– Arról, hogy maradsz vagy sem, egyáltalán akarsz-e – magyarázta, mire azt hittem, megáll a szívem. Maradhatok? Mi a fasz, biztos jól hallottam? Mert biz isten nem tudtam eldönteni.

– N-na várjunk... maradhatok?

– Igen, szívesen látlak!

– Baszki... hát ez csodálatos! – pattantam fel, mint valami őrült, sőt, még fel is repültem volna, ha nem fájdul meg az oldalam. Rohadt seb, csak az útban van. Így lenyugodtam kicsit, de leginkább ugrálni akartam, akárcsak valami túlpörgött kölyök. – Kö-köszönöm!

– Hé, nyugi, semmiség! Mindig ennyi energiád van?

– Ne-nem – motyogtam, miután rájöttem, hogy idáig nem igazán tapasztaltam ilyet. – Ez most, valahogyan olyan más.

– Az intézetben nem engedtek annyira érvényesülni?

– I-igen, lehet ez az oka.

Ezen az ötletén komolyan elmerengtem. És rá kellett jöjjek, baromira igaza volt. Egy szürke szobába zártak, ahol örülhettem, ha nem véres pofával dobtak be. Hát baszódjanak meg! Évekig haverkodhattam, meg jókat aludhattam volna, ezek az utolsó, szarházi parasztok pedig elvették ezt tőlem. Felháborító!

De a pozitív oldalát nézve teljesen más volt a helyzet. Ott ültem egy puha bundán, rajtam a takaró, a szobában jó meleg, mellettem egy cica, velem szemben Magnus. Bekötözte a sebem, megmentett. Úgy éreztem, nem akar senki sem szétverni vagy büntetni azért, amit tettem. Mit is tettem? Fasz tudja... Akárhogy is agyaltam, nem jutott eszembe semmi. Nem! Én jó kölyök voltam, egy rohadt nagy áldás, nem valami olyan, amit úgy kellene kezelni, mint a trágyát!

– Fehu! Fehu, minden rendben? – szakított ki Magnus hangja a tűnődésemből. Mikor rákaptam a tekintetem, röviden elidőztem a hullámos, barna hajánál, aztán istentelenül kék szemébe néztem.

– I-igen.

– Biztos? Hiszen sírsz!

És tényleg! Észre sem vettem itt a nagy elmélkedésben, hogy bőgök. Tiszta könny voltam, sajnáltattam itt magam anélkül, hogy észrevettem volna. Ebből látszott, milyen szar emlékeim vannak az egész redvás intézetről. Közben vártam a fejleményeket, mi lesz, újra megölel?

Nem tette, meg sem mozdult, csak engem bámult, sajnált. Milyen rendes arc már! Ha ő nem, hát én. Fogtam magam, egy mozdulattal letöröltem a sós lófaszokat az arcomról, majd a takarót a derekam köré csavarva odakúsztam hozzá.

Rendesen betojhatott tőle, mikor a fejem a combjára hajtottam, mert úgy megmerevedett, mint ahogy én szoktam reggelente. Ettől a megbotránkoztató gondolattól sajnos eszembe jutott, milyen szívesen mozdulnék rá a lábára, de aztán sikerült ellenállni ennek az állati erős késztetésnek. Az kéne, hogy még ő is megutáljon. Inkább bújtam hozzá, ahogy csak lehetett, aztán szorítottam, nehogy valami oltári nagy hülyeséget tegyek.

– Azt hittem, nem vagy ölelkezős típus – mondta Magnus, közben valahogy az ujjai már a hajam és a fülem simogatták –, de ezek szerint tévedtem.

Jó érzés volt, határozottan. Konkrétan úgy csóváltam a farkam, mint még sosem, örültem ennek az egésznek. Baromira tetszett ez a helyzet, ennél jobbat nem is kívánhattam volna. Én magam is meglepődtem ezen az egészen, mi a franc van velem?

Nem szabadna benne megbíznom, mégis ártalmatlannak tűnik. Mint a berregő macska izé, csak ő nem olyan szőrös.

Azt hiszem, lett egy barátom. Vagy sem, ki tudja. Azért remélem, még a pajtijává válhatok ennek a jóképű valakinek. Mert fel kellett ismernem, hogy egészen bejön. Ilyet még nem éreztem, sosem, valószínű a ronda tudósok miatt. Azok mindig csak szemétkedtek velem, persze, hogy látni sem akartam a képüket.

De ő ölelgetett, és idáig egy szót sem mondott, ami sértőnek tűnt volna. És még emellé cicusa is volt! Ez a szőrgombóc egy igazi őrült! Csak itt dörgölőzik, mondja a magáét, közben tojik a világra, úgy, ahogy van! Klassz lenne ugyanazt tenni, szarni mindenre!

– Látom, elgondolkodtál – kezdte Magnus –, mibe merültél bele ennyire?

– Arra jutottam, hogy a cicád nem érdekli semmi. Vagy té-tévedek?

– Nem sokat, elég érdektelen a nyomorultja. Ezen gondolkodtál?

– Igazából azon, hogy mi-milyen jó lenne, ha é-én is ilyen lennék.

– Hülyeség.

– Ezt most ne-nem értem.

– Az jó, hogy foglalkoztatnak dolgok, ez nem valami ördögtől való cucc. Jobb lenne, mint érzések vagy cselekedetek nélkül vekengeni. Mika lehet nem törődik sok mindennel, de amivel igen, azzal nagyon.

– Hát jó, talán hiszek neked.

Magnus erre megrázta a fejét, aztán... felnevetett. A bunkó! Itt megy a hiszti, ő meg nem ad rá! Pedig én imádok bőgni, ez a kedvencem, ha mások idegesítéséről van szó! Az egyetlen baj vele, hogy nem mindenki értékeli, mondjuk a köcsög tudósoknak nem igazát tetszett. De mi a retkes édesanyámat csináljak, mikor vernek? Mosolyogjak? Röhögjek, hogy milyen jó, úgy élvezem?

Azt hinnék kattant vagyok, és még csak tovább csapkodnának. Okosabb voltam én ennél, minthogy túl sok gyenge pontot hagyjak a szemeteknek. Sőt, akkora zseni, hogy még el is szöktem a parasztoktól. Habár be kell vallani, nem ez az első alkalom, csak mindig utolértek még az ajtóban.

Na, de ki jutott ki? Nem más, mint én! A kis torzszülött szerencsétlenség, akiről azt hitték, örökké ott rohadhat majd, és azt játszanak vele, amit akarnak! De megmutattam, hogy nem úgy van az, ennél sokkal menőbb vagyok! Egy kibaszott sírós példakép, közben tök felnőttesen ezt az amúgy totál ismeretlent ölelgetem, mint a plüssöm.

Igen, mert volt az is, legalább annyit kaptam a drága élettől a teljes csomag mellé, persze. Aztán mikor tízéves lettem, faszán elvették, nehogy valami örömöm maradjon ebben a szarrá rohadt világban.

– Meddig bírod még? – hallottam meg Magnus hangját.

– Mit?

– Az ölelkezést.

– Előtted még nem ölelt meg senki. A vé-végtelenségig is kibírom.

– Akkor nagy bajban leszünk, mert egy igazi mester vagyok.

– Én pedig állati gyorsan tanulok! Örökké itt leszünk, már várom! – villantottam rá a fogam, hogy magabiztosnak tűnjek. Bár belül kurvára nem voltam az, reméltem, beveszi.

– Legalább elmondhatom majd mindenkinek, láttam valakit pucéron.

– Hé, ki voltam ütve, ez nem ér! Meg eleve, ne-ne nézegess így!

– Miért is ne?

– Mert torzszülötteket nem nézegetünk, csak, miután megvertél, meg arcba köptél!

Ahogy ezt kimondtam, az arcát fürkésztem, mire megláttam, hogy elkomorodott a tekintete. Most mi a picsát tegyek? Úgy tűnt, váltjuk egymást a depiben, csak én vele ellentétben nem tudom, milyen dumával lehet megnyugtatni másokat. Nem értek semmihez, főleg az emberekhez nem.

Azért megpróbáltam. Kezem a combjára támasztottam, majd arra tettem a fejem, és őt bámultam cuki szemekkel. Legalábbis reméltem, hogy aranyosnak tűntem, sőt, még a farkam is csóváltam, a fülem szintén mozgattam hozzá, mint egy reménykedő kisállat. Úgy tűnt, felvidult, mert szája szegletében édes mosoly jelent meg.

– Nincs miért szo-szomorkodnod, csak vicceltem – mondtam neki nyugisan, de sajna még mindig hebegve-habogva.

– Tudom, de azért sajnállak.

– Már felesleges.

– Igaz – motyogta elgondolkodva, és hallgatott. Már azt hittem, soha a büdös életben nem szólal meg újra, mégis sikerült neki. – Na, de azt hiszem, itt az ideje felöltöznöd, ha akarod, akár körbe is vezethetlek, ha nem, mert inkább pihennél, nyugodtan aludd ki magad!

– Rendben... biztosan ezt akarod?

– Mivel úgy tűnt, szívesen maradnál, gondoltam, nem halnál bele a többi szoba látványába. Lezuhanyozhatsz, csak akkor muszáj lesz újra bekötöznöm a sebed. Mondjuk nem ártana, ha a többit is lekezelném.

– Ahhoz mennyire kell levetkőznöm?

– Nem ártana teljesen.

– Hát... jó – egyeztem bele kényelmetlenül. Nem tetszett ez a helyzet, egyedül a ruha részét találtam bulinak, már kezdett elegem lenni ebből a nudista életből.

– Akkor öltözöl?

– I-igen, máris!

Már nyúltam volna a rucimért, mikor meghallottam a lépteit. Tökre meglepődtem azon, hogy kisétált a szobából. Végre valaki, aki nem kukkol meztelenkedés közben! Vagy már éppen eleget látott ahhoz, hogy undorodva elhúzza a száját, és többet látni se akarja a rusnya testem. Ja, ez is egy megoldás.

Gőzöm sem volt, mi a valódi oka, így fogtam, majd a cicája társaságában lekaptam a cuccaim a szék háttámlájáról. Gyorsan magamra dobáltam őket, aztán a szobában lévő, egyik falon függő tükör elé álltam. Jól néztem ki. Habár nem passzolt a szőke hajamhoz, se a zöldesbarna szememhez, eléggé tetszett, amit láttam.

Vagyis igazából az a része, hogy eltakart. Álltam én már tükör előtt, és éreztem magam rohadt szarul, mikor ott voltam, de ebben nem látszott rajtam se seb, sem a torzszülött mivoltom. Ránézésre csak én kacsintottam vissza róla, egy átlagos hibrid. Valójában sosem éreztem magam annak, mindenki elhitette velem, hogy más vagyok, most mégis úgy gondoltam, hazudtak nekem.

– Elkészültél? – hallottam meg Magnus hangját.

– Ja – eszméltem fel a bambulásból –, igen!

Rögtön kisiettem a szobából, de egy másodperc alatt ismét sikongatós idiótává változtam. Konkrétan arccal mentem neki a barna hajúnak, azonban mázlimra megfogott. Miután ügyesen mellkason fejeltem, úgy gondoltam, ennyi megaláztatás elég is mára.

Egészen biztosan elpirultam kínomban, reméltem, azért nem szedi le a fejem. Mika, ha jól emlékszem a macsek nevére, követett minket. Összevissza... nyávogott? Igen, ez a megfelelő szó. Egészen a konyháig a lábamhoz dörgölőzött, ahol megálltunk.

Nem volt nagy, csak kicsi, hiszen egy kunyhóban lehettünk. De tetszett, minden olyan meleg színű, míg az intézet nagy, szürke és élettelen. Mintha ott direkt csak a nyomasztó hangulatot akarták volna bevezetni. Legalább ment a mindenki szar állapotban van hangulathoz. Jó, nem mindenki, én biztos mocskosul éreztem magam, más meg ki tudja.

Egy ideig próbáltam barátkozni, de aztán odaküldték a beépített faszokat, azokkal meg már nem mertem semmit sem kezdeni. Csak kihasználták a bizalmam, amit adtam nekik, ezért nem akarok Magnusszal haverkodni. Ő mégis másnak tűnt, reméltem, nem basz át, különben kirohanok ebből az elcseszett világból, és soha többé nem térek vissza.

– Na, mit gondolsz? Vagy annyira ronda, hogy megint más jár a fejedben?

– Ugye, te nem az intézet e-embere vagy? – kérdeztem tőle reménykedve, hátha elárulja magát, ha tényleg az.

– Hogy mi van? Nem értem, miből jutott az eszedbe.

Felháborodott tekintetéből áradt a sértettség, így megállapítottam, hogy tuti nem az. Kivéve, ha nagyon profi, de az álbarátok nem erről ismertek. Ha más nem, megnyalom a bőrét, akkor tudni fogom, mit érez. Ez amolyan szuperképesség volt a részemről, így annyira durván nem verhettek át. Meg persze az állati jó hallás, szaglás, látás, na meg erősebb vagyok az átlagnál, tudok repülni, ez mind elég menő. Csak ne lennék egy fránya torzszülött, az sokat segítene!

De Magnus nem tartott annak, ami tök jó, sőt, elképesztő! Baromi kellemes érzés volt, hogy nem azt a szöveget kántálta, mint a többiek. Ezért is hittem benne, hogy rendes más barmokhoz meg tudósokhoz képest.

– Csak arról, hogy ott sokszor béreltek fel olyanokat, akik át akartak verni.

– Ez a feladatuk?

– Igen, összehaverkodni velem é-és elhagyni. Így szerettek volna a közelembe férkőzni, hogy nehogy tervezzek valamit.

– Nem értem, miért nem engedtek el?

– Apám úgyis ott van, akkor meg mi-minek?

– Az apád? – Láttam, ahogy elkerekedik a szeme, én meg csak nevetni tudtam kínomban, de azt inkább visszafojtottam.

– Igen, ő. A Rúna projekt ve-vezetője.

– Azt hiszem, minél tovább dumálunk, annál jobban megkavarsz.

– Hát, tudod, sok hibridet hoztak már létre. A Rúna projekt a legelső, ami megpróbálta ezt. A rúnák pedig fehuval kezdődnek...

– Te vagy az első hibrid?

– Élő, elég sokan kipurcantak, mire én é-életben maradtam. Mindenféle betegségek, rendellenességek, ki-kinyírták őket, lehet, én is meghalok nemsokára, majd kiderül.

A hullámos hajú csak elhűlve bámult rám, úgy tűnt, zavarja, amiért nem izgat a saját halálom. Csak engem nem érdekelt, élek, vagy halok, kiutat szeretnék ebből a förtelmes helyzetből. Ha ahhoz bele kell pusztulnom, hát azt választom, ha ölnöm, megteszem, ha szerelembe esnem, szintén.

Totálisan bizonytalan volt minden, beledöglök-e valami szar genetikai betegségbe vagy sem, nem számított. Ha elkapnak apámék, ők nyiffantanak ki előbb. De lehet megint megkönyörülne az a vén fasz, hogy még pár éven át kínozhasson. Ezért is nem számított semmi, nekem már ugyan mindegy, mi történik velem.

– Azért remélem, nem halsz meg, megérdemled az életet.

– Szinte még nem is i-ismersz.

– Attól még tűnhetsz rendesnek, nem?

– Csodálom, hogy még ne-nem címkéztél bunkónak – motyogtam.

– Nem csináltál semmi bunkót, szóval nem lenne értelme.

– Azon kívül, hogy a konyhádban állunk már percek óta, az előbb majdnem eltanyáltam, és még egy dicséretet sem kaptál, mert a saját baromságaimmal vagyok elfoglalva?

– Azok alapján, amiket mondtál, neked nálam sokkal nagyobb gondjaid is vannak.

– Valójában nekem ezek a megszokott gondjaim, míg neked most én lehetek az új – magyaráztam szégyenlősen. Mert most gondoltam bele, hogy teher vagyok a számára, mégis segít. – Köszönöm, hogy ma-maradhatok.

– Semmiség! Ne gondold ezt, szívesen látlak!

– E-egészen biztosan?

– Igen! Tudod, milyen magányos itt? Végre lesz társaságom, ráadásul pont egy hibrid!

– Ezt most ne-nem teljesen értem. Miért számít, hogy hi-hibrid vagyok?

– Mert csak a gazdagok gyerekei lesznek azok! Hallottunk a kísérletekről, mutogatnak is párat, de élőben látni egyet... egyszerűen csodálatos.

Azt hittem, nem voltam még elég meghatott, hát bazi nagyot tévedtem! Erővel kellett visszafognom magam, hogy ne kezdjek bőgni. Soha... senki... az életben nem mondott még ilyen gyönyörűt. A szívem olyan gyors fokozatra kapcsolt, hogy azt hittem, kiugrik, és elszalad. Már vártam, ahogy felpattan, majd kitöri az ablakot, azonban nem történt semmi ilyesmi.

Ehelyett lefagyva álltam, hátha valami isteni csoda folytán túlélem ezt a rohadt érzelmes helyzetet. Csak a lógott a karom meg a vállam, az arcomon meg akkora mosoly ült, mint sosem. Sőt, nem is igazán vigyorogtam, nem volt okom rá. Most viszont ez az alkalom elég okot adott rá.

Aztán már semmi erőm sem maradt, sírni kezdtem, ami miatt ismét szarul éreztem magam. Miért kell folyton hisztiznem? Egy ilyen pillanatban is, mikor tele vagyok boldogsággal, zokogok.

– Sa-sajnálom – szipogtam lehajtott fejjel, mire megéreztem a kezét a vállamon. Az érintése ismét finom, mint a takarója vagy Mika szőre.

– Nincs mit sajnálod.

– De... de igen, már megint sí-sírok. Nem akarok szomorúnak tűnni, mert e-ezzel nagyon boldoggá tettél.

– Tudod, Fehu, léteznek örömkönnyek is – mondta Magnus, közben végigsimított a hátamon.

– Ko-komolyan? – kérdeztem felvidulva.

– Igen, komolyan. És örülök neki, hogy így érzed magad. Nem akarom, hogy azt hidd, te bármivel is rosszabb vagy, mert ez nem igaz. Sőt, elképesztő ez az egész!

– Köszönöm, hogy így gondolod.

– De tényleg! Annyira menő, hogy szárnyad van, ráadásul négy! Meg cuki a füled és a farkad.

– Melyik? – kérdeztem, közben játékosan megemeltem mindkét szemöldököm. Igen, már egy ideje eljutottam a farkas poénokig, mert lehet szar helyen tartottak, de azért hallottam ezt-azt.

– Ne szopass, tudod te, melyik!

– Jó, tényleg tudom... – törölgettem le arcomról a nedvességet – csóválni is mind a kettőt.

– Őrült kis hibrid vagy!

– Az lehet, de aranyos is. Egyébként tetszik a konyhád, takaros.

– Akkor ezek szerint tovább is állhatunk, hogy megnézd a ház többi részét is.