Taehyung pov.

Lassan ülök fel az ágyban, óvatosan leszedve magamról a másik karjait, nehogy felébresszem. Már nagyon későre járhat, mivel az ablakon semmilyen fény nem szűrődik be, szobában a sötétség honol. Vak sötét miatt lassú mozdulattokkal mászok ki az ágyból, míg tekintetem a mellettem elhelyezkedőre esik, aki tudatlanul alussza édes álmait. 

Arcomra mosoly kúszik és elégedetten lépek az íróasztalához, ahol felkapcsolom az éjjeli lámpát, aminek a fénye nem túl nagy, de nekem épp elég ahhoz, hogy leírhassam búcsú üzenetem. Le is ülök az asztalhoz és kezembe veszek egy tollat, papírt, összeszedve gondolataimat írni is kezdek rá, megfogalmazva minden érzésemet benne. Elég kusza gondolatok járnak fejemben, de ami a szívemen van azt leírom neki, hadd tudja milyen boldoggá is tett engem ebben a párnapban. 

Soha senki se segített nekem, mindenki levegőnek nézett, átgázolt rajtam, ő mégis képes volt mellém állni, kedvemért hazudni és ezért nagyon hálás vagyok. Nélküle nem tartanék sehol sem, már nem is élnék, így az a legkevesebb, hogy megköszönöm neki. 

Ma reggel elmentünk a rendőrségre és vallomást tettünk, vagyis csak ő. Én továbbra is a kuka srácot játszottam, az elesett idiótát, ahogyan azt ők szerették volna. A rendőrök a szomszédjaimat is megkérdezték az esetről és szerencsére mindegyik elmondta, milyen ember is volt az én apám. Jó eséllyel anyát szabadon fogják engedni, én pedig mindent megfogok úszni. A tárgyalások nem sokára elkezdődnek, de nem akarok továbbra is Jungkook terhére lenni, így úgy döntöttem elmegyek. 

A rendőrök megengedték, hogy otthon megvárjam anyát, de Jungkook ragaszkodott ahhoz, hogy mellette maradjak a végéig. Nagyon kedves volt tőle, nagyon jólesett, de nincs keresni valóm itt. Mark gyűlöl engem és legszívesebben kinyírna a szemeivel, ahogyan én is őt, kivéve, hogy én a két kezemmel ölném meg. Jungkook apja se nagyon örül annak, hogy itt vagyok, amit meg is értek, hisz egy teher vagyok számukra. Mindenkinek jobb lesz, ha elmegyek, ahogyan nekem is, mert ha továbbra is maradok én kinyírom Markot. Ott fogom folytatni ahol elkezdtem, annyi különbséggel, hogy ezúttal senki nem fog róla leszedni, míg levegőt kap.

Megírva a levelet ellépek az asztaltól, miközben lekapcsolom a lámpát. Továbbra is mosolyogva nézek végig feketeségen, majd lépek ki az ajtón, végleg elhagyva szobáját, amiben oly sok mindent csináltunk ketten. Undorítónak érzem magam, de legalább meghálálhattam neki valamivel a segítségét, leróttam a tartozásom. 

Lemegyek a lépcsőn és egyenesen a kijárat felé haladok, ahol megállva felveszek egy tetszetős cipőt, ami jó is a lábamra. Emiatt megint elkap egy rossz érzés, mintha meglopnám őket, pedig ez nem igaz, én csak haza akarok valahogyan jutni. Soha nem hittem volna, hogy ennyire hiányozhat, majd a házunk...

-Hé. - Összerezzenek, ahogyan meghallom a hátam mögül ismerős hangot, de mikor eljut az agyamig a tulajdonosa elkap a méreg. -Mit csinálsz?! - Hallom ahogyan léptei egyre hangosabban szólnak, miközben megközelít, ezért felé fordulva ránézek. 

Mark látványától úgy érzem feltudnék robbanni. Annyi fájdalmat okozott már nekem, annyi kint, hogy legszívesebben kamatostul adnám neki vissza. Hanem lenne Jungkook testvére, már a halottasházban lenne az apám mellett. 

-Kérdeztem valamit, Kim. - Közelebb jön, de nem tud megijeszteni, többé már nem. -Gyere ide! - Parancsol rám, miközben maga elé mutat, akár egy kutyának szokás. 

-Elmegyek. - Válaszolok halkan, visszafogva hangomat, mivel nem akarom felverni az egész házat. 

-Nem mész sehova sem, míg meg nem kapod azt, amit érdemelsz. - Sziszegi fogai közül, vicsorogva rám, amire elmosolyodok és visszafordulok az ajtóhoz, annak kilincsére fonva hússzú ujjaimat. -Hallod! - Érzem ahogyan megragadja  karom, hogy visszatartson. 

-Engedj. - Nézek rá és kirántom a karom erős ujjai közül, majd lendületből arcon ütöm, amire megtántorodik és hátrébb lép. -Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek. 

Mérges szemekkel méreget, amitől muszáj vagyok halkan felkuncogni, hisz annyira erősnek mutatja magát, közben pedig látom mennyire is fél tőlem. A szája nagy, de a tettei mit sem érnek. 

Nem nézve rá többet elhagyom a házat, csöndben csukva be magam mögött az ajtót. Zsebembe süllyesztve kezeimet lépek a járdára, míg tekintettem a csillagos égre esik. Még sosem láttam ennyire gyönyörűnek az eget, pedig folyton azt néztem. Úgy érzem a világ megváltozott körülöttem, vagy talán én voltam az, aki megváltozott? 

A csöndes éjszakában, csak lépteim hangja hallatszódnak, ahogyan a kihalt utcán haladok úti célom felé. A szívem minden lépésnél egyre nagyobbat dobban, csomót érzek torkomba, de nem lassítok, ugyan azzal a lusta léptekkel haladok egyenesen. Félek, nagyon félek, hisz olyan hosszú ideje nem voltam otthon. Mióta apa meghalt, azóta nem merészkedtem a környékre se, mivel nem akartam szembe nézni a tényekkel. A tettem súlyosságával.  Persze ez nem azt jelenti, hogy bűntudatom lenne, mert egyáltalán nincsen, ami az elején idegesített, de már teljesen hozzá szoktam,ahhoz, hogy nem érzek semmit. 

Megállva a járda közepén apró házunkra pillantok, ami mintha semmit sem változott volna. Még mindig sötét és kietlen, amitől ugyan az a borzongás önt el, mint minden egyes alkalommal, mikor hazaérkeztem. Lehunyom szemeimet, míg szívverésemet próbálom lelassítani, de az össze-vissza dobban börtönében, mintha kiakarna szakadni a helyéről, csakhogy ne keljen bemennie oda.  Azt hittem könnyebb lesz. 

Pár mély levegő után belépek a házba, ahol a villanyhoz nyúlva felkapcsolom, megvilágítva a kietlen helyiséget. Végignézve a nappalin nem látom azokat a vérfoltokat, amik még belőlem származtak, így gondolom kitakarítottak. A konyhába menve is tisztaság fogad, mégis fojtogat a félelem.  Az emlékek megrohamoznak és újra magam előtt látom az egészet, mintha még mindig itt feküdne előttem az apám vérbe fagyot teste. Tisztán látom anyát is, ahogyan rémülten néz engem, miközben könnyei az arcát ékesítik. 

Összeszorítom szemeim és egészen a szobámba rohanok, ott magamra zárva az ajtót és elbújok a takaró alatt. Nem volt jó ötlet még idejönnöm, nem kellett volna ezt tennem. Jungkook mellett kellett volna maradnom, a biztonságot okozó karjai között, amik jelen pillanatban borzasztóan hiányozni kezdtek. De hiába gondolom ezt, nem tudtam volna több időt ott tölteni, ahol annyian gyűlölnek.

Takarom alatt előveszem telefonomat, míg könnyeimet visszanyelve nézem, ahogyan kezeim között zenél. Jungkook nevét írja ki, amitől jobban elkap a sírás. A készüléket kihangosítva magam mellé teszem, ajkaimra tapasztva kezemet, visszafogva hangom. 

-Taehyung! Hol vagy? - A hangját hallva még jobban szorítani kezd a mellkasom, könnyeim pedig úgy záporoznak, mintha muszáj lenne. -Mond el, hogy hol vagy! - Kétségbeesettnek tűnik, amitől lelkiismeret furdalásom lesz, de nem tudok megszólalni. -Taehyung! - Hiába szólongat egyszerűen nem jön semmi a számra, mintha újra megnémultam volna, úgy tátogok magam elé. 

Látni akarom, de nem akarom, hogy idejöjjön ebbe a házba, ahol annyi vér folyt. Még a végén bepiszkolnám őt azzal, hogy ide engedem. Szipogva kinyomom a telefont és mellkasomhoz szorítom, míg szemeimet lehunyom, hátha elkap az édes álom, hogy kiszakítson a szörnyű valóságból. 

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor aludhattam el, de arra leszek figyelmes, hogy valaki ráfeküdt a csengőre. Leszedem a fejemről meleg takarót és végigvezetem a szobámon szemeimet, de még mindig sötét van. Kimászok az ágyamból és elfordítom a zárat az ajtón, majd lassan kilépek rajta. A nappaliban égve hagytam a villanyt, így gond nélkül eljutok az ajtóig, de ott megállva habozni kezdek. Sosem voltam még egyedül itthon, sőt megvolt tiltva, hogy ajtót nyithassak, ezért félek. 

-Tudom, hogy itt vagy, ezért nyisd ki azt a rohadt ajtót! 

Jungkook ordibálását hallva, gondolkodás nélkül nyitom ki az ajtót, de ahogyan ezt megteszem, megérzem testét nekem csapódni. Izmos karjai derekam köré csavarodnak, míg arca nyakamba fúródik. Az ismerős testet érezve, elmosolyodok és átkarolom őt, vállara ejtve fejemet. 

-Miért mentél el? - Elhajolva tőlem két kezét arcomra teszi és aggódva szemeimbe fúrja sajátjait.  

-Nem akartam ottmaradni. - Rázom meg fejem, míg könnyeim újra égetni kezdik szemeimet. - De itt sem akarok lenni...nélküled. - Leakarom hajtani fejem, de ő nem engedi, kényszerít, hogy a szemeibe nézek.  

-Veled maradok. - Arcára egy halvány mosoly kerül, majd újra átkarol biztonságot nyújtó karjaival. - Maradjunk együtt. - Suttogja édesen, amire én is elmosolyodok. -Azt hiszem...szeretlek téged, Taehyung. - Félénk hangját hallva elakarók húzódni tőle, hogy láthassam arcát, de erősen magához szorít. 

Feladva a küzdelmet vele hagyom, hogy továbbra is ölelgessen. Arcomról levakarhatatlan mosoly ragyog, míg szívem hatalmasakat dobban, csak most nem a félelem miatt. Tehát ilyen érzés szeretve lenni. Mikor nem gyűlöletből érintenek, hanem szerelemből. Azt hittem soha nem fogom megtapasztalni ezt az érzést, megérteni a jelentését, de tévedtem. 

-Köszönöm, Jungkook.

Köszönöm, hogy megtapasztalhattam ezt az érzés, átélhettem és megtanulhattam, milyen szeretni valakit, aki viszont szeret. Mindent köszönök.

Köszönöm, hogy elolvastad. :)