Lövedékek záporoztak körülöttem, a tüdőm sípolt a futástól, a lábam sajgott, és csak azt hallottam, ahogy szívem a fülemben kalapál. De futnom kellett, folytatnom tovább, ha meg akartam szökni. Mindössze egy dologra vágytam: hogy elhagyjam a múltat, azokat, akik elvették tőlem a boldogságot.

Torzszülötté tettek, elrontottak, megkínoztak, éheztettek. Nem én akartam megszületni, mégis világra hoztak. Most pedig le fognak vadászni, mert szabad szeretnék lenni. Azonban ezúttal úgy döntöttem, én fogok felettük győzelmet aratni.

Már legalább tízszer megszöktem, mégis visszahurcoltak. Minden alkalom után tűket szúrtak belém, elaltattak, mint egy vadat, de visszatértem, és újra menekülőre fogtam. Szabad leszek, mert elegem lett az elnyomásból, a sértő szavakból. Itt az alkalom a menekülésre.

A golyók továbbra is mellettem süvítettek el, és mindegyikük halálos seb lehetőségét hordozta magában, azonban inkább a halált választom, minthogy visszatérjek oda, hogy egy újabb leckét adjanak arról, miként legyek jó kedvencük. Mintha csak egy kutya lennék, akibe bátran belerúghatnak, de megváltozott a helyzet: ez a kutya visszaharap.

Ki kellett tartanom, mégis egyre kevesebb volt a távolság köztem és az üldözőim között, ezért kitártam hófehér szárnyam, mint utolsó reményem, majd minden erőmmel csapkodni kezdtem. Gyorsan emelkedtem felfelé, hátha így legyengülve is leléphetek. De már egészen messzire jutottam, mikor az eddigieknél egy sokkal hangosabb fegyver sült el.

Ösztönösen hátranéztem, mégsem láttam a szárnyamtól. Amint visszapillantottam, újabb lövés, és fájdalmat éreztem, erős fájdalmat. Zuhanni kezdtem, közben láttam, ahogy a vérem piros foltot hagy a ruhámon. Egyre közeledett a föld, közben a világ úgy sötétedett el a szemem előtt.

Majd a bőrömön hideget éreztem, és egyenesen egy folyóba estem. A víz számba áramlott, mellkasom fájni kezdett. Lassan eltűnt előttem minden és mindenki, csak a feketeség maradt. Azt hittem, itt ért véget az életem, azonban tévednem kellett.

Valami puha volt alattam. Ki akartam nyitni a szemem, de olyan, mintha napok óta hunyásnyit sem aludtam volna. Mégis sikerült megemberelnem magam, tudni akartam, hová kerültem. Először a fény állt utamba, de amint azt megszoktam, már tisztán láttam mindent.

Egy szoba ágyát nyomtam, ahová besütött a napfény, és kellemes meleg volt. Sosem kedveltem a norvégiai hideget, ez az idő most jól jött. Megpróbáltam felülni, azonban hamar le kellett mondanom erről a tervemről. Az oldalam úgy sajgott, mint még sosem és hamarosan ráeszméltem, miért.

Meglőttek. Elszöktem. Ez nem tűnt a kutatóintézet részének. Szabad vagyok... szabad vagyok! Vagy mégsem? Egyáltalán hol a francban lehetek?

Nem tudtam, de az biztos, hogy jobb volt, mint kint, a fagyban döglődni. Ezért nyugodtan feküdtem vissza, és vártam a megmentőmre, hátha megérkezik. Az is lehet, hogy többen vannak.

Ahogy körülnéztem a szobában, megláttam egy kővel kirakott kandallót, amiben fa ropogott. Tehát innen áradt az a nagy meleg! Máshol rendes fűtés volt, így arra jutottam, hogy ez talán egy kunyhó lehet. Tekintetem másfelé siklott, és konkrétan felhördültem meglepetésemben, mikor megláttam, hogy a szobába állított széken ott függtek a ruháim.

És tényleg, pucér voltam a kockás takaró alatt. Mázlim, hogy olyan puha és vastag volt, hogy nem kellett mást is magamra vennem. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de még így sem túlságosan. Ha levetkőztetett, már úgyis látott, akkor meg szörnyülködött egy sort. Maximum torzülöttnek fog hívni, hol fáj az már nekem?

Inkább óvatosan a fal felé fordultam, úgysem igazán hallottam bármit is, ami egy emberhez tartozhatna. Pedig nekem érzékeny fülem van, jó szaglásom és látásom, ha én lemaradok valamiről, az súlyos probléma. Mellette még azt is jelenti, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, de sebaj, már meg sem lepődnék rajta.

De nem csak szerencsétlen, hanem egy gyáva szar is. Úgy megijedtem, mikor valami felugrott az ágyra, és megláttam, mi az. Egy macska... vagyis egy kiscica. Hát ezért visítottam én? Olyan picike volt, a szőre meg narancsos, a mellénél pedig fehér. Sosem láttam még egy élőt sem, gondolom ez az ára, ha az embert egész életére egy szürke laborba zárják.

Nem tudtam, féljek-e tőle vagy sem, nem tűnt úgy, hogy meg akart volna gyilkolni, de ki tudja, jobb szemmel tartani. Azért bárhogy is néztem, véres ragadozónak tűnt. Reméltem, megérzi a fajtársi köteléket, és nem vágja át a torkom. Egyáltalán kivégezhetne ez a kis valami?

Elkezdett dörgölőzni hozzám meg furcsa hangokat kiadni. Vajon meghibásodott? Lassan közelítve hozzáértem, de nem tett velem semmit, legalábbis még nem. A szőre olyan puha. Még ennél a takarónál is jobb ez a gombóc, egészen aranyos. Lehet úgy döntött, megkíméli a szánalmas kis életem. Rendes tőle.

Csak ez maradjon is így, mert aludni akarok. Basszus! Kérdés nélkül felugrott rám, és átmászott a másik oldalamra. Ijesztő egy lény, az biztos! Az illemszabályokat meg ő sem tiszteli, úgy látom. Megint az a hang, lehet csak jól érzi magát. Piszkálni kezdte a takaróm, aztán felhajtotta a szélét, majd bebújt alá.

Jó meleg a teste és selymes! Talán velem akar aludni? Nekem megfelel, amíg nem kezd el basztatni. Életemben egyszer kipihenhettem magam, nem engedhettem meg egy ilyen akármicsodának, hogy meggátoljon ebben!

Nyugodtan hunytam be a szemem, majd hamarosan már mélyen aludtam. Léptek zajára ébredtem, szinte megugrottam az ágyban. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok, vagy mit keresek itt, aztán hamar rájöttem.

Először a cicust láttam meg, majd két fekete bőrcsizmát. Ahogy fentebb emeltem a tekintetem, megnyugodtam, mert nem tartozott hozzájuk láb. Majd újra kutakodni kezdtem, és megleltem ezeknek a tulajdonosát is.

A méltóságommal nem törődve, egy kislány hangszínén kezdtem el sikongatni, ő pedig úgy nézett rám, ahogy a hülyékre szokás. Valahogy el is felejtettem, hogy félek az emberektől, ez pedig csak most jött elő, miután megláttam egyet. Az ágy sarkába húzódtam, nem törődve a sebemmel, még a takaró is lehullott rólam, de gyorsan visszarántottam magamra.

- Szia! - köszönt rám, mire összerezzentem, és tetőtől talpig végigmértem. Ettől csak még idegesebb lettem, mikor észrevettem, milyen magas és masszív. Úgy éreztem magam, mint egy törpe, hiszen mindig is kicsi voltam, de már nem is leszek nagyobb. - Emlékszel, mi történt veled?

Nem szóltam, csak bámultam őt, aztán mikor tekintetem kék szemére révedt, elkaptam onnan. Kezem arcom elé emeltem, hogy ne fájjon annyira, ha meg akar ütni. De nem tett semmit, hanem ő legalább olyan bizonytalannak tűnt, mint én.

Közelebb lépett hozzám, erre megállt bennem az ütő. Mit tudnék én csinálni egy ilyen bitanggal? Az égvilágon semmit, az tuti. Leült mellém az ágy szélére, teljesen megmerevedtem ültömben. Mit akar ez tőlem?

- Nincs miért félned, nem foglak bántani - mondta selymes, mély hangon, majd kinyúlt felém a karjával, de végül elhúzta onnan. - Emlékszel bármire is?

- I-igen, mindenre - válaszoltam nagyon halkan, de mégis elkapta a szavaim.

- Akkor tudod, hogy meglőttek.

- Tu-tu-tudom.

- Ki vagy kik tették?

Hallgattam. Nem mertem neki megmondani, úgy féltem minden mozdulatától. Miért kérdezget engem mindenki? Nem értettem, azt tudtam, hogy rendesen be voltam szarva tőle.

- Hogy hívnak? - tette fel újabb kérdését. - Én Magnus Larsen vagyok, te?

Megint nem válaszoltam, csak ültem ott felemelt kézzel, hátha elmegy, de nem tette. Aztán a macsek, amivel azelőtt találkoztam, felugrott az ágyra, és újra odadörgölőzött hozzám, mintha rajtam megvakarhatná a viszketős szőrét.

- Mika, gyere vissza, ne ijeszd meg! - szólt rá a gazdája, de a gombócka azért is fogta, és az ölembe ült. Megint berregni kezdett, mint a néha elromló gépek az intézetben. És nagy meglepetésemre jobb lett, máris nem voltam egy akkora kupac szerencsétlenség. - Jaj, bocsánat, mégis te tudod, mit kell tenni! Figyelj, nem tudom, mi a neved vagy honnan jöttél, de segíteni akarok. Miért varrtam volna össze a sebed, és hoztalak ide, ha bántani szeretnélek?

Nem tudom, ez volt az első gondolatom, amire bevillant egy emlék. A vizsgálóasztalon ültem, és mindenem fájt, azt hittem, ott pusztulok meg. A sérüléseim pedig pont ugyanaz az ember varrta össze, aki részben okozta őket. Vagyis, ha más megtette, ő miért ne tenné?

Már nem bírtam tovább, sírni kezdtem, mint egy buta kölyök. Minden homályos lett előttem, taknyom-nyálam folyt. Ekkor láttam meg egy színes foltot közeledni, azt hittem ezt a pillanatot választotta, hogy lecsapjon, de tévedtem. Magához ölelt. Úgy, ahogy soha senki nem tette még ezelőtt.

Először menekülni akartam, csapkodtam, később rájöttem, a sebemen kívül semmim se fáj. A hátam simogatta a nagy tenyerével, a hozzám képest böhöm fejét meg a vállamra tette. Mi történik itt, ma minden meghibásodik? Legalább ő még nem ad ki fura hangokat.

- Így, jobban vagy? Egy ölelés mindig segít. - Erre én csak némán bólogattam, mert tényleg nyugodtabb lettem. Azt hiszem... vagy ez hülye kifejezés? Nem, tutira boldogabbnak éreztem magam.

- I-igen?

Dadogós kérdésemre csak elmosolyodott, mintha valami baromi nevetségeset mondtam volna. Aztán újra fogta, és megölelt. Ismét rendesen beszartam, de már nem annyira, mint korábban. Ez egész jó volt, sokáig tartott, mégis valahogy kevésbé zavart. Még a végén belejövök ebbe a haverkodósdiba!

- Igen! - mondta boldogan, miután elengedett. - Hogy hívnak? - kérdezte meg újra.

- Fe-Fehu... Ibsen.

- Fehu, mint a rúna? - nézett rám meglepődve, mire bólintottam egy nagyot. - Én Magnus Larsen vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.

Totálisan elhűltem a kedves stílustól, amivel beszélt. Örül? Nekem a kutya se örül, hanem általában azt mondják, hogy egy ronda kis hibrid vagyok, ez erre megment, és még meg sem akar ölni. Mondjuk állati nagy pazarlás meg időkidobás lenne, ha már így összefoltozott.

Rendesnek tűnt, de nem tudtam eldönteni, teszi nekem az ártatlant, vagy komolyan minden szava őszinte. Esetleg meglátta bennem a szépséget, amit senki más?

Erre a gondolatra őszintén felnevettem, szépség, na, persze! Én, Fehu, a gyönyörű és csodálatos torzszülött. Igen, biztosan azért hívnak így, mert úgyis olyan szexi vagyok! Az egóm a belső hangomhoz hasonlóan megtörhetetlennek tűnt, míg Magnus úgy bámult engem, mint egy agyilag zakkantra.

- Te hibrid vagy, ugye?

- Nem, hanem egy ki-kicseszett macska - motyogtam halkan, mire rajta volt a röhögés sora.

- Ki lőtt meg téged?

- Ho-hosszú történet...

- Nekem van időm - vett elő valami ezüstöset a zsebéből, mire nyakam nyújtogatva kerestem a tárgyat, ami elveszett tenyerében. Hamar visszatette, így már nem láthattam, mi volt az. - Zsebóra.

- A-az mit tud?

- Megmutatja az időt. Sosem láttál még ilyet?

- Ne-nem.

- Hol születtél?

- Itt, Norvégiában, mi-miért? - néztem rá bizonytalanul. Vagyis valójában a testét bámultam, nem mertem a meglepően kék szemébe nézni.

- Pontosan melyik környéken?

- Nem... tudom. - gondolkodtam el, mert tényleg halvány lila gőzöm sem volt, hol töltöttem az eddigi húsz évem.

- Akkor lehet mégis kiesett valami emlék a fejedből.

Egy pillanatra eltűnődtem a mondatán, nem, baromság. Persze, hogy nem tudtam, hol az intézet, sőt, talán jól el is dugták ide, a világ redvás végébe, hátha senki sem találja meg. De a francba is, azt sem tudtam, hogy az istenben mondhatom meg neki, hogy: hé, egy génkutató intézetben töltöttem az egész kurva életem!

- Mindenre emlékszem - válaszoltam végül halkan.

- Biztosan?

- Száz százalékig biztos, basszus! - háborogtam, mire ő nevetett. Nem értettem, mi az, ami ennyire szórakoztató, hogy folyton kacarászásra adja a fejét, de kellően felhúzott vele.

- Ez nagyon aranyos volt.

- Ho-hogy mi?

- A dühöd. Ha nem lennél ilyen apró, talán félni is kezdenék - hahotázott tovább, míg én legszívesebben észhez térítettem volna. Ő csak ne érezze ilyen jól magát!

- Lehet kicsi vagyok... de a fogaim hegyesek! Na-nagyot tudok ám harapni!

Vicsorogva bámultam rá, azonban úgy tűnt, le se szarja, hanem továbbra is élvezte a szenvedésem. Hát akkor a jó édesanyját! Feleslegesen próbálkoztam itt a megfenyítésével. Mázli, hogy nem akar megölni, különben már miszlikre tépett volna.

Lehet, pöttömnek tűntem, de az voltam, egy picike, torzszülött hibrid. Féltem tőle, csak nagynak akartam mutatni magam. Miért? Hát jó kérdés, értelme aztán nem volt sok. Azt hiszem, mert együtt kellett élnem ezekkel a hülye ösztönökkel. Például most is, úgy megdugtam volna a lábát!

Állatira nehéz ilyenkor visszafogni magam, hogy nehogy valami oltári nagy botrányt csináljak. Esetleg a combjával, talán a karjával, de megéreztem valami mást is. Mikor odanéztem, rájöttem, az valami állat bőre. Milyen jó lenne beledörgölni magam! Akkor nem lennék ilyen rohadt büdös! A sok préda se szagolna ki.

Jó, kit is áltatok, nem vadászom én semmire. Lusta vagyok, eleve nem engednének el, tehát na. Csak egy idióta ösztön, semmi más. De azért mégis élvezném! Vajon hagyná, hogy hozzáérjek, vagy elevenen megnyúzna?

Ránézésre nem tűnt vérengző fenevadnak. Miket is beszélek, ő nem hibrid! Csupán én vagyok egy ösztönöktől vezérelt barom, aki mások lábára menne, ha ahhoz tartja kedve. Néha legszívesebben kiverném a fejemből ezt az állatias rettenetet, közben megtartanám, hiszen ez adja a kurva jó szaglásom és még sok mást.

Arra jutottam, ha azt meg akarom tartani, együtt kell élnem ezekkel a kis hülyeségeimmel is. A kérdés az, más hajlandó lenne-e. Habár ezen felesleges agyalnom, ha apa vagy a tudósok megtalálnak, ki is nyírnak.

Mindegy, kipattantam a takaró alól, aztán elugrottam mellette, mint egy vérbeli profi, és tökéletesen a szőrmén landoltam. Esés közben pedig rájöttem, nem csak torzszülött, hanem egy óriási lúzer is vagyok. Ugyanis rohadtul elfeledkeztem arról, hogy ezzel csak felesleges meztelenkedésre adtam a fejem.

Közben áldottam minden lehetséges istent, amiért még időben eltakartam magam a szárnyaimmal. Ha már volt két pár, jól jöttek, a többit meg megoldotta a farkam. Vagyis nem az, hanem a másik! Mert még ezt is kaptam a drága jó élettől! Nem spórolt az extrákon, a teljes csomagot kaptam!

- Fehu, ez mi a jó büdös franc volt? - kérdezte Magnus, miután úgy döntöttem, szarok az illemre, és beledörgölöm magam minden bejövős felületbe, amit csak találni lehet.

- Hibrid vagyok.

- Ezt eddig is tudtam. De mit csinálsz a szőnyegemmel? Ne erőszakold már meg, mit vétett ellened!?

- Se-semmit - hebegtem, mikor rájöttem, ezt mégsem kéne, mert akár ki is dobhat a házból. - Ösztönök.

- Azt mondod, vannak ösztöneid?

- Ja, va-vannak.

- Akkor nem tudom, megengedem a meggyalázását!

- Csak nehogy te légy a következő - suttogtam, miközben farkam csóválva tettem a dolgom, csak a kibaszott sebem mindig útban volt. Inkább abbahagytam ezt az értelmetlen valamit, hogy tovább beszélgethessek vele. Egészen cuki pasinak tűnt.

Nem, Fehu, rossz, Fehu! Már megint miket gondolok? Emlékeztetnem kellett magam, hogy az emberek gonoszok, úgyis átvernek, nem akarnak jót. De hinni akartam neki, akárhogy mondogattam az ellenkezőjét. Hisz milyen baromi kellemes lehet barátokat szerezni!

Azt hallottam, egy barát mindig ott van, megölel, szeret, segít a bajban. Velem megtörténhet még ez? Minden tuti lehet és csili-vili?

- Tudod, egészen édes lennél, ha nem folytatnád itt le ezt a pornóba illő talajtornát.

- Hogy mibe illő? - szaladt ki a kérdés. Gőzöm sem volt, mi a halálról beszélt, csak azt tudtam, hogy ez valahogy összefüggött a pucérságommal.

- Pornóba.

- Az mi?

- Honnan jöttél te, hogy nem tudod?

- É-én... az intézetből - mondtam ki habozva, mert féltem a reakciójától.

- Pontosabban?

- Génkutató i-intézetből.

- Ott is nőttél fel?

Erre csak lassan bólogattam, közben leloptam a takarót az ágyról, habár rendesen megszenvedtem vele, mire Magnus feneke alól ki tudtam húzni. Végül ő segített nekem benne, amiért kapott tőlem egy hálás tekintetet. Ezután kapkodva belecsavartam magam, míg ő továbbra is kérdőn bambult felém.

- Igen - válaszoltam, miután kellően csinos voltam. - O-ott születtem, neveltek, é-és onnan szöktem meg.

- Miért? Vagyis, hülye vagyok, láttam a sebeid. Bántottak, igaz?

Először azt hittem, nem fogok tudni válaszolni. Aztán azt gondoltam, hogy szívesen üvölteném, hogy így van, baszd meg. Mégis reméltem, inkább megint megölel, ha jó fiú leszek. Mert basszus, máris imádom ezt a dolgot!

- I-igen - hebegtem-habogtam végül, aztán közelebb másztam hozzá.

- Jaj, annyira sajnálom! Miért tették ezt?

- Mert to-torzszü-szülött vagyok. - Na, csak összejött ez a mondat is! Kellett nekem nagy arccal lennem, mikor rendesen megszólalni sem merek.

- Torzülszött? Miféle baromság ez? Hibrid vagy, nem torzszülött!

- Tudom, de az intézetben... ott a-annak hívnak.

- Egyszerűen nem tudom, milyen idióta mondaná ezt pont rád - mondta, mire végre ránéztem a dühös képére.

- Ezt most nem értem.

- Ha néztél már tükörbe, rájöhettél, ahogyan bárki más is, hogy nem vagy az.

- Komolyan így gondolod? - kaptam a szívemhez. Nem bíztam benne, hogy a fülem jól fogta az adást, vagy profin mellé lőtt, és egyébként Magnus tök mást mondott. Az szívás lett volna, viszont mázlimra semmi ilyesmi nem történt.

- Igen, hiszen semmi olyan nincs benned, amitől torzszülött lennél. Hibrid vagy meg kicsit furi is, az tény, de csúnya tuti nem.

Azt hittem, felrobbanok az örömtől, a cafatjaim pedig beterítenek majd mindent. Valahogy megúsztam élve ezt a nagy boldogságrohamot, majd magamhoz híven nulla gondolkodás mellett öleltem meg ezt a kék szemű behemótot.

- Én mondtam, hogy segít! - dünnyögte a fülembe. Igazából egy pár állat és egy pár rendes fülem van, ami elég fura, de legalább rohadt jól hallok vele mindent. És ezt bizony értettem! - Egyébként... beszélnünk kéne a továbbiakról.

- Ho-hogy mikről?