Vajon meddig kell ezt még kibírnom? Mikor lesz az mikor azt mondom, hogy elegem van? Meddig lehet ezt bírni épp ésszel? Összeszorítom az ajkaimat és ellököm magam a csaptól, hogy visszamehessek a szobámba. Ott felveszek egy fekete pólót és egy szintén fekete nadrágot, meg egy pulcsit. Egy vékony fehér sálat teszek a nyakamba, hátha elrejti a nyakamon virító sebet. Felveszem a táskámat, de még utoljára bemegyek a fürdőszobába, hogy végignézhessek újra az arcomon. Nem tudom elrejteni ezeket a ronda sebeket, amik díszelegnek rajta. Undorítóan nézek ki. 

Halkan lemegyek a lépcsőn, majd az utolsó lépcsőfokon megállok, hátha meghallom apám hangját, vagy anyáét. Párperc hallgatózás után sem hallok semmit, ezért gyorsan végigszaladok a nappaliba, ahol az ajtónál felkapom a cipőm és már siettek is kifelé a házból. Sokszor tudtam kivédeni az ilyen fajta találkozásaimat apámmal, de ez most nem sikerült. Suliba beérve meg sem kísérelem azt, hogy átvegyem a cipőmet, hisz tudom mi vár rám, ha kinyitom a kis cipős szekrényemet. Utcai cipőbe megyek be a terembe, ahova rögtön le is ülök. Nem tudtam volna már tovább egy helyben állni, vagy tovább mozogni. Fájnak a bordáim, amik szerintem megrepedtek a tegnap esti ütéskor. Az a szemem amelyik bevérzett, nagyon fáj és alig látok valamit vele. Nem hiszem, hogy tudok ma jegyzetelni a füzetembe, vagy egyáltalán ellátni a tábláig.

 Lassan a termet elárassza a sok diák, akik nem egyszer, nem kétszer végignéznek a sérült arcomon és megjegyzést fűznek hozzá. Próbálom elrejteni azzal, hogy az ablak felé fordulok, de még így is páran meglátják. Suttognak és mutogatnak rám, nem is ügyelve arra, hogy talán én is meghallom őket. 

-Milyen undorító. - Egy lány halkan felkacag, mikor kimondja ezeket a fájószavakat. A szívem minden egyes mondatuk után, fájdalmasan megdobban és összeszorul egyszerre. Nem tudják, hogy menyire is fájóak ezek a dolgok, hisz ők nem tudhassák, hogyan is keletkeztek ezek sebek rajtam. Nem mennek keresztül azokon a dolgokon, amiken én, mégis dobálóznak minden féle csúnya szóval. De nem tehetek ellenük semmit, csak annyit, hogy összehúzom magam és némán szenvedek. Pedig legszívesebben felkiáltanék, hogy hagyják abba, mert ezzel, csak a szakadék szélére löknek. Érzem, ahogy az íriszeim bekönnyeznek, a fájószemem pedig ég a könnyektől. Ne bántsatok tovább... 

Hallom, ahogy mindenki elcsöndesedik a tanár, pedig elkezdi a névsorolvasást. Előre nézek, mert még nem hallottam, hogy megérkezett volna a fekete. A padja üres. Hol lehet? Soha nem szokott késni, mindig itt van korán. Visszanézek az ablakhoz, de ott sem látom a többiek között focizni. Lehet ma nemfog jönni? Összeszorul a torkom  gondolatra, amit nem értek. Nem értem miért érdekel ennyire, hogy most jön, vagy sem, hisz úgysem beszélne velem újra. Miért is beszélne egy ekkora nyomorékkal? 

Homlokomat a padomra döntöm és behunyom a szemeimet, hagyva, hogy a könnyem, ami egy ideje összegyűlt a szemeim sarkán, most végigfolyjon az arcomon, hogy végül lecsöpögjön az asztalomra. A meleg könny égeti a sebet az arcomon, a szememet, mégsem bírom elfojtani tovább. Azt hiszem, nem bírom tovább...nem akarom tovább ezt az életet élni. Belefáradtam a sok fájdalomba és a magányba. Megakarok halni, hogy egy új életet kezdhessek, egy olyat amiben boldog lehetek. Ez után egy sokkal jobb élet jöhet nem? Olyan amiben az anyukám szeret és megvéd, ahol az apám nem bánt és mindig mellettem van. Egy olyan hely, ahol szeretnek és megbecsülnek. Egy hely, ahol nincs fájdalom. Ha ehhez meg kell halnom, akkor meghalok. 

-Tudod te menyi az idő? - Meghallom a tanár hangját, amire legszívesebben felnéznék, de nem akarom, hogy lássák a többiek megviselt arcom. 

-Sajnálom, elaludtam. - Szívem nagyot dobban a hang hallatán. Ez a hang...csak nem? 

-Ne fárassz, inkább ülj le. - Léptek hangja tölti be a termet, ami az előttem lévő asztalnál vége szakadnak. Már csak a széket lehet hallani, ahogy kihúzzák a helyéről és leülnek rá. Mégis eljött? A könnyeim elapadnak egy pillanatra, a szívemben fájólüktetése, pedig halványodni kezd. Nem emelem fel továbbra sem a fejem, de a szemeimet kinyitom, mintha így is láthatnám őt. A testemben lévővihar kezd lecsillapodni, ezzel a kezeim remegése is abbamarad. Eddig észre se vettem, hogy úgy remegek, mint a nyárfalevél. Megnyugtat a közelsége, még akkor is, ha nem ismer és én sem ismerem őt annyira. Talán, csak azért érzem nyugodtnak magam, mert ő az egyetlen, aki még nem bántott. 

Óvatosan felemelem a fejem, de csak annyira, hogy láthassam őt. Előre van fordulva és könyveit szedi elő táskájából. A zsebéből elővesz egy fekete fülhallgatót, amit a fülébe helyez, majd eldől a padon. Letörlöm az arcomról a rászáradt könnyeimet és próbálok az órára figyelni, több kevés sikerrel. Túl homályos a tábla, ahhoz hogy lemásoljam róla azt, amit a tanár firkantott oda. Feladva a jegyzetelést, inkább firkálni kezdek a füzetemben.

Az egyik karommal az asztalra könyökölök és az arcomhoz teszem a kézfejem, hogy egy kicsit is, de eltudjam rejteni a sebeimet a kutakodópillantások elöl.  Ahogy meghallom a csengőt, hirtelen felállok a helyemről és sportolókat megszégyenítő gyorsasággal kifutok a teremből. Minden cuccomat hátrahagytam az asztalomon, még a rajzaimat sem tettem el, amit utólag visszagondolva rossz ötlet volt. A folyóson sétálva, késztetést érzek, hogy visszaforduljak és elpakoljam a cuccaimat az asztalomról. 

Küszködve bemegyek a mosdóba, hogy megmoshassam az arcom és megnézhessem újra. Tudom, hogy nem lesz szebb attól, hogy nézegettem, de tudni akarom, mit látnak az emberek mikor rám néznek. A csap elé állva megeresztem a vizet, közben a tükörbe nézek. A torkom összeszorul a látványra,  könnyeim pedig újra benedvesítik a szemeimet. Szörnyen nézek ki, mint akit elütött a gyorsvonat. Nehezen elszakítom a tekintettem a tükörképemről és megmosom hideg vízzel az arcom, kicsit hűsítve az égősebeimet. A pulcsim ujjával nagyjából megtörlöm az arcom és a kijárat felé megyek.

 Lassan becsöngetnek, én pedig nagyon messzi mosdóba jöttem. Féltem, hogy Mark talán megakarja bosszulni a tegnapi napot, ezért is hagytam el inkább a termet. Ha most nekem esne, én beledöglenék. Csak a mai napot kell kibírnom, mert holnap már hétvége....de ezzel együtt apa is otthon lesz. Egyik pokol után, jön a másik. 

Az ajtóhoz érve a kilincsért nyúlok, hogy elhagyhassam a mosdót, de hangok állítanak le a művelet közben. Az ajtón túl, meghallom Mark és haverja hangját, amitől megfeszül a testem, a levegő pedig a tüdőmbe reked. Lenyomják a kilincset, engem pedig körülölel a pánik. Alig bírom rábírni a testem, arra hogy egyáltalán megmozduljon. Résnyire kinyílik az ajtó, a lábaim pedig végre mozgásba lendülnek. Hatalmas sebességgel megyek be az utolsó fülkébe, majd hangtalanul magamra zárom. Hallom, ahogy belépnek az ajtón és a tükör elé sétálnak. 

-Nem akarod meglátogatni a néma gyereket? - Kérdezi a seggnyalója. Elég zavaró, hogy nem tudom mi a neve, de ez van, sosem mutatkozott be, így nem tudhatom mi a neve. 

-Majd suli után, mikor egyedül lesz és nem lesz mellette az a seggfej. -  Vajon Jungkookról beszélnek? Azt hiszik, hogy egyszer megvédet, akkor mindig megfog védeni? Micsoda baromság. Számtalanszor végignézte már, ahogy a földbe tipornak mégsem tett semmit. Attól, hogy egyszer véletlenül volt kedve közbelépni az nem az jelenti, hogy többször is számíthatok rá. Az órán sem szolt hozzám semmit sem, pedig azt hittem, hogy legalább egy "sziá-t" nekem vág, de még azt sem tette. Senkire sem számíthatok, csak saját magamra.

Meghallom, hogy kinyílik az ajtó, amitől enyhén frász jön rám. Nem elég, hogy ezek bent ragadtak a mosdóba, de egyre többen jönnek be. Ha valaki pont abba a mosdóba akarna menni, amelyikbe vagyok, akkor lefogok bukni. Nem fogok tudni ki kiabálni, hogy foglalt, vagy bármi mást ahhoz, hogy elhúzza a belét. Túl feltűnő lesz, hogy órák óta bent van valaki a mosdóba, síri csöndben. Lehet gyorsan ki kéne szaladnom innen? Ha elég fürge vagyok, akkor nem tudnak elkapni és ha beérek a terembe, akkor meg már nem mernek utánam jönni Jungkook miatt. Meg kéne próbálnom...de félek. Mi van, ha lassú vagyok és elkapnak még a mosdóban? Olyan szinten megvernek, hogy megváltás lesz a halál. 

Idegesen beletúrok a hajamba, majd lassan elfordítom a zárat az ajtón. Meg kell próbálnom, mert ha több időt vesztek elfogok késni és befognak írni, apa pedig megfog ölni. Halkan kinyitom résnyire az ajtót, hogy lássam ki hol van. Mark még mindig magát nézi a tükörben, a haverja pedig mellette áll. Mindent vagy semmit. Kivágom az ajtót és futni kezdek az ajtóig, amin meg is ragadom a kilincset, de mire lenyomhatnám, valaki lenyomja helyettem és rám bassza azt. 

Fájdalom miatt odaszorítom a kezem a homlokomra és elhátrálok az ajtótól. Miért pont most kellett valakinek bejönnie, azon a retkes ajtón? Hátranézek és meglátom Markot, ahogy engem néz. Úgy érzem nem jött össze a terv. A kezemet levezetem a homlokomról a szememre, hogy egy kicsit, de elrejtsem előlük, majd hátrálni kezdek. Nem jönnek utánam, amit nagyon furcsállok, de nem állok meg a hátrálással, addig megyek, míg neki nem ütközik a hátam valaminek...vagy valakinek?  Nem nézek hátra, inkább a szabad kezemmel kezdek tapogatózni a hátam mögött. Addig tapogatózok, míg meg nem érzek egy mellkast...neki mentem valakinek. Gyorsan előrébb lépkedek, majd megfordulok, hogy lássam ki az. Mikor meglátom a fekete fürtöket és az önelégült arcot, rám jön a frász. Mit keres itt Jungkook? Neki nem kellene itt lenni! 

-TaeTae, gyere szépen mennyünk vissza a terembe. - Felém lép párat, amire én inkább hátrébb lépegetek. Mi a szart akar tőlem? TaeTae? Nem engedtem meg neki, hogy becézgessen. 

-Inkább, ide akarsz jönni? - Meghallom Mark hangját a hátam mögül, amire gyorsan felé fordultam. Majdnem behátráltam a karjai közé. Lassan elvigyorodik az a féreg, amitől elfintorodok. 

-Gyere már. - A fekete türelmetlenül megragadja a szabad kezem, amivel nem az arcomat takarom és kihúz a mosdóból.

 Ha most lenne hangom és nem lennék néma, olyat ordítanék, hogy még a halottak is felkelnének a sírjaikból. A feketeség pont azt a csuklómat kapta el, amit tegnap apa úgy megrángatott, hogy szerintem meg is zúzódót. De ha még, csak fogná, nem pedig szorongatná lehet nem szarnám össze magam nem sokára. Próbálok lefékezni és kirántani a csuklómat az erős ujjai közül, de ezzel csak azt érem el, hogy jobban rászorít. Szinte már folynak a könnyeim, annyira fáj. Remélem nem akar végighúzni ezen a hosszú folyóson, egészen a teremig, mert én tényleg összeszarom magam. 

A léptei le lassulnak, így közelebb tudok menni hozzá, hogy enyhítsem a szorítását. Már nem szorít annyira, de még mindig fogja a csuklómat, ami már nem is érdekel annyira, csak ne rángasson tovább. A szabad kezemmel letörlöm a lefolyt könnyeimet, amiket most ennek a baromarcúnak köszönhetek. Bár...sokkal jobb ez a baromarcú, mint az a másik kettő. 

Ahogy haladunk a termünk felé, egyre több diák van a folyóson, ami nem lenne gond, csak hát így mind minket néz. Gondolom elég vicces látvány nyújt egy összevert fiú, akit éppen rángat egy menő srác a folyóson. Inkább lehajtom a fejem, hogy ne is lássák az arcomat, sőt még a szabad kezemmel is próbálom takargatni, hátha segít valamit a helyzeten. A földet nézve haladok tovább, addig míg neki nem ütközök a feketeség hátának. Miért kellett szó nélkül megállnia? Az orromra teszem a kezem, mert a változatosság kedvéért azt ütöttem most be a kemény hátába. Hátra néz rám, majd felém is fordul, amitől reflex szerűen hátrálnék, de ugye nem tudok, mert még mindig fogja a csuklom. Elveszem a kezem az orromtól és a másik karomra fogok, jelezve hogy jó lenne, ha most már elengedne. Lehet nem érti a célzást, mert rezdületlenül néz, ami már kezd idegesíteni. 

-Ocsmány. - Elhúzza a szája szélét, fintorogva, amitől már, majdnem megsértődök, de nem ad rá elég időt. Közel hajol az arcomhoz és közelebbről is megnézi a gyönyörű, kiállításra való monoklijaimat. Nem rejtem el előle, ha erre izgul akkor csak had nézze. - Ez nem Mark csinálta igaz? - Kicsit meglep a kérdése, de szerintem ezt ő is észrevette , mert egy fölényes vigyora húzza ajkait. Utálom ezt az önelégült képét. Nem válaszolok, mert nem is tudok, meg nem is akarok. 

Helyette tovább nézem őt mereven, egy pillanatra sem pislogva. Ő is tartja a szemkontaktust, ami nagyon idegesítő, de nem fordulok el. A nagy szemezés közben, újra megpróbálkozok kiszabadítani a fájócsuklómat, hátha nem figyel annyira és sikere járhatok. Ezzel a tervel hátra is rántom a könyökömet, de sajnos nem jön össze a tervem. Meglepődik a hirtelen jött rántásomtól, de még időben rászorított a vékonyka, duzzadt csuklómra. Abban a percben legszívesebben felsikítottam volna fájdalmamban, az ajkaim el is nyíltak egymástól, de hang nem jött ki belőle. Az arcom összerándult, míg a szemeimet szorosan összezártam. A kezemet a hirtelen jött fájdalom miatt a fájóhelyre kaptam, de mivel ott voltak az ujjai, így azokra fogtam. Enyhén begörnyedtem és előre hajoltam. Tévedtem, sokkal jobb volt Mark! Ö legalább, csak megvert utána pedig békén hagyott. Nem kínzott meg így! 

A körmeimet belemélyesztettem az ujjába, nem szándékosan, csak a fájdalom miatt. Hallottam, ahogy felszisszen és elkapja onnan a karmaimat, amitől egy kicsit megijedtem. Lehet feldühítettem...Félve rávezettem a barna íriszeimet és megláttam a mérges arcát, amitől görcsbe rándult a gyomrom és elkapott a pánik. Főleg mikor felemelte a kezét, na akkor úgy megijedtem, hogy újra össze kellett szorítanom a szemeimet. Azt hittem arcon üt, vagy gyomron, de ezek a testrészeim helyett a karomnál éreztem meg az ujjait, amik felrántották a búlóverem ujját. 

Meglepődésemben kipattannak a szemeim és meglátom, hogy a fájócsuklómat óvatosan fogva nézegeti. Jól meg van duzzadva és most már nem csak lilás színben pompázik, ha nem pirosban is. Nagyon jól kilehet venni az ujjai nyomát, amik arról árulkodnak, hogy jól megszorongatta azt a bőrfelületet. A keze lecsusszan a csuklómról a kezemre, gondolom, hogy jobban lássa. Most könnyedén kitudnám húzni a kezemet, de már nem merem. Mi van, ha tényleg feldühítem annyira, hogy végül megüt? Már nem merek kockáztatni. 

Párpercig még nézi, majd a tekintettét rám emeli és mélyen a szemeimbe néz. Pár másodpercig, nézzük egymást újra, de most megszakítom a szemkontaktust és inkább a cipőmet kezdem nézni. Mikor hagy már békén? Ezen gondolkodva meghallom a csengő hangját, amire ijedten kapom fel a fejem. Elkéstem! Jobban szétnézek és észreveszem, hogy rohadtul nincs már senki sem a folyóson rajtunk kívül. Lever a víz és elkap a rosszullét, ahogy meglátom, hogy még mindig messze vagyunk a kibebaszott termünktől. Visszanézek a feketére, aki értetlenül figyel engem. Gondolom nem érti, miért sápadtam le ilyen hirtelen. Ha a tanár beírja a késést és apa megtudja, én halott vagyok! Nem is kell öngyilkosnak lennem, csak elég lesz haza mennem és már nem is leszek az élők sorában. 

Nem gondolkodva, teljesen bepánikolva szorítom meg a fekete kezét és indulok el a terem felé.  Nem érzek semmi ellenállást, ezért elég gyorsan szedve a lábamat haladok előre a folyóson. Könyörgöm, csak ne legyen még bent a tanár. Befordulva az egyik sarkon haladok egyenesen a célhoz, amit el is érek, de az ajtónál megtorpanok. Mi van, ha már bent van? Mindenki engem fog nézni, míg a tanár leszid és beírja a késést. Továbbra is az ajtót nézem, a sebes ajkaimat harapdálva idegességemben. Jobban meg szorítóm  hátam mögötti feketeség kezét és a kilincs felé nyúlok, de ahogy megragadom újra lefagyok. A tanár már biztos bent van és beírta a hiányzást. A gondolatra bekönnyesednek a szemeim, míg a mellkasom szúrni kezd. Szerintem már rég féltem ennyire, mint most. 

Megérzek egy kezet a vállamon, majd azt, hogy félretol az útból, ami egy kicsit kizökkent a gondolataim közül. Elveszi a kilincsről a kezem és ő fog most rá, amit le is nyom és belép rajta engem maga után rángatva. Botladozva, de utána megyek és jobban megszorítom a kezét. Csodálkozok, hogy eddig nem mondott semmit és nem jajgatót, amiért szorongatom izomból a kezét. Szétnézek a teremben, de a tanár még nincs bent, amitől hatalmas kő szakad le a vállaimról. Megkönnyebbülve a mellkasomra teszem a kezem és némán kifújom a bent rekedt levegőt, amit eddig bent tartottam. Az osztálytársak mereven néznek minket, de jelen pillanatban nem is érdekelnek. Beértem időben és ez számít. Elengedem a fekete kezét, amit hagy és mindketten a helyünkre megyünk.  Elfoglalom a padom és gyorsan elpakolom a rajzaimat és a kint hagyott cuccaimat a táskámba. Remélem nem nézte meg őket senki sem...

-Taehyung. - A nevemre előre nézek és szembe  találom magam a feketével, aki egy kis mosolyt húz az ajkaira. - Holnap hozd el az esernyőmet. - A fejemhez kapok, mikor is eszembe juttassa az esernyőt. Még mindig nem hoztam vissza neki, sőt még mindig nem tudom hova tettem. - Ha nem hozod el, akkor átmegyek érte.  - Hatalmas szemekkel nézek rá, mert hirtelen nem ér el az agyamig az, amit mondott. Ha nem hozom el, akkor elfog érte jönni? Hazudik, nem is tudja hol lakom. - Látom a szemeiden, hogy nem hiszel nekem, de majd meglátod, ha egyszer csak beállítok nálad. -Újra elmosolyodik, de most úgymint egy kis ördög. Rájöttem, hogy nem kedvelem ezt a fiút. Bólintok egyet, válaszolva neki,majd elfordulok az ablak felé. Eleget láttam a mai nap, talán túl sokat is. Hallom, ahogy ö is előre fordul, majd az ajtónyitódást, ami azt jelzi megjött a tanárbácsi. Ez a nap is jó szar volt...de nem unatkoztam. 

Sziasztok köszönöm, hogy elolvastad. :)