~Aida szemszögéből~

  Ujjaimat idegesen tördelve kapkodtam a szemem a fiúkon. Olyan érzésem volt, mintha a férjemet kellene kiválasztanom egy korántsem szokványos házassághoz. 

  Slender végül elment, ki tudja hova. Én meg egyedül maradtam a választásommal. 

  – Azt hiszem... Tobyt választom – mondtak ki végül. 
  – Miii? – BEN csalódottan nézett rám. – Ugye nem a korom miatt? Ugye nem? – Siránkozó hangon beszélt, és két kezét kérdően széttárva felém lépett.

  – Nem, nem, dehogyis! Csak... – Elbizonytalanodtam ismét. Nem tudtam pontosan miért Tobyt választottam, de nagyban befolyásolt Slender tanácsa. 

  – Jack – intett Masky a kék-maszkos fiúnak. –  Aida, akkor menjünk a holmidért – indult meg Masky a bejárati ajtó felé. – Jobb ha már most letudjuk, amíg a szüleid alszanak. 

  Bólintottam, majd követni kezdtem a proxyt. 

  A házban, amit most már a régi otthonomnak nevezhetek, minden ablak sötét volt. Az én szobám a második emeletén volt a családi háznak. Mivel az ablakom az udvarra nézett, onnan közelítettük meg, majd a kötéllel, amit Masky hozott, mind a hárman felmásztunk a kis erkélyemre. Szerencsére az erkélyajtó nem volt bezárva, így csak félretoltam és beléptem. Még nem tűntem el elég ideje, hogy a szüleim rendőrséget hívjanak, így a szobámat nem kutatta át senki, de biztosra veszem, hogy anya és apa nagyon aggódnak. Sosem szoktam kimaradni éjszakára anélkül, hogy szólnék nekik. 

  Én megálltam a szoba közepén, Jack pedig kihúzta az óriási bőröndömet az ágy alól, ami nem volt megigazítva, így könnyen alá lehetett látni. Masky közben kilépett a folyosóra és hallgatózott, nehogy felébredjenek a szüleim. Mikor semmi mozgást nem hallott, visszajött, és segített Jacknek pakolni. Én viszont csak álltam egyhelyben. Bár a "barátaimat" nem szerettem és minden gond nélkül hagytam őket meghalni, a szüleimmel más a helyzet. Őket igazán szerettem, hiszen ők neveltek fel. Fájó szívvel gondoltam ara, hogy most örökre itt kell őket hagyjam és még egy üzenetet sem hagyhatok nekik. Visszagondoltam mindazokra a napokra, amikor együtt sütöttünk palacsintát a konyhában, sokat viccelődve és nevetve. Meg amikor nyaralni mentünk és én úszni tanítottam őket, de egyáltalán nem ment nekik, így a végén csak nevettünk és vizet fröcsköltünk egymás arcába. Igazán hálás vagyok nekik mindenért.

  Könnybe lábadt szemekkel néztem az ajtóra, amin anya reggelente be szokott jönni, hogy felkeltsen, és ahol apa minden húsvéton egy vödör vízzel jelent meg, hogy aztán az egész szobám ússzon. Még nem biztos hogy Őket itt tudom hagyni.

  A pityergésem Masky vette észre. Már épp szólni akart, hogy a fehérneműimet már nekem kellesz bepakolnom, mikor meglátta, hogy az ajtót bámulva potyognak a könnyeim. Jack is megállt a pakolásban, ő az egyéb tárgyakról akart kérdezni, hogy miket akarok a ruhákon kívül hozni. 

  – El sem hinnéd, mennyi embert és hogyan ölt meg néhány órával ezelőtt – súgta Jack Maskynak, a bőrönd fölött támaszkodva.

  Masky néma maradt, majd odalépett hozzám, maga felé fordított, és megölelt. Én a mellkasába temettem az arcom és szorosan visszaöleltem. Megnyugtató volt az ölelése. Biztonságban éreztem magam és hamar lenyugodtam. Csak pár rövid percig álltunk ott, de amint elengedett, egy nyugodt mosollyal néztem fel rá, a sírástól még vörös szemekkel, de egyetlen könnycsepp nélkül. 

  – Most már jobb? – kérdezte csendesen Masky. Válaszul csak hümmögtem helyeselve. – Akkor folytassuk a pakolást.

  A bőröndöt a végén plüssök és ruhák töltötték meg. Egyetlen fényképet sem raktam be. A laptoptáskámba beraktam a gépemet és az összes videojátékom, hátha tetszenek majd BENnek. Mielőtt kiléptünk volna az erkélyre, megragadtam a rajzfüzetem és begyömöszöltem a laptop mellé azt is. Még szerencse, hogy egy régi laptop táskája volt, így nagyobb volt mint a maiak. 
 Mikor visszafordultam az erkélyre, szörnyülködve láttam, hogy Jack éppen ledobja a bőröndöt a fűbe. Masky még épp időben kapta el, mielőtt egy nagy puffanással földet nem értek mind a ketten. Megdermedtünk. Én és Jack azért, mert féltünk, hogy anyáék felébrednek, Masky meg pluszba azért, mert nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz a csomag. Feszülten hegyeztem a fülem az ajtó irányába, közben elhátráltam a kötélig. Először én másztam le, aztán Jack ugrott le kibogozva a kötelet, ami egész idáig egy törött fa korlátdarabba volt beakasztva. A korlát még akkor tört el, mikor apa nagy bátran azt mondta tavaly nyáron, hogy majd ő beleugrik a medencébe az én erkélyemről. Történetesen az én erkélyem volt a legközelebb a medence legmélyebb pontjához. Csakhogy amikor elrugaszkodott, a korlát már végképp nem bírta, és eltört. Apa a gondosan alátolt matracokra esett, amiket anyával raktunk oda, mert tudtuk, hogy nem fog sikerülni. Most nagyon örültem a törött "ugródeszkának", de akkor iszonyat mérges voltam apára. Ugyanakkor meglepett, hogy eltört a korlát, mivel engem és anyát simán megbírta már korábban és most is jó szolgálatot tett, még csorbán is. 

  Miután megnéztük, hogy mindenki rendben van-e, visszamásztunk az utcára ahonnan jöttünk, és hazaindultunk. A szüleim végül nem keltek fel.

  Mire hazaértünk, már reggel 8 óra körül volt. Az úton Masky elmondta, hogy 8:30 körül szokott lenni a reggeli, és aki elkésik, az magára vessen, mert abból már nem kap amit a többiek ettek. Mivel evéssel nem szoktam viccelődni, úgy döntöttem, csak ledobatom a bőröndöm az új szobámban, aztán futottam is enni, mondván, hogy majd reggeli után szétnézek.

  Az ebédlő egy teljesen új helyen volt, ahova még nem tudtam megjegyezni az útvonalat. Óriási volt, hiszen egykor biztos nagyon sokan laktak itt. A hosszú, sötétbarna asztal már meg volt terítve és a reggeli már ott hívogatott a tányéron.

  Mikor a többiek megláttak, akik között most ott volt Hoodie és Toby is, mind felálltak és mosolyogva tapsoltak - kivéve persze Jeffet -, így üdvözölve engem, az új családtagot.