Kiabálás, csattanás, majd egy halk sikoly. Ezek a hangok félelemmel töltik el az embereket, főleg reggel 6 órakor...de nekem ez az ébresztőm, ami azt jelzi, hogy ideje felkelnem és elmennem suliba, ha nem akarok szembenézni a részeg apámmal, aki épp anyámmal veszekszik a konyhában. Ahogy minden reggel felkellek és megágyazok, majd felöltözök és bemegyek a fürdőszobába, ahol rendbe teszem a hajam, megmosom az arcom és a fogaimat, ha ezzel kész vagyok vállamra dobom a  táskámat és lemegyek a nappaliba. 

Hallom ahogy anyukám sír, ahogy apám üvölt és tombol egyszerre, nem kímélve a tányérokat és a poharakat. Szeretnék bemenni anyához és megvigasztalni, de félek attól az állattól, aki az apámnak meri nevezni magát. 

Kijárati ajtóhoz megyek és felveszem a cipőmet, majd mikor kész vagyok elhagyom a házat, magam mögött hagyva egy kis időre ezt a pokoli helyet. Sétálva teszem meg a távolságot a suliig, hisz nem lakunk messze tőle, na meg még nagyon korán van, így van még egy csomó időm csöngetésig. A hosszabb úton sétálva fütyörészek magamban, ami miatt az emberek megbámulnak, de megértem őket. Ők nem hallják a hangom, csak én hallom, ők csak egy csücsörítő fiút látnak, sétálni a járdán. 

Sokan azt hiszik őrült vagyok, vagy egy fogyatékos, de egyik sem vagyok. Egyszerűen, csak nem beszélek, persze nem azért mert nem akarok, ha nem mert nem tudok. Régen beszéltem, még mikor kicsi voltam, de már nem megy, nem jön ki hang a torkomból és ezt az apámnak köszönhetem. Miatta némultam meg, miatta történt minden, miatta és anya miatt. Mert ők soha nem szeretek engem. Apa régen sokat bántott lelkileg, majd később fizikailag is...egy nap megragadta a torkom és fojtogatni kezdet. 

"Csak dögölj meg végre!"

Kiabálta, miközben a falhoz nyomot és jobban megszorította a torkom, persze én kapálóztam, próbáltam levegőt venni, de nem ment. Még csak 11 éves voltam. 

"Csak hallgass már el végre!." 

A szemei vérben forogtak, a nyála fröcsögőt, ahogy beszélt, a kezét pedig még erősebben megszorította a nyakam körül. Azt hittem meg halok...akkor rettegtem elsőnek attól, akit mindennél jobban szerettem. Elájultam, majd a kórházban ébredtem fel, ahol anyukámat láttam sírni az ágyam mellett. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki...hogy miért kért erre? Mert végig nézett mindent...végig nézte, ahogy egy pillanatra kiszáll belőlem a lélek. Nem haragszom rá, apára sem haragszok. Anya fél apától, apa pedig csak részeg volt...én pedig rosszkor voltam, rossz helyen. Ahogy kikerültem a kórházból és haza mentem, többet nem beszéltem, nem tudtam hangot kiadni, pedig próbálkoztam, én annyira próbálkoztam, de nem ment. Utána pedig már nem próbálkoztam többet, hisz apa örült, hogy végre elhallgattam, anya pedig megnyugodott, hogy nem tudom elmondani senkinek sem, hogy mi folyik otthon. Nem mintha bárkinek is elmondtam volna, de azt hiszem ez már nem számít, már semmi sem számít. 

A suliba beérve leveszem a cipőmet és kinyitom a kis cipős szekrényemet, hogy kivegyem a benti cipőmet, mert ebben a suliban megkövetelték a váltócipőt. Azt vehettél fel amit akartál,de a  cipő kötelező volt. Ahogy benyúlok a cipőmért, valami élés dolog megvágja az ujjamat, ezért kirántom a kezemet és gyorsan ránézek az égő ujjaimra. Látok egy kis vágás nyomót a mutatóujjamon, ami pillanatok alatt vérezni kezd. Előveszek egy papírzsepit a zsebemből, majd rácsavarom a sértet felületre, de csak azért, hogyne piszkoljam össze a véremmel a ruhám. Nem akarom, hogy anya és apa mérgesek legyenek rám, amiért összevéreztem a pólóm. Bele néztem a szekrénybe, majd óvatosan kihalásztam a sok penge közül a cipőmet, amiből gondosan kiszedegetem az éles tárgyakat, majd végre magamra kaptam őket. Betettem az utcai cipőmet a helyére és visszacsuktam a szekrényajtót, majd elindultam a termem felé, ami a földszinten van a folyosó végén.  Majdnem minden órám ott van, ezért már csukot szemel is odatalálnék. 

Beérek a terembe, ahol még senki sincs szinte, egy két embert kivételével. Még csak hét óra van, ezért nem csodálom, hogy szinte üres az iskola, csak a stréberek vannak bent ilyenkor, na meg persze én. Leghátra megyek a helyemre, ami az ablak mellett van, jó messze a többiektől. Szeretek itt ülni, mert így láthatom a kék eget, a sport pályát, ahol most is éppen edzés folyik. Én egy antiszociális, depresszióban szenvedő kukkoló vagyok, aki imádja figyelni az embereket, hallgatni őket. Lehet mégis őrült vagyok? Nem, inkább csak magányos...nincsenek barátaim, a szüleim nem foglalkoznak velem, a suliban többen is bántanak és gúnyolnak. Fogyatékosnak neveznek, amiért nem beszélek. Viccesnek tartják azt, hogy nem kiabálok mikor ütnek és nem árulkodok, hisz néma vagyok, ezért ha akarnék sem tudnék árulkodni. Kinek mondanám el? A szüleimnek?A nincstelen barátaimnak?  A tanáraimnak, akik azt sem tudják, hogy élek? Ha megölnének sem történne semmi...nem hiányoznék senkinek sem. 

Meghallom a becsöngött, ezért előre kapom a fejem, látom, hogy már majdnem mindenki itt van. Sokszor bambulok el, ezért nem lepődök meg, hogy ilyen gyorsan el jött a 8 óra. A tanár bejön és elkezdi a névsorolvasást, amiből persze engem kihagy, de a végén úgyis meglát és beír, szóval soha nem szoktam szólni érte. 

-Jeon Jungkook? 

Kérdezi a tanár, miközben olvassa fel a névsort, várva, hogy az említett megszólaljon, vagy felemelje a kezét, hogy itt van. Az előttem ülő fiúra nézek, aki alszik az asztalra döntve a fejét, amire elmosolyodok, majd visszanézek a tanárra, aki idegesen megindul az alvó fiúhoz és egy nagy lendülettel rácsap az asztalára. A fekete hajú rögtön felriad és a tanárra néz, aki nem túl kedvesen méregeti a feketét. Hát igen ez itt Jeon Jungkook...a legmenőbb fiú az osztályban, vagy a suliban? Nem vagyok benne biztos, annyira nem szoktam őt figyelni, mert annyira nem érdekel. A tanár leszidja, de ahogy látom őt nem nagyon érdekli a dolog, mert csak unott arckifejezéssel bámulja, miközben ásít. 

Hát igen az ilyen emberekből lesznek a legmenőbbek, míg a hozzám hasonlókból a selejtek. Nem érzem igazságosnak a dolgot, de mi igazságos ebben az elbaszott világban? Pontosan...semmi. Visszafordulok az ablakhoz és inkább folytatom a felhők számolgatását, mert még az is izgalmasabb, mit a tanárt hallgatni, ahogy annak az agyhalottnak magyaráz a jó modorról. 

Az óra gyorsan eltelik, míg az ablakon bámulok kifelé, jó azért odafigyeltem az órára is, de ezeket én már tanultam. Otthon nincs jobb dolgom, ezért inkább megtanulom azokat, amiket még nem vettünk, hogy utána itt unatkozzak a suliban. Ördögi körforgás. Páran elhagyják a termet, hogy a barátaikkal töltsék a szünetet, vagy csak pisilni szaladnak el. Nincs barátom, pisilni meg nem kell, szóval én bent töltöm a szünetek nagy részét, azzal hogy bámulom a focipályán játszó fiúkat, lányokat, vagy az előttem lévő horkoló fiút hallgatom. Az életem tele van izgalommal. 

Léptek szakítsák meg a megszokott rutinomat, amik közelednek felém, de már oda se kell néznem, hogy tudjam kik azok. Megállnak mellettem, de nem nézek oda, továbbra is bámulok kifelé. Hallom, ahogy az egyik helyet foglal a mellettem lévő széken, míg a másik felül az asztalomra. A fejem lüktet a mellkasom pedig megfájdul, miért nem tudnak békén hagyni? Megérzem a mellettem ülő kezét az enyémen, amire összerándul az egész testem a gyomrommal együtt. Idegesen nyelek egyet és lassan odafordulok a két fiúhoz, akik vérfagyasztóan ijesztően vigyorognak rám, amire újból nyelnem kell. 

-Mi a baj? Sápadtnak tűnsz. - Megszólal Mark, aki még mindig a kezemet szorongassa. Ő a világ leggonoszabb emberre, mindig piszkál, pedig én nem ártottam neki. Mondhassuk azt is, hogy még hozzá sem szóltam, amiért talán megutálhatna. Mégis valamiért gyűlöl engem. 

-Hiányoztunk neki. - Mondja az idióta haverja, még mindig az asztalomon tehénkedik a szaros seggével. Nem tudom mi a neve, de mindig Mark seggében van, lehet egyszer ő szarta ki, csak valahogy megtanult járni.  Mark odahajol a fülemhez és belesuttog. 

-Órák után találkozunk a suli mögött. - Súgja mézes mázos hangon, megnyalva mondata végén a fülem, amitől kiráz a hideg, de nem merek elhajolni...túlságosan is gyáva vagyok. - Ne késs különben megbánod. - Megszorítja a kezem, amire fájdalmasan összezárom szemem és egy "Áu" féleséget tátogok. Hevesen bólogatok, csakhogy engedje el a kezem, amit meg is tesz, még utoljára összeborzolja a hajam és elhagyja a termet a hülye haverjával, aki követi őt akár egy pincsi. 

Sajgó kezemre teszem a másikat, hogy egy kis nyomogattassál, simogatással enyhítsem a benne lévő fájdalmat. Úgy megszorította, hogy azt hittem elfogja törni, de szerencsére hamar leléptek, bár nem tudom, miért akar velem találkozni a suli mögött. Lehet megakar verni? Sok helyen agyonverhetne, hisz a kutyát sem érdekli, hogy én a földön fekve szenvedek, szóval nem értem, miért akar eldugott helyre menni. Nagyon rosszat sejtek. 

-Miért hagytad magad? 

Feleszmélve a gondolataimból, előre nézek, ahol a fekete ül velem szembe, engem figyelve. Szerintem ez az első alkalom, hogy hozzám szólt, vagy hogy egyáltalán rám nézett! Még a végén kiderül, hogy nem vagyok láthatatlan? A szemeibe nézek, majdcsak egyszerűen megvonom a vállaimat. Semmi köze hozzá. 

-Mazochista vagy? -Meglepődve egy kicsit előre dőlök, mint aki nem hallotta tisztán az előbbit. - Mondom Mazochista vagy? - Kérdezi újra, amitől az állam leesik a szemeim, pedig már lassan kigurulnak a helyükről. Hevesen megrázom a fejem, még a kezeimet is felemelem védekezés képen. -Akkor? 

Hátra dőlök a székembe és elgondolkodva ránézek a feketére, aki kíváncsian néz továbbra is. Nem tudom, hogy kéne elmagyarázni egy agyhalott népszerű fiúnak, hogy sajnos vannak olyan emberek amilyen én is vagyok, akiket bántanak és molesztálnak a suliban. Azt, hogy nem mindenkinek nyalják körbe a seggét az osztályban, úgymint neki. Gondolkodok, de végül arra jutok, hogy nem magyarázkodok egy debilnek az életdolgairól, mert úgysem értené meg. Na meg, amúgy sem tudnám neki elmutogatni, írni meg utálok, ha meg tátogok, akkor fogyatékosnak néz, ezért inkább hagyom a francba és visszafordulok az ablakhoz, reménykedve hátha békén hagy. Érzem a tekintetét magamon, amire próbálok nem odafigyelni, de mikor már lassan 5 perce néz, kezdek ideges lenni. Miért néz? Eddig soha nem nézet rám, akkor most miért néz? Mikor már azon vagyok, hogy visszafordulok hozzá, meghallom ahogy sóhajt egyet és visszafordul a padjához, amire én is elejtek egy néma sóhajt. 

Az utolsó órának is vége, aminek a többiek biztos örülnek, de én nem. Nem akarok még haza menni, nem akarok találkozni Markkal...nem akarok megsérülni. Lassan összeszedem a cuccaimat és előre nézek a feketére, csakúgy megszokásból. Látom, hogy ő is lassan összeszedi a cuccait, majd le is lép köszönés nélkül. Nem mintha szükségem lenne rá, csak ha már ma ennyit szemeztünk, azért annyit elvártam, hogy elköszönjön tőlem. Túl sokat akarok? Én is elhagyom a termet és elindulok a megbeszélt helyre, vagyis a suli mögé. 

Nem szívesen megyek oda, de ha nem teszem, akkor félek rosszabbat tesz velem, amit most eltervezett.Kilépve a suliból észreveszem, hogy szakad az eső. Ez nem az én napom. Bátortalanul lépkedek a megbeszélt helyre, ahol rögtön megpillantom őt és a haverját, amitől görcsbe rándul a gyomrom és egy kisebb pánikroham megy át rajtam. Odamegyek eléjük amire, csak egy hatalmas vigyor jelenik meg az arcukon, amitől még jobban elkap a pánik. Megragadja a karomat és neki lök a falnak, majd oda is szorítja mindkét kezemet a fejem mellé, szorosan ott tartva testével az enyémet.  

-Félsz? - Kérdezi Mark jobban meg szorítva a csuklom, amire szétnyílnak az ajkaim egy fájdalmas nyögésre, de hang nem jön ki belőle. Szeretnék kiabálni, sikítani,hangosan ordítani és káromkodni, de sajnos nem tudok. 

Elengedi az egyik csuklómat és a hajamba kapva térdre kényszerít, amit a fájdalom miatt, ami a fejbőrömet éri, megteszem. A kezemet az övére teszem, hogy legalább egy kicsit enyhítsek a fájdalmon, bár többet érnék, ha könyörögnék neki, hogy inkább a torkomat szorítsa ennyire, ne pedig a hajamat. 

-Remélem tudod miért kapod ezt. - Összeszorítom az ajkaimat, majd nagy nehezen kinyitom a szemeimet és ránézek, meglátva az önelégült pofáját. -Nem tudod igaz? Hát azért, mert reggel szétcseszted az ajándékomat, amit neked csináltam. -Morogja idegesen megráncigálva fogságba ejtet tincseimet, amitől legszívesebben felkiáltanék fájdalmamban, de nem megy. 

Egyszer, csak elengedi a hajam, de mire megörülnék, arcon üt, majd durván gyomron rúg, amitől hanyatt esek a sáros földön. Köhögve kapok a gyomromhoz, miközben a hányinger kerülget. Időm sincs feldolgozni az előbbért fájdalmat, mert jön a következő, ami most bordán talál. A hatalmas rúgás miatt pördülök párat, majd az oldalamon megállok, próbálok koncentrálni, hogyne hányjam össze magam, de nagyon nehezen megy. Forog velem a világ, a fülem sípol, az egész testem zsibog és lüktet. 

"Csak ölj már meg! "

Kiáltom némán, hangtalanul, csak az ajkaimat mozgatva, birkózva a könnyeimmel. Nem akarok sírni előtte, de nem bírom tovább...túlságosan is fáj. Újra meglendíti a lábát, amire félve lehunyom a szemeimet és várom a fájdalmat, de valamiért nem érkezik meg. Remegve kinyitom a szemeimet és látom, hogy néznek valamit, majd Markhoz rohan a haverja és karjára fogva elhúzza tőlem. Valamiről beszélnek, de nem értem miről, túlságosan sípol a fülem...beszélnek még, majd gyorsan elsprintelnek, engem egyedül hagyva a sárban. 

Nehezen felülök az oldalamat fogva, ami pokolian fáj. A könnyeimet amiket eddig nem hagytam lefolyni, most utat törnek maguknak, megtisztítva egy csíkban a sáros arcomat. Próbálom megtörölni a kezeimmel, de azok is olyan piszkosak, hogy csak jobban szétkenem a sarat képemen, amitől jobban sírni kezdek. Nem értem, miért velem történik mindez, hisz én nem ártottam senkinek, soha nem bántottam senkit, akkor miért én vagyok az akinek szenvednie kell? Isten ennyire utálna engem? Előző életemben tettem olyat, ami miatt ezt érdemlem? 

Miért én? Miért nem valaki más? 

Felemelem a fejem és az égre nézek. Az ajkaimat egy néma kiáltás hagyja el, majd egy sikoly, amit az emberek nem hallanak, de én mindent hallok. A fejem szétszakad a bennem tomboló káosz miatt, a fájdalmas kiáltások miatt, amiket csak én hallok. Beleütök a saras földbe, csakhogy hangot adjak a fájdalmamnak, hogy más is tudja mennyire is szenvedek belül. Az arcomat a kezeimbe temetem és halkan sírok tovább. Miért nem szeret senki? Miért utálnak a szüleim? Miért születtem meg? Miért nem haltam meg, mikor még csak 11 éves voltam? 

Miért nem öltél meg apa? 

Elveszem a kezeimet az arcomtól és magam mellé ejtem őket, bele a sárba. Magam elé nézve érzem milyen üresség tátong a szívemben és lelkemben. Nem akarok tovább élni, hisz értelme nincs a létezésemnek, soha nem volt és soha nem is lesz...miért is várnék tovább? Senki sem sírna, vagy könyörögne azért, hogy vele maradjak, mert csak egy kis senki vagyok, egy selejt. Egy olyan ember, aki után senki sem sírna. 

-Meddig akarsz ott ülni? 

Megláttok magam előtt két lábat, amire lassan felnézek és meglátom az osztálytársamat, Jeon Jungkookot. A szemei unottan csillognak, ahogy rám néz, az arcáról nem tudok semmi féle érzelmet leolvasni. Egy esernyőt tart a kezében, amit maga fölé tart, de a fekete haja így is valahogy vizes lett. Újra megtörlöm a piszkos kezemmel az arcomat, eltüntetve a sírásra utaló jeleket és lassan megpróbálók lábra állni, de többször is visszaesek a sárba. Úgy érzem magam mint egy disznó, aki a sárban dagonyázik, de valamiért ez most nem érdekel. Még az sem érdekel, hogy a feketeség végignézi a bénázásomat, valamiért most semmi nem tud érdekelni. Teljesen darabokra hullottam. 

-Hogy lehetsz ilyen béna? 

Hallom meg a szigorú hanglejtését, amire ijedten összerezzenek és rákapom a barna könnyektől nedves íriszeimet. Nem élném túl, ha mérgében ő is rúgna belém párat, akkor már biztos itt halnék meg a fájdalomtól. Az oldalam és a gyomrom így is úgy fáj, hogy legszívesebben újra sírva tudnék fakadni. A kezét meg mozdítsa, amitől egy néma sikoly hagyja el az ajkaimat, míg a karomat a fejem fölé teszem védekezés képen. Megérzem a kezét a csuklómon, amitől ijedten próbálom elrántani azt, de ő sokkal erősebb nálam, így egy hatalmas lendülettel lábra állít. Időm sincs feldolgozni, hogy mi történik, mert már a karjaiban vagyok, mert hát időközben a lendület miatt neki estem,ő pedig megtartott. 

-Reménytelen vagy. 

Sóhajt egy aprót és óvatosan eltol magától, majd a kezembe adja az esernyőjét. Zavarodottan nézek rá, majd az esernyőre, mert nem értem, miért adta nekem ezt oda. Én már úgy is vizes és piszkos vagyok...de ahogy látom miattam ő is saras lett. 

Gondolkodás nélkül elkezdem mozgatni az ajkaimat, hogy megkérdezem tőle,honnan került ide, de mikor rájövök mit is csinálok a szám elé kapom a kezem. Látom, hogy nem érti a helyzetet, ami miatt elszégyellem magam, ezért csak gyorsan meghajolok, ezzel elköszönve tőle, majd elsiettek onnan. Hatalmas léptekkel hagyom el az iskola területét, magam mellett lógatva az esernyőt, amit futás közben összezártam. 

Nem tudom, hogy került oda vagy, hogy miért segített nekem. Nem beszélt eddig hozzám soha, még csak rám sem nézett és persze engem sem érdekelt ő annyira. Csak egy menő srác a suliban, akinek körbenyalják a seggét, akinek csomó barátja van, mindig ezt gondoltam róla, de lehet tévedtem? Mégsem akkora debil, mint amilyenek hittem? Vagy csak megsajnált egy nyomorékot...

Remélem tetszett nektek az új könyvem első része. ^^ Elég rég érlelődőt már bennem és most úgy gondoltam nektek is meg mutatom. Írjátok meg a véleményeteket, hogy kezdjek bele vagy inkább ne.