~Aida szemszögéből~

Reggeli után visszamentem Tobyval a szobánkba. Megígérte, hogy segít nekem kipakolni.
Mielőtt elkezdtünk pakolni, muszáj volt feltennem egy kérdést, ami még akkor fogalmazódott meg, amikor hazaértünk reggelire:
– Tényleg, ha te, Hoodie és Masky is itthon vagytok, akkor ki helyettesít titeket odakint?
– Tehát Masky elmondta. Nos, ez egy elég ritka dolog, hogy mindhárman itthon legyünk. Smile-t küldtük ki, Jeff erős tiltakozása ellenére. Még mindig duzzog szerintem, de hát mikor nem, igaz? – Toby nevetett és én is követtem. – Amúgy szerintem Masky és Hoodie már visszamentek. Hamarosan én is indulok. Tegnap láttam néhány hollót, amik úgy tűnt, hogy a semmitől megijedve repültek el. Én nem láttam semmit, de jobb félni, mint megijedni, szóval egy kicsit sietek. Remélem nem baj.
– Nem, semmi baj. Csak mond el, mit hova tehetek.
– Oké, szóval, ami könnyen gyűrődik, azt rakd abba a szekrénybe – egy magas, sötétbarna bútorra mutatott az ajtótól balra, az ablak mellett –, bár gondolom ez értelemszerű, hogy azokat inkább felakasztod... – a tarkójára emelte egyik kezét és halkan kuncogott, én pedig elmosolyodtam. – A többi ruhád a mellette lévő szekrénybe rakhatod. Még nem pakoltam összébb a ruháimat, szóval nyugodtan arrébb rakhatod ami útban van. – Ez a másik szekrény is sötétbarna volt, de csak az első feléig ért, a tetején pedig egy csomó lom játszotta a porfogó szerepét.
– És a fehérneműimet hova rakhatom? – éreztem ahogy egy kicsit elpirulok, hiszen egy fiúval beszélek erről, akivel ráadásul nem is vagyok olyan kapcsolatban.
– Ja, ööö... – Toby is elpirult és gyorsan kapkodta a tekintetét a szekrényeken, mintha nem is ismerné a saját szobája elrendezését. – Az akasztós szekrény aljába, a fiókokba. Viszont ott sem pakoltam még, szóval azzal inkább várj. Majd megoldom.
Nagyon aranyosnak gondoltam, de nem tudtam sokáig gyönyörködni a reakciójában, mert valaki kopogott a szoba ajtaján.
– Aida? Tudnál jönni egy kicsit? – Jack feje bukkant fel az ajtó mögül.
– Persze. – Bólintottam, aztán visszafordultam Tobyhoz – Akkor majd mindjárt jövök.
– Oké, addig átrendezem a ruhákat és akkor nem neked kell arrébb rakni a cuccaim.

Jack végigvezetett a folyosón, le a nagy lépcsőn aztán befordultunk balra, rögtön a lépcső mellett. Egy ajtóval szemben álltunk meg, Jack pedig kulcsokat vett elő.
– Itt van a ''rendelőm'', itt látom el a többieket, ha megsebesültek. Ha nem vagyok itt, bezárom, mert Smile előszeretettel csinál rendetlenséget és tör össze dolgokat idebent. Bár valószínűleg nem az ő saját ötlete alapján...
– És miért hoztál ide?
– Mert Slender utasított, hogy csináljak pár tesztet, hogy közelebb kerüljünk az eseted megoldásához. Neked nem szólt semmit?
– Nem. – Kezdtem egy kicsit ideges lenni. Utálom ha vizsgálgatnak.
– Pedig azt hittem, majd szól mielőtt elmegy... Mindegy. Nem kell idegeskedni, nem tart majd sokáig.
Könnyű azt mondani! A rendelő inkább egy laborra hasonlított. Nem igazán értek ehhez, de szerintem mindennel fel volt szerelve az a szoba, amivel csak egy labor-rendelőt lehetett. Ablak nem volt, így csak a kórházakra jellemző lámpák világították be a fehér szobát, aminek a közepén egy műtőasztal állt. Mondjuk, inkább hasonlított egy hullaházi asztalra, amire műbőrrel borított szivacsokat raktak. A legjobban a kis asztal zavart, amin fecskendőket láttam, gondosan odakészítve előre.
Jack lerakta a kulcsokat az ajtó melletti pultra, aztán valamit elkezdett mókolni a szekrényekben a pultok felett. Én pedig leültem a műtőasztalra és követtem a szememmel Jack minden mozdulatát. Különböző gyógyszereket vett elő és rakott el, vagy pakolt át valahova máshova. Végül csak egy üvegcsét vett le a polcról, felvett egy pár kék gumikesztyűt, aztán a fiókokban kutatott. Mikor visszafordult hozzám, az üvegcse mellett egy szikét tartott kesztyűs kezeiben. Ekkor ijedtem meg igazán.
– Arra semmi szükség! – A szikét szuggeráltam és próbáltam gyilkos pillantásokkal elijeszteni a közelemből, de sajnos csak egyre közeledett.
– Csak feküdj le szépen és nyugodj meg. Ígérem nem fog sokáig tartani és nem is fogsz semmit érezni, mert beadok egy érzéstelenítő injekciót. – Közelebb lépett, én pedig megfeszültem. – Megöltél vagy száz embert és félsz ettől a semmiségtől? – megtorpant.
– Annak semmi köze ehhez. Ráadásul, az mintha nem is én lettem volna. Mintha egy teljesen másik ember lettem volna. Viszont ez most én vagyok és egyáltalán nem tetszik a fenyegető fogpiszkáló az érzéstelenítővel és a kiskésed. – Hátrébb húzódtam az asztalon, hogy könnyebben tudjak hátra ugrani, ha közelebb merészkedik Jack.
– Az egy fecskendő, ez pedig egy szike – a fiú hangjából kihallatszott, hogy nem tetszett a névválasztásom az eszközeire. – Most pedig fejezd be, mert így sose végzünk. Ha el mersz futni, akkor-
– Akkor elfutok, köszönöm szépen! – Nem engedtem, hogy Jack befejezze mondandóját.
Hátra fordultam és leugrottam az asztalról, aztán futni kezdtem az ajtó felé kikerülve az asztalt és Jacket, aki meglepetten bámult utánam. Már a kilincsért nyúltam, amikor megfogta a csuklóm és visszarántott az asztalra. Megpróbáltam újra felkelni, de fölém térdelt és lefogta a csuklóimat egy kézzel a fejem felett.
– Ne bosszants fel, Aida. – Szabad kezével félrehúzta kék maszkját és rám vicsorgott borotvaéles fogaival. – Nem akarlak ideszíjazni, szóval ne ficánkolj és hagyd, hogy tegyem a dolgom! Már rég kész lennénk, ha nem próbálsz megszökni.
– Sosem szerettem a tűket. Ez nálam egy normális védekezési módszer és nem hagyok fel vele. – Próbáltam bátornak hangzani, de nem nagyon sikerült, ahogy Jack rátérdelt a két kezemre, hogy megtöltse egyik fecskendőjét az érzéstelenítővel. Aztán a bal kezemet kinyújtotta maga felé és megpróbálta belém szúrni a fecskendőt, miközben én úgy rángattam a karom és kiabáltam, ahogy csak tudtam. Jack egyre hangosabban morgott, aztán rámordított:
– Fejezd már be!
Egy ismerő hang szakította meg a dulakodásunkat:
– Te meg mégis mit csinálsz?! – BEN állt az ajtóban, de nem sokáig. Amint felfogta a helyzetet, odarohant Jackhez és lerángatta őt rólam, majd kivette a kezéből az injekcióstűt és eldobta a szoba másik végébe.
– Szállj le rólam! Slender mondta, hogy végezzek teszteket rajta, hogy jobban megértsük mi van vele! De Aida meg elkezdett menekülni és vergődni, mint hal a szárazföldön.
– És akkor az a megoldás a félelem lecsillapítására, hogy jobban erőlteted? Meg sem fordult a fejedben, hogy valahogy máshogy kéne meggyőzni őt az együttműködésre? Egyelőre meg hagynád futni?
– Már rég kész lennénk, ha nem mozogna annyit.
– Nem hinném, hogy annyira halaszthatatlan lenne ez a vizsgálat. Gyere, Aida. – BEN felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam és hagytam, hogy kivezessen.
Jack a padlón feküdve felkönyökölt és végigkísért a szemével, amíg kimentünk, majd visszafeküdt a földre.

BEN visszakísért a szobámba. Toby már nem volt ott, de hagyott egy cetlit a bőröndömön, hogy a felső fiók teljesen az enyém és a többi szekrényben is összepakolt.
– Jól vagy? – kérdezte BEN, az ajtófélfának támaszkodva amíg a cetlit olvastam.
– Aha...
– Nem tudom mi volt ma Jack-kel, de remélem te is belátod, hogy neked is máshogy kellett volna viselkedned. Ez túl sok volt egyetlen szúrás miatt és te hoztad ki őt a sodrából. – Nem válaszoltam, de beismertem, hogy talán kicsit túlreagáltam a dolgot. – Szerintem kérjetek majd bocsánatot egymástól.
  Bólintottam, aztán nekiláttam a pakolásnak. BEN rövidesen magamra hagyott, így sokat tudtam gondolkodni a történteken. Elhatároztam, hogy még ebéd előtt megkeresem Jacket, hogy beszélhessünk.

Nos, csináltam valamit... Nem vagyok vele teljesen elégedett, de hát melyik írásommal vagyok... Ráadásul rá kellett ébrednem, hogy a ház elrendezése szörnyű, szóval majd valamikor át fogom írni.

Remélem azért, hogy még így is tetszett a rész! Most pedig megint eltűnök egy kis időre, ahogy azt szeretitek :D *beleugrik a szemetesbe ahová való*