Taehyung pov.

Takaró huzatát piszkálva ujjaimmal nézek magam előtt lévő kis éjjeliszekrényre. Fából készült kis szekrény, ami olyan drágának tűnik, hogy ránézni is alig merek, hozzá érni pedig végkép nem. Tegnap Jungkook elhozott magához, a hatalmas villájába, amitől még az állam is leesett.  Nem tudtam, hogy ilyen gazdag, hisz sosem járt olyan márkás ruhákban. Sosem említette senkinek sem a suliban...mondjuk nem is beszél ott senkivel sem. Hiába népszerű sosem láttam körülvéve emberekkel, mindig egyedül ült az asztalánál és csendben elszórakoztatta magát. Általában zenét hallgatott, vagy aludt...bár láttam odakint is labdázni a többiekkel. Lehet mégis vannak barátai? Kezdem bánni, hogy őt soha nem figyeltem meg. Ő az egyetlen normális embernek mondható személy, aki még soha nem bántott, mondott rólam semmi rosszat, mégse törődtem vele. 

Gondolataimból pár kopogás szakít ki, ami az ajtó irányából jön. Nem nézek oda, válaszolni meg amúgy se tudnék, de szerintem ezt nem várja el tőlem az ajtóban várakozó, mivel hallom ahogy kinyílik a nyílászáró. Halkan lépeget oda mellém, egy tálcát téve az éjjeli szekrényre, amin van minden jónak mondható ennivaló. Jól néz ki, de semmi étvágyam, se pedig lélek energiám belőle fogyasztani. Fáradt vagyok, nem fizikailag, ha nem lelkileg.

A tegnap esti történéseket nem tudom feldolgozni épp ésszel, egyszerűen annyira gyorsan történt minden, hogy még mindig nem tudom elhinni, mit is tettem. Megöltem az apámat...a saját két kezemmel tettem ezt, amit akkor még annyira élveztem. Hogy tehetettem? Ha behunyom szemeimet még mindig látom apám arcát, ahogyan kiszáll belőle a lélek. Az arca hogyan is változik egy pillanat alatt sápadttá, majd élettelené. Majd beugrik anyám tekintette, ami tele van megvetéssel, mintha nem is engem nézett volna, ha nem egy szörnyeteget. 

-Enned kéne egy kicsit Tae. - Jungkook hangja halk és nagyon gyengéd, ami elég fura számomra. Még soha nem beszélt velem így senki sem, ezért szokatlan nekem, mondhatni idegen. Nyelve egy nagyot ránézek, meglátva aggódó arckifejezését. Nem kéne így néznie rám, hisz én egy gyilkos vagyok, nem pedig  az áldozat. - Nem tudom mi történt tegnap este, miért voltál tiszta vér, de jelen pillanatban nem is érdekel. Ha úgy érzed elakarod mondani, akkor, majd megteszed, nem erőltetem, de egyél. 

Kezével végigsimít arcom vonalán, letörölve onnan kosza könnyeimet, amik akaratlanul is kibuggyantak pilláim közül, hogy végig nyalhassák arcom bőrét. Nem szeretnék gyengének tűnni előtte, de olyan erős fájdalmat érzek szívemben, hogy nem tudom tartani magam. Egyszerűen, csak sírni akarok egész nap, addig míg könnyeim el nem fogynak és helyettük már nem marad semmi sem, csak a bennem tomboló szorító fájdalom, ami szép lassan megemészti szívem. 

Ezt akarom mégis annyira jólesnek gyenge érintései, közelsége, hogy úgy érzem beleörülök ebbe az egészbe. Félek a tettem utáni következményeitől, aggódok anya miatt, rettegek az egyedül léttől. Kétségbeesetten tartozni akarok valakihez, aki megnyugtat és elhiteti velem, hogy nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, mert ez csak egy álom, amiből nem sokára felébredek. Apa odalent lesz és iszogat, míg anyukám a konyhában készíti az ebédet. Ez csak egy szörnyű álom lehet...hisz nem ölhettem meg az apámat! Nem lehetek gyilkos igaz?! Könyörgöm valaki mondja, hogy ez nem igaz. 

Könnyeim felfedező útra indulnak arcomon, mindenhol benedvesítve az ottani bőrt, míg ajkaim remegni kezdenek a visszafojtott sírás miatt, amitől már torkom is fáj. Jobban összehúzom magam, míg az egész testem remeg a sírás elő hullámai miatt. Jungkook sóhajt egyet, ahogyan kezét elveszi arcomtól és inkább hajamba fúrja ujjait, simogatva fejbőröm. Kellemes érzéstől erőt veszek magamon és felülök az ágyban, ami nagyon nehezen sikerül, csak. Az ágy mágnesként vonz magához. Kisírt szemeimet Jungkookra emelem, aki alsó ajkát fogai közé véve harapdálja, tehetetlenül figyelve engem. Karjaimat magam mellől felemelve nyaka köré tekerem, közelebb húzva magamhoz, hátha enyhíthettem ezzel fájdalmamat. Fejemet vállára ejtem, odahullajtva tovább azokat a fránya könnyeket, amik nem akarnak elfogyni, sőt még több és több szabadul ki, amitől már látni se látok rendesen. Karjaival ő is átkarolja derekamat, míg arcát enyémnek nyomja, ami meglep. Muszáj vagyok felemeli a fejem, hogy a szemeibe nézhessek. Arcán egy kis mosolyt látok, amit nem is tudok hova tenni, ezért értetlenül nézem tovább, de ő nem törődik értetlenné vált arckifejezésemmel, inkább egyik kezét tarkómra teszi. Közelsége miatt pillanatok alatt zavarba jövök és érzem, ahogyan égni kezd az arcom, de hogyne égne, mikor ilyen leheletnyi távolsággal van tőlem. Elszeretnék hajolni, mert tényleg nagyon zavarba ejtő a dolog, de fogja a tarkómat, így nem megy. Eltudnám lökni magamtól, de a kezeim nem akarnak mozdulni, sőt még jobban átkarolják nyakát, mintha saját életre keltek volna és megakarnák szakítani azt a kis távolságot is  tőle. A gondolattól, csak még jobban vörösödni kezdek és már a szívem is megszokottól hevesebben kezd dobogni. Nem értem, miért reagál rá így a testem, de kezd megijeszteni ez az egész. 

-Már nem is sírsz. - Mosolya kiszélesedik, ezzel együtt el is enged a fogságából, amire fellélegzek és elengedem én is. - Egyél, majd később visszajövök az edényekért. - Felállva mellőlem elindul az ajtó felé, amit csalódottan nézek végig. Elhagyja a szobát, egyedül hagyva a szörnyű gondolataimmal együtt, amik megemésztik a szívem. 

A tálcához fordulok és hiába nem vagyok éhes, mégis elkezdek enni, ahogyan azt ő kérte. Nehezen nyelem le a falatokat, amik nagyon finomak, de most egyáltalán nem esnek olyan jól, mint ahogy kellene. Félig meddig azért megeszem őket, de mikor nyúlnék valami folyadék után, amivel lemoshatom ízelőbimbóimról az ételt, sehol sem találom.Elfelejtet volna hozni inni? 

Mivel nagyon szomjas vagyok, ezért erőt veszek magamon és felkelek az ágyból, hogy megkereshessem a konyhát. Kilépve a szobából rajtam lévő melegítő nadrághoz nyúlok és feljebb húzom magamon. Tegnap este Jungkook kölcsönadott pár ruhát, amik elég nagyok lettek rám, ezért is akar a nadrág minden lépésnél lecsúszni a csontos csípőmről. A hosszú, gyönyörű folyóson végig menve a falon lévő képeket nézem, amiken Jungkook is szereppel, bár elég kevésszer. Ahogyan nézem a faliképeket, valamin megakad a tekintettem, ezért megállva megnézem közelebbről is, hátha káprázik a szemem. Az most komolyan Mark a képen? Mi a fene..?  Mark és Jungkook testvérek? De hát nem is hasonlítanak. Felkelve a kezdeti sokkból inkább tovább megyek a lépcsőkig, ahol le is megyek. A hatalmas nappaliba érve tátott szájjal nézek körül, hisz ez a hely hihetetlen, tényleg olyan mint egy kastély. Minden gyönyörű és mintha aranyból, ezüstből épült volna az egész. Szabad egyáltalán ráléptem erre a szőnyegre? Ámulva forgok ide-oda jól megnézve mindent, mintha egy múzeumba lennék, amik csak nézni szabad, érinteni már nem. 

-Ki az? - Ámulatomból egy mély férfihang ébreszt fel, amire oda is kapom a fejem. Egy idősebb férfi áll velem szembe, aki egy méregdrága öltönyben van. Az arca egy kicsit emlékeztet Jungkook-éra így gondolom ő az apja. - Kérdeztem valamit! - Mély orgánumával bíró férfi mérgesen összevonja személdögét és közelebb jön hozzám, amire én hátrálok egyet.  Fenyegető testtartásától és mogorva arcától megijedek. Nem tudom mit kéne tennem, hogyan adjam tudatára, hogy nem betörő vagyok, ha nem a fia ismerőse. Nem merem még azt mondani, hogy barátja, mivel nem vagyunk azok. - Süket vagy?! Hogyan jöttél be? - Rám kiabál, amitől csak jobban megrémülök és elkezdem mozgatni az ajkaimat, mint egy őrült, hátha egy csoda folytán előjön a rég nem hallott hangom, de sajnos ez nem következik be. 

A férfi megelégelve az egészet megszakítsa a kis távolságot és elkapja a karomat. Remélem nem fogja hívni a rendőröket, amiért betörtem, mert akkor hatalmas bajba kerülök. Már így is biztos, hogy keresnek már az apám megölése miatt. Nem akarok börtönbe kerülni, inkább meghalok, minthogy odakerüljek. Tehetetlenül mozgatom tovább az ajkaimat, bár tudom ezzel nem érek el semmit, de kétségbeesésemben nem tudom mit kéne kezdenem, hogyan mászhatnék ki ebből. 

-Apa mit csinálsz? - Meghalva megmentőm hangját megkönnyebbülök. Jungkook mellénk lépve elhúzza a férfi kezei közül az enyémet és a háta mögé tuszkol. -Ő a barátom. - Vállai felett látom, ahogyan az apja arcvonásai megváltoznak, de attól függetlenül dühös marad. 

-Ezt ő is mondhatta volna! Egyáltalán minek hozol ide bárkit is, az engedélyem nélkül? - Szigorú hangja miatt neki döntöm a homlokomat Jungkook hátának, hogy még véletlenül se keljen látnom az ijesztő fickót.

-Néma, nem tud beszélni. - Beszédközben Jungkook a kezemet még mindig fogva a háta mögött simogatja, amire egy kis mosoly kerül arcomra.  - Amúgy sem érzem azt, hogy engedélyt kellene kérnem tőled bármiről is. - Hangja hidegen cseng, amit nem tudok hova tenni, hisz az apjával beszél. Lehet az ő kapcsolatuk sem olyan jó, ahogy nekem se volt az, az enyémmel? 

-Ne beszélj velem ilyen hangnemben! Az apád vagyok, nem a barátod. - Mérgesen köpi a szavakat, amit kicsit megértek, mivel én soha nem mertem volna így beszélni apámmal. Mondjuk megölni se mertem volna soha, mégis hallottan fekszik a konyhában. 

-Akkor viselkedj is úgymint egy apa. - Gúnyos hangjától a férfi elcsendesül, ezt kihasználva Jungkook felém fordul és terelgetni kezd a lépcsők felé. 

A felmenve a lépcsőkön hallom, ahogyan az apja mond valamit, de már túl messze van, így nem értem. Jungkook egészen a szobáig fogja a kezemet, ami jólesik, de egyben rosszul is, mivel rosszat csináltam. A legrosszabb mégis az, hogy még mindig szomjas vagyok és szerintem egy ideig az is maradok. Szobába érve leültet az ágyra, ő meg fel-alá járkál a szobában, idegesen harapdálva a körmét. Odalent nem látszódott, hogy megviselte volna az apjával történő veszekedés, de most mégis annyira dühösnek tűnik. Remélem nem rám mérges, mert azt nem élném túl, ha még valaki meggyűlölne. 

Elég anyám, aki most utál, mert megöltem a szerelmét. Tuti már fel is nyomott a zsaruknál. Tudom, hogy nem menekülhetek örökre, egyszer muszáj leszek felvállalni a bűneimet és feladom magam, hisz megöltem egy embert. Igaz, hogy azaz ember megérdemelte a halált és ha visszamehetnék az időbe újra és újra megtenném. Addig döfködném az üveggel, míg el nem fáradok, majd anyámmal is ugyan ezt tenném, ő is rászolgált a halálra. Ő is akkora rohadék mint az apám is volt, soha nem védett meg engem, mindig azt a férget védte. Hát milyen az ilyen anya? Én nem tettem soha semmi rosszat, mindig jól tanultam, engedelmes voltam, akkor miért kellett ilyen nyomorulttá tenniük? Miért nekem kell bűnhődnöm mindenért, mikor én vagyok az, akit egész életében, csak bántottak? Bárcsak...bárcsak megdöglene mindenki! 

-Taehyung. - Kiszakadva groteszk gondolataimból rápillantok, már előttem térdelő fiúra. -Többet ne menj le, oké? Ha kell valami nekem jelezz. - Bólintok párat, hogy igenis értettem, bár nem tetszik a helyzet. Nem akarok egész nap idebent poshadni, arra várva mikor szán meg a figyelmével őnagysága. Magamban káromkodva egy kicsit a tévére nézek és eszembe jut, vajon mik lehetnek a hírekben. Lehet én is benne vagyok már? Ha meg kérném Jungkook-ot, hogy kapcsolja be, akkor biztos megtenné, de nem akarom, hogy lássa mekkora egy rohadék vagyok. Félek, hogy megtudja, egy gyilkost rejteget a házában. 

Elfekszem az ágyban, mintha aludni készülnék, hátha egyedül hagy és megnézhetem a híreket. Tudom nem sokáig rejtegethetem ezt előle, mivel ő is biztos egyszer megfogja tudni. Ha ő nem is néz híreket, attól függetlenül a családtagjai igen. Csak remélni tudom, hogy addigra kitudok találni valamit, mi is legyen velem. 

Mellém ülve újfent az arcomat kezdi simogatni ujjaival, amitől megborzongok. Tetszenek érintései, de most inkább arra lenne szükségem, hogy kimenjen  innen. Na az nagyon tetszene. Egy ideig simogat, majd végre feláll és mielőtt kimenne elviszi a tálcát is. Ahogyan meghallom az ajtó csukódását, rögtön felülök és a tévéhez sietek. Ha ciki, ha nem, de nem értek hozzá, nekünk egy gagyi fajta volt, ez meg azért egy kicsivel újabb fajta. Kis kilódás árán végre bekapcsolódik. Megfogva a távirányított elé ülök és ráteszem a híradóra. Valami unalmas szarokról beszélnek benne, amitől megkönnyebbülök és reménykedni kezdek, hogy még nem kerültem bele. Párpercig figyelem és mikor már tényleg nem hangzik el benne semmi lényeges már kapcsolnám is ki, de akkor hirtelen meglátom benne anyut. Lefagyva bámulom, ahogyan bilincsbe berakják a rendőrségi autóba. 

-Kim Hyori nevű női lakos megölte férjét az éjszaka közepén egy törött üveggel. Összesen 15 szúrást ejtet férjén, aki hatalmas vérveszteség miatt helyszínen meghalt. Ő maga értesítette a rendőrséget, majd adta fel magát. A 16 éves fiát még keresik, mivel ő eltűnt az eset után. 

Lesokkolva hallgatom a riporter beszédjét, majd nézem végig ahogyan a házunkat mutassák, a konyhában azt a rengetek vért. Apámat ahogyan hullazsákban fekszik a földön, majd újra anyámat veszi a kamera, ahogy ül a kocsiban. Nem értem, miről beszélnek, egyszerűen nem jut el az agyamig az egész eset. Anya magára vállalta az egészet? Miért tette ezt? Ez nem lehet valós...képzelem az egészet, igaz? Megőrültem? 

A fejemet fogva hajolok előrébb, hallgatva tovább a híradós hülyeségeit. A gondolataim kuszává válnak, értelmetlenné, mintha ez nem is velem történne meg, ha nem valaki mással. A könnyeim újra égetni kezdik torkomat, amitől nyelek egy nagyot, hátha az ottani csomó eltűnik. Mérhetetlenül undorodni kezdek magamtól, hisz egy rohadék vagyok. Szörnyű dolgokat gondoltam anyáról, a hálát kívántam, mikor ő segített nekem. Magára vállalt mindent, hogy engem védjen, én mégis...hogy lehetek ilyen? 

-A...ny..a... 

Szűröm ki nehezen magamból, ami nem hittem volna, hogy sikerülni fog. Meglep a hangom és az milyen fogyatékosul hangzik, amitől csak jobban sírni kezdek. Eldőlve a szőnyegen magzatpózban zokogok tovább, akár egy csecsemő, de nem bírom abbahagyni, olyan mérhetetlen szomorúságot, megbánást érzek, hogy széttép belülről. 

Miért kellett a világra születnem? 

Köszönöm, hogy elolvastad. :)